Dianne B. Collard telefonon kapja a hírt, hogy fia, Tim meghalt, lelőtték. A várandós felesége negyvennyolc órával később életet ad lányuknak, aki sosem fogja megismerni az édesapját. A fájdalom leírhatatlan, és a gyűlölet, amit az elkövető ellen érez, igazán maró. Vajon képes felülírni a bosszúvágyat az a hit, ami egész addigi életében a szeretetet és a megbocsátást hirdette?
Mielőtt elmerülnénk ebben a rendkívül összetett kérdésben, egy vallomással kell kezdenem: római katolikus vagyok. Bár a szüleim maguk nem vallásosak, az apai nagyanyám nagyon komolyan vette a hitét, és mivel sokat aludtunk nyaranta egy szobában, belém ivódott a folyamatos monoton imádkozása. Ahogyan a vele járó nyugalom, a vég nélküli motyogás, amivel a rengeteg Miatyánk és Üdvözlégy álomba ringatott. Nagyjából tizennégy éves koromtól kezdve rendszeresen felbukkant a hit kérdése, ami kitartott a tizennyolcadik életévem végéig – ekkor tettem le abbéli szándékomról, hogy apácának álljak –, majd a realista hozzáállásommal átitatott éveim következtek. Akkoriban inkább „kézzelfoghatóbb” módon kívántam segíteni az emberiségen, kortárssegítőnek készültem, és közben se nem tagadtam, se nem hittem Isten létezését. Szilárd daccal hangoztattam, hinni fogok, ha majd bekopog az ajtómon. Huszonkilenc lettem, mire feltűnt, folyamatosan kopogtatott, egyszerűen csak nem hallottam többé, s akkor újra nekiláttam felépíteni a hirtelen meglelt, régi és szeretetteljes kapcsolatunkat.
Ez nem közismert tény velem kapcsolatban, ha felhozódik a téma, szívesen beszélek róla, de senkit sem térítek. Azt vallom ugyanis, hogy ez a magánügyünk – ezért van az, hogy akadnak különböző valláshoz, felekezethez tartozó ismerőseim, mégis tudunk beszélgetni, minek során egyikünk sem akarja letolni a másik torkán a saját hitét. Intelligens emberek között lehetséges az eszmecsere anélkül, hogy lépten-nyomon hangoztatnánk, melyikünk Istene a hatalmasabb, és hogy kinek van igaza.
Az évek alatt meggyőződésemmé vált, mindegy ki és miben, de a hit ott van minden emberben – hiszen a hit és a vallás nem feltétlen járnak kéz a kézben. Olyan mélyen kódolt bennünk a kényszer, mint az életösztönünk, tudat alatt akkor is ott van, ha letagadjuk, csak mindannyian máshogy hívjuk: eszméknek, ideáknak, technikának, haladásnak és a többinek. Ennek ellenére nem biztos, hogy jó keresztény vagyok, néha nehezemre esik elengedni a sértéseket. Sokszor nem vagyok képes odatartani a másik orcámat, vagy azért, mert mélyen megbántottak, vagy azért, mert az örök kívülálló természetem úgy érzi, nem igazságos a helyzet, amiben csücsülök. Jóllehet igyekszem, azonban Dianne B. Collard minden szempontból és látatlanban is olyat kér tőlem, amit sosem akarok megtapasztalni, amit talán sosem lennék képes megtenni: nem tudnék megbocsátani annak, aki megöli egy szerettemet. A különös ebben az, hogy ő maga is sokáig érzett hasonlóan. Feldolgozni egy gyermek elvesztését alighanem a legnehezebb dolog az egész világon. Még akkor is, ha az élet nem ilyen, hajlamosak vagyunk azt gondolni, érkezési sorrendben illik távoznunk, s minden esetben, amikor ez a szabály felborul, mély fájdalmat élünk át. Mélyebbet bárminél.
Az írónő nem ad kézzelfogható tanácsot azzal kapcsolatban, hogyan küzdjünk meg a gyásszal. Legalábbis nem olyan értelemben, ahogy bármilyen önsegítő, pszichológiai könyv tenné. Amikor túl lett az első, második vagy akár századik sokkon, egyszerűen meglátta ebben a helyzetben azt, amit minden vallásos ember megél kritikus helyzetben: a hite próbáját. Hosszú utat tett meg addig, míg megértette: Isten feláldozta értünk az egyetlen fiát, vajon nem várhatja-e el fordítva is ugyanezt?
Aki nem vallásos, és azok is, akik hívők, most egyértelműen azt mondják, nem, és hogy, már elnézést a kifejezésért, de ez baromság! Mégis hogyan várhatná el bárki ezt a borzalmat? Ha Isten szeret, hogy tehette ezt meg velem? Önzőek vagyunk, a halál esetén is csak az számít, aki itt maradt.
Ahogy a fenti kérdéseket veszi sorra, lassan talál rájuk magyarázatot is, és rámutat arra az örök igazságra, hinni csak addig könnyű, míg szabadon tehetjük. Amíg nincs tétje, súlya, mert éppen semmi sem fáj. Az igazi próbája akkor jön el, amikor az első reakciónk a düh, harag és határtalan kín. Visszaemlékezik az időre, amikor a fia megszületett, amikor betegen ápolta, átélte közös emlékeiket újra és újra, ami még elfoghatatlanabbá tette a halálát, s ezt követte a felismerés, ami józan ésszel szinte felfoghatatlan: Isten azt várja tőle, ne hordozzon haragot. De hogyan? Egy anya akkor is anya, mikor az elkövető halálát kívánja, és akkor sem lesz más, mikor szeretné vele felvenni a kapcsolatot.
Ez a rövid könyvecske nem akar mást, mint végigvezetni minket azon az úton, ahol a megbocsátás nem azt jelenti, nem fáj többé, sokkal inkább bemutatja azt a gyászt, ami az elengedés része. A téma nem választható el a vallásosságtól, de olvasás közben egyszerre találtam döbbenetesnek és fantasztikusnak. Isten bizonyára megbocsát nekem, amiért jelenleg mégsem érzem, hogy képes lennék rá.
9/10
Magyar kiadó: Harmat Kiadó
Fordító: Gulyás Melinda
Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi.
Szerintem a megbocsátás nem a gyilkost mentené fel, hanem a gyászban segítség. Különben az emer sosem tudna egy ilyet lezárni, és rámenne az élete. Mindenki máshogy dolgoz fel egy veszteséget, vagy egy traumát, de a harag elengedése mindig a része a folyamatnak. Szerintem a vallás nem feltétlenül szükséges ehhez.
VálaszTörlésValóban nem szükséges hozzá, de ez egy vallásos tartalmú könyv. :)
TörlésPont erről szól, ahogy írtam is a végén, de meg fogsz lepődni, nem mindenki képes az elengedésre. A tapasztalatom szerint az emberek, nem is ilyen volumenű, hanem ehhez képest jelentéktelen gyerekkori sértéseket, vagy 10 éve mondott dolgokat nem képesek elengedni, nem hogy megbocsátani.
A gyász nem könnyű, és elérkezik a pont, amikor fel kell ismeri, ha baj van, de sokan nem tudják ezt megtenni. És igen, pont ezért írtam, hogy ez nem szakkönyv, kézzelfogható segítséget nem ad, ennél többet kapunk egy pszichológustól, de az utazás, amin végigmegy, elképesztő. És ezért az útért, nem választható el a hittől.
És sokan nem is értik, hogy elengedni valamit milyen nehéz tud lenni. Vannak dolgok, amiről mindenki tudja, el kell engedni, de azt senki sem, hogyan... Sajnos személyes tapasztalatból tudom, milyen kicsinyes dolgokon tudnak emberek akár egész életükben rugózni. És igazad, van, sokan nem ismerik fel, ha baj van, és azt sem, hogy segítséget kérni nem szégyen. Sokszor amúgy egy konkrét történet is sokat segíthet, ezt a pszichológusom is alátámasztja :) Ja, én általában írtam, hogy a vallás nem mindenkinek megy, főleg ilyen helyzetben, nem a könyvről :) Attól még, hogy én pl nem tudok hinni, tudom, hogy valakinek az segít, és ha megvan, abba bele lehet kapaszkodni... Nem a vallást akartam lehúzni, félre ne érts :)
VálaszTörlésNem vettem lehúzásnak. :)
VálaszTörlésSzerintem mindenki hisz valamiben, csak másként nevezzük el a hitünk forrását. :) Tudom, hogy kívülről furcsa, hogy én, egy erős, független nő valahonnan, egy felsőbb hatalomtól remélek segítséget, de tulajdonképpen nem erről szól a dolog, egyszerűen nekem könnyebb a feldolgozás, bármi feldolgozása, a problémákkal való szembenézés azzal a tudattal, hogy nem vagyok egyedül. :)
De azzal is tisztában vagyok, van az a baj, amikor már segítséget kérnék, mert ahogy írtad, az nem szégyen, pont hogy erő kell hozzá, és néha az első lépés megtétele a legnehezebb.
Nem vagyunk egyformák, és ez nem is baj. :)