A Lestat után szemernyi kétség nem maradt, hogy bizony folytatni fogom a sorozatot, de mivel rendszerint nagyon lassan haladok vele, egy havi Anne Rice-ra rendezkedtem be. Ezért aztán teljes volt az elképedésem, hiszen a vártán sokkal gyorsabban haladtam, és persze ezzel már el is árultam, mennyire tetszett.
Lestat a maga hercegi gőgjével készül egyetlen és felejthetetlen fellépésére, miközben a világ veszélytől hangos. A vészjelzéseket csak az igazán öregek képesek meghallani, de hogy ki hogyan reagál, az már merőben más kérdés. Akad, aki hátradől és játssza továbbra is a számára kiosztott szerepet, néhányan pedig úgy döntenek, nem nézhetik tétlenül, ahogyan a fajukat szép sorba kiírtja egy náluknál nagyobb hatalom.
Természetesen láttam a filmet, többször is, így aztán élt egy kép a fejemben arról, mit is kéne most olvasnom. Nos az elvárások és a könyvek köszönő viszonyban sincsenek egymással, ezért aztán nem is lepődtem meg annyira. A karakterek többsége rendben volt, egy-egy momentumot átemeltek, de a filmnek szinte semmi, de semmi köze nincs ehhez a részhez. Persze nehéz is lenne, hiszen a forgatókönyvet két kötetből írták, vagyis inkább a Lestatból. És mégis...
Az első rész fájdalma, a második bőr alá kúszó, lassan építkező izgalma után ez maga volt a tűzijáték. Színes, tarka és hangos, mégpedig pont azért, amit sokan kritizáltak benne.
A váltott nézőpontokat felsorakoztató kötet mélyebbre engedett a mitológiában, mint azt bármikor is gondoltam, és nagyon változatos szereplőket sorakoztat fel. Az ősidők óta, legalábbis több ezer éve létező lények úgy sétálnak köztünk, annyi érzelemmel, értelemmel, amit szinte lehetetlen egy ilyen rövidke regényben kifejteni. Persze a későbbiekben minden karakter kap egy saját regényt, de ezek az - nincs rá jobb szó - intrók, káprázatos élettörténeteket sejtetnek, amiket majd ugye más és más kötetekben bontanak ki. És miközben rendkívüli varázslatot ígér, épp úgy nem kapkod el semmit, ahogy a korábbi történetekből megszokhattuk.
Azt írtam tűzijáték, de afféle lassított felvételben, ami miatt az ember folyton izgatott: mikor látjuk már a teljes képet?! Erre tulajdonképpen számos szempontból esély sincs, majd a későbbi részekben, de azért ennek a történetnek csak a végére érünk, ami, ha szabad ezt mondanom, meglehetősen különösre sikerült. Annyi helyen eltért az általam ismert fimtől, hogy nem is igen tudtam, mire számíthatok, de erre biztosan nem.
Egyszerre volt elképesztő és zavarba ejtő, hirtelen nem is értettem, persze tudtam, mert a jelek, és a menet közben elhintett morzsák is egy irányba mutattak, de azért egy pillanatra mégis kicsit kevésnek éreztem. Nem panaszkodom! Olyan lehetőségeket lebegtetett meg, amiket én bizony szeretni fogok.
Elképesztő, lassú, helyenként mélabús, áttetsző iróniával. Sajnos Lestatból, és az ő fennhéjázó stílusából most felháborítóan keveset kapunk, ennek ellenére bőven jut kárpótlás máshol, mástól. Néha csak néhány oldal kedvéért épít fel az írónő egy egész életet, de ezek olyan oldalak, amik képeset magukkal ragadni. Mert a vérszívóink klasszikus alakok, nem csillognak, ágyba sem csábítanak, csak gyilkolnak. Ha kell könyörtelenül vagy gyengéden, gondolkodás nélkül, néha mélyreható bűntudattal, lassan és gyorsan, teljesen mindegy. Hullákat hagynak hátra, testeket, amik valaha emberek voltak. Talán pont ezért, folyton jelen van az elmúlás és az élet igenlés. A félelem és a remény váltakozása, ezektől lesz a vámpírkrónikák világa szívet tépően elbűvölő. Ismét olyan élményt nyújtott, amire jó ideje egyetlen könyv sem volt képes.
10/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése