Kiültek a vénasszonyok a padra, a padra.
Úgy is tudom, hogy rólam folyik a pletyka, a pletyka.
Nem kérem én a jó Istent csak arra, csak arra.
Ragassza le valamennyit a padra, a kispadra.
Ismeritek ezt a nótát? Nem? Szerencsések vagytok. Én nem csak hogy ismerem, de kimondottan a bőrömön érzem. A pletyka ugyanis, bár elkerülhetetlen minden olyan helyen, ahol többen dolgoznak összezárva, természetéből adódóan rombolja a közösséget, és az emberek hangulatát.
Az a szörnyeteg, akinek levágott feje helyett, akárcsak a hidrának, kettő nő. Különös természete, hogy futótűzként terjed, az érintet tudja meg utoljára, és kivétel nélkül mindenki részt vesz benne, akár így, akár úgy. A terjesztők, a hallgatók egyformán bűnösek, még akkor is, ha igyekeznek egymásra mutogatni.
Azok az emberek, akik pusztán rosszindulatból kombinálnak, megmérgezik a levegőt maguk körül, de maradjunk annyiban, a pletykák mindig rosszindulatúak. Még akkor is, ha eredetileg nem áll ártó szándék mögötte. Hiszen megbánthatunk vele másokat, és meg is bántunk.
Azt szokták mondani, ami igaz, az bizony nem pletyka. Csakhogy az igazság, mint minden ezen a világon attól függ, honnan nézzük. Ráadásul könnyeben ferdíthető el, mint egy drótbaba. Legtöbben észre sem veszik, mennyire a részüké vált, és már fel sem tűnik, amikor magunk is csináljuk. No meg mi tagadás, a legtöbbekben van némi káröröm azt látva, ha valaki szenved. Bár jómagam soha nem lelek örömöt más nyomorában, mégis előfordul, hogy jogos igazságtételnek érzem. Ezután persze elszégyellem magam, mert hiába nem élvezem, mégis ki vagyok én, hogy eldöntsem, egy csapás jogos-e vagy sem?
A magam részéről szeretek odaállni az emberek elé, és elmondani nekik, mi a véleményem az adott szituációról és persze róluk, de ezen rendszerint mindenki megsértődik. Mégis becsületesebbnek érzem, mint az érintett háta mögött sustorogni. Mindezek ellenére magam is bűnös vagyok, mert nyugodt szívvel nem állítanám, hogy még sosem adtam tovább semmit, vagy nem hallgattam volna meg.
Amikor már hónapok óta tűrjük a köszörülő rossz nyelveket, és amikor már szemmel láthatóan mindenkit zavart, akkor sem áll fel senki, hogy közölje: Engem nem érdekel, tartsd meg magadnak!
És mivel nem teszik meg, hát tovább hallgatják. Túlnyomórészben fogcsikorgatva, gyomorgörccsel és egyre feszültebben, azonban némán. Hogy miért érezzük fontos közösségi tevékenységnek? Sőt, miért nehéz kiszállni belőle, és egy csoport miért nem képes kiállni önmagáért, vagy akár csak egy tagjáért, olyan gondolatok, amik szociológiai szempontból sok kérdést vetnek fel. Nem mindenkire igaz ugyan, mégis az emberek többségében mostanában sok harag, keserűség gyűlt fel. Bizonytalan az életük, egzisztenciájuk, rosszul működő, gazdasági alapokon nyugvó kapcsolatokban élnek, nem kapják meg azt az elismerést, amit szerintük megérdemelnének. Irigyek és féltékenyek mások sikerére. Sokszor képtelenek meglátni az élet nyújtotta örömöket, csak a negatívumokra koncentrálnak, és ezek a dolgok bizony könnyen kapcsolódnak mások nyűgjéhez. Sokszor nem gondolják a sértett felet elég erősnek ahhoz, hogy adott esetben megvédje őket a pletykálótól. Úgy gondolják, nem az ő ügyük, és igen valószínű, hogy az elején azt érezték, megérdemli, amit kap. Amikor élvezettel vájkálunk mások életében, akkor a saját vágyainkat akarjuk kielégíteni, semmit sem akarunk úgy, mint kitölteni az űrt, ami bennünk van.
Az ember mégiscsak társas lény, ezért - én csak birka ösztönnek hívom, mások társas nyomásnak - nem szeret sem kitűnni, sem el és lemaradni a nagy átlagtól, és kár lenne tagadni azt is, örömmel rúgunk bele a földön fekvőbe. Aztán mire a józan eszünk sikoltozni kezd, már magunk is nyakig ülünk a trutyiban. Talán szégyellnének most felállni, talán csak kényelmesebb úgy tenni, mint akit nem érint. Az igazán elképesztő azonban az, közben épp olyan kedvesen mosolygunk a sértette, mintha semmi sem történt volna. A lelkiismeretünk persze háborog, de mindig akad egy kifogás, amivel befoghatjuk a száját. No és az örök gyávaság, ami sosem fogy ki a felmentő ötletekből. S miközben egyre kellemetlenebb a helyzet, magunkat érezzük üldözöttnek, hiszen képtelenek vagyunk menekülni a helyzetünkből, amibe persze, ha időben fellépünk ellene, soha el sem jutunk.
Mindig elérkezik az a pont, amikor muszáj beleavatkozni, és ennek során szinte biztosan többen sérülnek. A pletykálkodó, a másik oldalon, méregfogát vesztve áldozatnak érzi magát, és őszinte szívvel hiszi, vele most itt kibabráltak. Akad-e, aki tagadná ennek a valódiságát?! Tényleg kár és hátrány érte, de hogy előtte ő mennyit okozott, azt fel sem fogja. Azok, akik a kezdetekkor még ha máshogy nem is, de némaságukkal támogatták, mostanra már az ő keserűségét élvezik.
Nekem nagyon úgy tűnik, ez az a korforgás, ami sosem szakad meg, de az igazi kérdés, az akut kezelés mennyire bizonyulhat tartósnak. Jóllehet most még nem is tudom a választ, attól tartok, hamarosan kiderül... De egyetlen dolog biztos, az embernél szélsőségesebb lény nem létezik a földön. Nagyszerű dolgokra képes, ugyanakkor szörnyűségekre is. És ha mégis kifogynánk a magunkat felmentő kibúvók végtelen sorából, továbbra is hivatkozhatunk arra: Nincs mit tenni! Ilyen az emberi természet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése