Mitch Albom már jó ideje a látóterembe került, többször írtam róla, és megemlítettem azt a véletlent is, ahogy egymásra akadtunk, egy barát apukáján keresztül, s akkori találkozásunk lassan, észrevétlen változtatott meg jó néhány dolgot az életemben.
Ez egy valós ember valós története, Mitch Albom a harmincas éveinek közepén jár, elismert sportújságíró, jól keres, feleségével boldogan élnek, akkor is, ha gyermekeik nem születtek, mikor egy véletlen csatornaszörfözés közben meghallja kedven professzora nevét. Morrie Schwartz 78 éves szociológiaprofesszor, és amiotrófiás laterálszklerózisban szenved. Lassú haldoklása ráébreszti arra, hogyan akarja befejezni az életét, és mik az igazán fontos kérdések az életben. Albom újra felveszi vele a kapcsolatot, majd úgy alakul, hogy rendszeresen, de kizárólag keddenként eljár hozzá, csakis azért, hogy beiratkozzon Morrie-hoz, és felvegye végső filozófia óráit.
Többször találkoztam már az "an old man a young man and life's greatest lesson" alcímet viselő könyvvel - Keddi beszélgetések életről és halálról címmel jelent meg magyarul -, lehetetlen is elkerülni. Bár Albom már ezt megelőzően is írt sport témájú könyveket, ez volt az első abban a sorban, ami aztán később nem csak az ő, de környezete életét is megváltoztatta.
A könyv megírása saját ötletként született meg, de minden érintett beleegyezett, és egyetlen célja az volt, hogy segítsen kifizetni a kezelés közben felgyülemlett tetemes orvosi számlát. Mivel eladási rekordokat döntött, a listák élére ugrott, és mert egy rendkívüli helyzetben szólította meg az olvasóit, valamint hamarosan tévéfilmet is készítettek belőle, a célját elérte, méltó emléket állítva ezzel egy nem mindennapi embernek.
Az amiotrófiás laterálszklerózis legismertebb és legrégebben élő személye Stephen Hawking, és bár a folyamat némileg lassítható, a betegség egyet jelent a halálos ítélettel. Morrie egy életvidám, örökmozgó karakter, aki sok szempontból másképp gondolkodik a fogyasztói Amerikától, és ne féljünk kijelenteni, az egész világtól. Hihetetlen céltudatosan, méltósággal és beletörődéssel fogadja az állapotát. Kiszolgáltatottan jöttünk a világra, és úgy is távozunk, minden, ami a kettő között van, az az igazi lényeg.
Látszólag nincs vesztenivalója, a baj már megesett, várhatná csendesen a véget, ehelyett ő úgy dönt, interjút ad az egyik legismertebb amerikai riporternek, maga köré gyűjti a barátait, rokonait, részt vesz még életében a saját megemlékezésén, és egy filozófushoz méltón levonja a következtetést olyan egyetemes dolgokról, amik talán csak együttesen, de kiadják az élet értelméről folytatott viták többségére a választ. Nem hajlandó csendben, a hátsó ajtón kiosonva távozni, lassú leépülésében is olyan, milyen életében volt.
Mostanában eleve egy picit érzékenyebb vagyok, nem tagadom, néhány alkalommal olvasás közben bizony elhullajtottam néhány könnycseppet. Azok a kérdések, amik Albomot foglalkoztatták abban az időben nagyjából azonosak azokkal, ami mindenkit, de legalábbis a hasonló korú, megállapodott, stabilnak tűnő egzisztenciával rendelkező emberek nagy részét elgondolkodtatja, s professzora válaszai sem eget rengetők, viszont a maguk profán módján személyesek, nyíltak, sőt, piszkosul őszinték. S ebben az egyvelegben, a szituációban, amiben születtek, a korban, mikor elhangzottak, az akkor még megingathatatlannak tetsző amerikai, de mondhatjuk azt is, világgazdaságban szokatlannak, ugyanakkor borzasztóan aktuálisnak tetszenek.
Nagyon élveztem, igen, akkor is, ha tudtam, hogy valaki meg fog halni a végén, mert a sírás felszabadító lehet, és mert a professzor méltón és jól élte az életét. Ha meg is bánt valamit, azért megbocsájtott önmagának, s azzal a tudattal készült távozni, hogy ez az élet normális rendje, mindünkre ez vár, elkerülhetetlen. Talán különösnek hat, de a halála nekem az életet juttatta eszembe, azt az életet, amire vágytam, amit menet közben többször újraterveztem, mert semmi sem alakult úgy, ahogy előrevetítettem magamnak, tíz, tizennyolc, huszonkettő majd harmincöt éves koromban. És azt is tudom, hogy bár nem alakult úgy, ahogy szerettem volna, de ha most újrakezdhetném, akkor sem tennék semmit másként, sem a rosszakat, sem a jókat. Mára nem az lennék, aki most vagyok, márpedig még akkor is, ha nem így gondoltam, most már úgy érzem, mindig is erre vágytam, ide tartottam.
Mitch Albom élete ezzel a könyvvel megváltozott, és egy picit az enyém is. Felismertem olyan dolgokat, amiket ugyan a lelkem mélyén eddig is tudtam, de nem akartam rágondolni, és jobban értékelem az életet, mint valaha, mert fura módon, bár egy ember lassú halálára épült a könyv, semmi mást nem találhatsz benne, csakis az életet.
10/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése