Teljesen véletlenül, egy belső sugallatnak engedve vettem le a polcon árválkodó széria második kötetét. Ahogy írtam korábban, a bevezető kötet, bár meghajoltam a nagysága előtt, elég felemás érzelmeket váltott ki belőlem, így aztán elmúlt pár év, mire újra aktuális lett. Jóllehet Lestat személyisége garanciát jelentett a jó szórakozásra, nem tudtam, hogy mit várhatok a regénytől. A tény, hogy a '75-ös kötet folytatására kilenc évre volt szükség, egyszerre jelentett jót és rosszat is. Jót, mert nyilván megváltozott a hangulata, és rosszat, mert ha eltelik közben csaknem egy évtized, túl sok dolog változhat. Túl sok!
És mégis, egy vasárnap éjszakán kézbe vettem, és ugyan lassan haladtam vele, de nem tűrt meg maga mellett semmi mást.
Lestat de Lioncourt a '80-as éveket választotta visszatérésére. Míg ő aludt a világ elszáguldott mellette, de ez a világ teljesen más, mint amit korábban ismert. Lakói megölték saját isteneiket, és hirtelen mindent szabad, a levegő lüktet, vibrál, pont tökéletes hely a rocksztárrá váló vámpírnak, aki bandát alapít és könyvet ír az életéről.
Teszi mindkettőt azért, mert kedve van hozzá, és azért is, mert ahogyan Louis lefestette a dolgokat, nem igazán nyerte el a tetszését. Az éremnek bizony két oldala van, ő pedig megragadva a lehetőséget elénk tárja a sajátját. Akkor is, ha ezzel a létező összes szabályt felrúgja.
Visszaemlékezési segítenek megérteni őt azok számára, akik ismerték, és nekünk is segít helyére tenni az Interview with the Vampire-ban olvasottakat. Megértjük, hogy a francia nemesek élete, ha elszegényedtek, nem sok jót ígért, a legkisebb fiú, Lestat, mindig is menekülni vágyott otthonról, ahonnan erősen kilógott egész életében. Kétszer akadályozták meg szabadulási kísérletében, és harmadjára csakis édesanyja segítségének köszönhetően jut el Nicolasszal Párizsba. Ahol aztán közösen kalandos új életbe vágnak, csak a kalandot egyikük sem így képzelte el.
Lestat pimaszsága mindig is szimpatikus volt, most hogy elolvastam a történetét, egyértelműen ismerem a miérteket is, mert tisztán látszanak az okok. Persze egy piperkőc, szeret emberek között forgolódni, de nem játszadozik az áldozataival. A szexuális orientációja, mint olyan sosem kerül nyíltan terítékre, de annyit azért tudunk róla, hogy volt nővel, többel is, mégis meglepő részletességgel beszél a barátságairól, és ha mondhatom így, a szeretőiről is. A vérségi kötelékek nem is tisztán szeretetet, szinte szerelmet idéznek elő, és szereplőink kapcsolata helyenként elég kaotikus.
Ugyanakkor érzelmei félelmetesen igaziak. Életében is csak arra vágyott, hogy valakihez tartozhasson, hogy ténylegesen szeressék, és ez átváltozása után is így marad. Továbbra is úgy él, viselkedik, mint egy ember, továbbra is köztük érez valamit, és hirtelen jött gazdagságát is azokkal kívánta megosztani, akiket életében szeretett.
Ezt a fajta "fantáziátlanságot", felesleges ragaszkodást avagy kispolgáriságot, ha úgy tetszik nehezen értik meg mások, pedig pont azért történhet meg minden, mert ő ember maradt szörnyetegként is.
Magát úgy jelmezi, mint aki nem tudja, hogyan legyen rossz a rosszaságban. Jó lövész volt fiatalkorában, később jó színész a színpadon, most pedig jó vámpír. A jónak sok jelentése lehet. Ő egy örök lázadó, aki szinte reménykedik egy új vezető felemelkedésében, hogy harcolhasson ellene, és így újra jónak láthassa önmagát.
Amikor belekezd valamibe, sosem gondol a bukás lehetőségére. Sosem, és épp ezért hullámzik minden körülötte, mert aki folyton felfelé néz, észre sem veszi, mikor lép gödörbe. A barbárok kertjében vadászgatva kitűnik akaratával, és eltökéltségéve, ahogyan azzal is, hogy képtelen meghajolni, hát inkább megtörik.
Anne Rice karakterei félelmetes aprólékossággal kidolgozottak, élnek és kiszólnak a papírról. Rendszeresen döntögetik a tabukat, és ne feledjük:, a széria '76-ban indult útjára. A biszexualitás, az anyával való kapcsolat, vagy akár az első részben Claudia megjelenése talán átlagos egy japán mangákban, de nem volt az a hetvenes évek végén, vagy akár a nyolcvanas évek elején. Abban az időben, amikor a szexuális szabadosságnak eljött ugyan az ideje, de a világ egy jelentős része a keleti blokkban rekedt, ahol büntették a másságot. Erre jön valaki, fogja a vámpírokat, szépirodalmi szintre emeli a gyászát, majd ezután az összes kérdését is, ami a létezéshez köthető. Tisztán zseniális.
Szereplőink egyébiránt pszichológiai profiljuk szerint is teljesen helytállóak, és míg újra meg újra felbukkan valami leplezetlen szomorúság a sorok között, addig ott van az életigenlés, ahogyan az irónia is. Finom humorával át és átszövi a történetet, miközben nincs semmi vicces a Lestat által kutatott témákban, aki különben gyakran önző, nárcisztikus, de soha sem álszent, sohasem játssza el, hogy valaki más lenne. A maga naivságával a legtökéletesebb ragadozó, mert tudja mit akar, és szilárdan tart célja felé. Ő az az alak, akivel újra - a kilencévesen imádott Drakula óta - menthetetlenül szerelembe estem. Ő A VÁMPÍR, csak így, csupa nagybetűvel. A mitikus figura, a könyörtelen gyilkos, és a célokkal élő szörnyeteg egyben, és nem, semmiképpen sem a tüzes szerető. Magával ragadott úgy, hogy nem csöpögnek a lapok sem szextől, sem véres mészárlásoktól, nem ad és nem is kínál semmit, csak egy tucatnyi kérdést, köztük azt is, hogy képes-e szeretni a gonosz, és egyáltalán mi az, hogy gonosz.
Anne Rice zseniális világot alkotott. Talán lassú, és mélabús azoknak, akik csak a mostani trendeket ismerik, amik között akad ugyan néhány jobb darab, de csak akad és csupán elvétve. Nem olyan mint a suta darabossággal avítt Drakula, és egyáltalán nem az öncélú, sőt, cél nélküli Fekete Tőr Testvériség. Valami egészen más, mert amíg az elsőt még most is élvezettel olvasom, addig a FTT már nem része az életemnek, mert egyszerűen nem tudott semmit nyújtani. Rice szériájának pedig hatalmas esélye van arra, hogy végigviszem, és mivel Lestat októberben maga is visszatér, ugyancsak igyekeznem kéne.
Az az igazság, hogy régen olvastam már olyan könyvet, amit ennyire élveztem volna, amivel ilyen mélységekben tudtam azonosulni, és ami olyan szinten vált eggyé velem, hogy nem viselt el más társaságot. Mindent imádtam benne, a fennhéjázó, már-már gőgös első soroktól a sokat ígérő utolsókig, a lelki mélységeket, és a szárnyaló magasságokat, az összes drámát és a kevéske felemelő pillanatot, amiket aztán A kárhozottak királynője zenéjével kísértem. Ezt követelte a hangulat, és így volt tökéletesen kerek a Lestat életérzés.
10/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése