Amikor befejeztem a Vampire Academy-t, tudtam, hogy szükségem lesz valami normális vámpíros regényre. Nem a manapság divatos tingli-tanglira, hanem olyan drakulásan klasszikusra. Valamire, ami miatt beleszerettem a témába.
Még 2011-ben olvastam Anne Rice: Interview with the Vampire című könyvét, amiről, mint afféle megkéset vélemény, lenne most némi mondanivalóm. Azért is, mert akkor még nem vezettem blogot, és azért is, mert nyilvánvalóan szándékozom folytatni a Vámpír krónikák sorozatot. Jobb későn...
Talán három éve még nem rendelkeztem a megfelelő szókészlettel, és esetleg ezért történt, de tény, nagyon lassan haladtam. Így utólag visszagondolva, inkább a hangulatával lehetett valami baj. A film is elég melankolikus lett, és bár szerettem, a könyv egészen más dimenziókba vezetett. Köztudott tény, hogy Rice a lánya halála után sebtében, öt hét alatt követte el a regényt, méghozzá 1976-ban. A könyv nem más, mint a gyász megjelenése, és mivel magam is alkalmaztam ezt a terápiát, tudom, hogy működik, csak egy bökkenője van, magán hordozza az író minden fájdalmát.
Louis tépelődő, töprengő karaktere mélyen ül az önsajnálatban. Tulajdon fájdalma mindent elborít, azon keresztül látja a többi karaktert, és ez akaratlanul is torzít. Amikor az ember lelke folyamatosan sajog, nehéz reálisan látni.
A történet maga zseniális volt, mégis borzasztóan nehéznek találtam. Magyarul nem tudom milyen lett, de többször is eszembe jutott, hogy akkor én most harsány csatakiáltással páros lábbal dobbantok az ablakpárkányon, mielőtt kivetném magam. Aztán történt valami, és újra imádtam 20-30 oldalon át, de mivel hősünk nem képes nyugodni, néha bizony besokalltam. Furcsa kettősség volt ez, a szeretem-gyűlölöm határán evickéltem. Miközben mélyen szántam Louist, egyre jobban kedveltem Lestatot, aki azt hozta, amit tőle elvártak. Ellentétben állt a tökéletességében meghasadt jóval, és képviselte a megtestesült ördögöt.
Természetesen a gonosz közelebb állt hozzám, mert mindent összevetve legalább nem volt álszent, csakhogy mind tudjuk, milyen sorsra jutott. Túl sok fájdalom sütött a lapokról, hiába éreztem, hogy ez valami jó, valami szokatlan, átérezni nem tudtam.
Az a furcsa eset állt elő, hogy a film, minden hibájával együtt 10 pontos lett nálam, a könyv viszont csak 7/10-et kapott.
Ezek után pedig kevés kedvem volt belekezdeni a folytatásba, nem csoda, hogy eddig húzódott.
The light of the sun, the sustained heat of an intense fire - these things might destroy me. But then again, they might not.
Anne Rice: The Vampire Lestat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése