Mert az élet megy tovább (Variálós vasárnap #33)

Akadnak olyan pillanatok mindannyiunk életében, amikor nehéz, sőt, lehetetlen hinni az üres frázisnak hangzó vigasznak, de mégis, akármi is történik, az élet csak megy tovább. Amikor elvesztünk egy szerettünket, vagy akár egy állatkánkat, egy állást, amiben reménykedtünk, egy lehetőséget, amiről pontosan tudjuk, hogy nekünk szenteltetett, normális reakcióként kicsit összezuhanunk. Jönnek a tragédiák, problémák, fájdalmak és kínok, szóval nem, nem hisszük a közhelyeknek. Aztán azon kapjuk magunkat, hogy már nem fáj. Az űr talán részben megmarad, hiszen léteznek olyan emberek, akiknek a helyét sosem lehet betölteni, de már nem fáj úgy. Újra tudunk beszélgetni, nevetni, élvezni az életet, sétálni a napsütésben, és már nem sírunk ha egy ruhadarab, egy könyv vagy lemez a kezünk ügyébe kerül. Talán fájó nosztalgiával, de mosollyal vesszük kézbe őket, és többé nem emlékszünk az arcára, az illatára, a haja vagy a szeme színére.

Szégyentől ég az arcunk, de hirtelen összeáll az örök igazság, hogy az idő mindent meggyógyít, és az élet megy tovább. Ezt mind ismerjük, találkoztunk vagy fogunk vele találkozni, hiszen ez a dolgok rendje, és miközben ennek az elfogadása nem jelent problémát, mindig elképedve gondolok azokra az emberekre, akik folyamatos életveszélyben élnek, mégsem törik meg őket a körülmények. Az élni akarás ösztöne, a szeretteink védelme és a megszokás egyformán közre játszik, amikor gyereket vállalnak egy olyan országban, ahol a népesség átlagéletkora a világon a legfiatalabb.



Bagdadban meleg napokon a fiatalok boldogan ugrálnak a csatornába, ha úgy adódik táncolnak az utcán, élvezik családostul az enyhébb estéket, fagyiznak, beszélgetnek, szóval csupa olyan dolgot tesznek, ami normálisnak tűnik, de a szituáció, amiben élnek már nem az. Az iraki háború, az azt követő rendezetlen állapotok, majd a jelenlegi helyzet arra késztette a várost, hogy fallal vegye körbe önmagát. És mégis...! Már nem foglalkoznak az emberrablásokkal, a merénylőkkel, hiszen a mindennapjaik részét képezik, csak abban bíznak, hogy adott esetben nem ők lesznek azok, nem mellettük robban a bonba és/vagy képesek lesznek elmenekülni.

Gyerekek születnek, szerelmek szövődnek, az emberek dolgozni járnak, mert így is lehet élni a frontvonalban. Ahogy élnek még Izraelben, számos afrikai országban és a világ egyéb pontjain. Hiszen nem kuporoghatsz a halálodat várva, rettegve a másnaptól! Megtanultak nevetni, élvezni a mindennapokat, képesek élni Az Iszlám Állam  - ISIS az "Islamic State of Iraq and Syria" rövidítése - árnyékában, ami önmagában elképesztő.

Ha elmegyek egy tömegrendezvényre, például a XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, nem gondolok arra, hogy talán nem megyek többé haza, de itt nincs is mitől félnem. A Bagdadban élők sem gondolnak erre, pedig nekik számtalan okuk adódna a rettegésre.
Elnézem a sok fásult, zárkózott, távolságtartó embert reggel a villamoson, az utcán, és csak az jár a fejemben: ha ők megtudják tenni, képesek élni, mi miért nem?