Képzeld el...

Képzeld el, de kérlek ne érezd át, hogy egy kórházi ágy mellett állsz, és megérinted valakinek a puha, száraz bőrét. Nem álltatok túl közel egymáshoz, de az, aki az ágy másik oldalán fogja a kezét, igen, és ettől minden megváltozik. Azon kapod magad, hogy megállíthatatlanul sírsz, és miközben percek telnek el, végre megkönyörülnek rajtad és kiküldenek a folyosóra.
Ott ülsz és hallgatod, ahogy a sarkon túl, de csupán két szobával arrébb valaki halkan nyüszíteni kezd, mert nem sírás az a kétségbeesett hang, amit hallasz, majd artikulálatlan üvöltés lesz, amiből néha kiérted: "Most mit csináljak?! Anya, most mit csináljak?!

Tehát ülsz, némán, lehajtott fejjel, és a hála, amitől pedig szégyenkezve még kisebbre húzod magad, úgy suhan át az egész testeden, annyira melegen, mint az első tavaszi napsugár. Titkon jól esik, hogy nem a te édesanyád fekszik ott, nem a te édesapád, nem a testvéred, nagyikád, sógornőd, keresztgyereked, unokaöcséd, barátod. Nem a tied!
Már nem sírsz, csak kötelességszerűen köszöngetsz a folyosón halálsápadtan jövő-menő embereknek, akik ugyanígy tesznek, miközben mindenki szemében ott van a ki nem mondott közös tudás: tudják, miért ülsz ott.

Megszületik a döntés, végre elindulunk, hát elköszönsz, puszit adsz a meleg, papírvékony bőrre, és tudod, hogy neki, akinek adod, már nem számít, hiszen meg sem ismert, de az ágy másik oldalán állónak igen, mert a halálban sem az a lényeg, aki elment, hanem mindig az, aki itt maradt. Tudod, hogy ez volt az utolsó látogatásod. Akaratlanul kúsznak elő képek a gyerekkordból, de már csak el szeretnél tűnni innen. Ismét hálát rebegsz azért, hogy nem a folyóson őrjöngő nő mellett kell elmenned kifelé menet, és hogy csak néhány lépés az egész, de amikor végre becsukódik az ajtó, és elmerülhetnél a bűnös megkönnyebbülés mocsarában, egy nő széles mosollyal ugrik eléd és azt kérdezi: Megmérhetem a  vérnyomását?   

Állsz és pislog értetlenül, némán nemet intesz a fejeddel, aztán kábán tovább sétálsz, ő meg utánad szól kedvesen, hogy egészségvédő nap van, és valóban. Újabb három lépés után asztalok tömkelegét éred el, előttük pedig hosszú sorban várakoznak az emberek, zömében nyugdíjas korúak. Halkan feldereng egy kérdés: Mégis kinek a beteg ötlete volt ide csődíteni ezt a tömeget, a kórház második emeletére, ahol egymásután halnak meg a betegek?  
Kérdésednek hangot is adsz, és bár tudod a választ, mégis valaki más mondja ki helyetted: Nincs rá jobb hely! Az emberek nagyon sokat hajlandóak áldozni az egészségükre, főleg, ha emlékeztetik őket kicsit a halálra.

Rossz szájízt hagy benned, hogy a szeretteid, vagy akár idegen emberek szenvedését, fájdalmát árulják ki, de nem szólsz semmit, vállaid közé horgasztott fejjel sietve szöksz az épületből.