A múltheti baklövésem után olyan szükségem volt Agatha kalandjaira, akár egy falat kenyérre. A Shattered témája komoly ugyan, de nem ez vele a bajom. Nálam a társszerző és narrátor Mavis Marsh vitte ki a lécet. De totálisan!
Ritkán érzek így, nem is emlékszem rá, mikor hagytam félbe utoljára könyvet, csakhogy pénteken a vonaton ülve, nagyjából az út negyedénél úgy érzetem, nem bírom már tovább, ezért összecsuktam. Végleg. A gondolataim csak úgy kavarogtak, és ha akkor előttem van ez a rinyáló, veszekedő és végtelenségig önző nő biztosan hozzá vágom a könyvét. Az az egy vigasztal, hogy nem adtam érte pénzt, így nem kell írnom a kiadónak, hogy térítse meg a károm. Kölcsön könyv volt, szóval visszavittem a gazdájának, megköszöntem és örökre elhatárolódtam.
Pedig a téma jónak tűnt, érdekelne most is, csak sajnos a dokumentum regény nem arról szól, mait a fülszöveg ígért.
Ezek után felüdülés az ötvenes Agatha önzése! Mennyivel másabb! Mennyivel szórakoztatóbb! Rájöttem, hogy nekem csak a hús-vér hisztérikákkal van bajom, és ezzel bizonyítást nyert a tény, hogy nem igazán szeretem az embereket. Ahogy Agatha sem. Nem érdekli, ki és mit gondol róla, ha rossz kedve van, tessék inkább félreállni! És higgyétek el, mindenki jobban jár, ha néhanapján engem is kikerültök. Mégpedig nagy ívben.
'You don't need to take off all your clothes to rape someone.'
'I wouldn't know, never having tried it.'
M.C. Beaton: Agatha Raisin and the Witch oh Wyckhadden
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése