2018. február 22., csütörtök

Árnyak

Loui Jover - Ruth

Amikor belekezdtél a könyve, 131 oldalt olvastál egyetlen moccanás nélkül. Éjfél előtt fél órával nyitottad ki, elég nagy dőreség, ha engem kérdezel, és éjszaka kettőre elzsibbadt a karod, és sajgott a hátad is. De nem érdekelt. Lekapcsoltad a villanyt és vártad a csendesedést, bár tisztában voltál azzal, az agyad képtelen lesz kikapcsolni. Felkavart a történet, magával rántott, s jóllehet ez lenne minden könyv értelme, megélni egészen más. Feküdtél az ágyban, nézted a sötétet, és azt vártad, hogy belépjen az ajtón, hogy hozzád szóljon, megérintsen. Az illatára vágytál, bele bújni, magadra húzni, mint egy bőrt, és nem számított, miért nem része már az életednek, csak arra tudtál gondolni, miért lett az. A közös múltatokban.

Végiggondoltad az életed, és rájöttél, mennyire szerencsés vagy, hogy ezt a fajta szerelemet kétszer is megélted. Felesleges tagadni, mind ezt hajszoljuk. Aki átélte már, az azért, aki még sosem, hát épp azért. Az igazi, elsöprő, kémiai reakciót. Több a vágynál, több a szeretetnél, több mindennél! Rá gondolsz, akkor is, ha veled van, és ha nincs ott, a párnájába, takarójába temeted a fejed, mert csak a bőre illata tud elaltatni, megnyugtatni. Olyan, mint a láz, csak nem csillapszik, és ha te nem is szólsz semmit, a tested elárul. Kitágulnak a pupillád, vér tolul az arcodba, a szíved  megkergült dugattyúként dolgozik, és a gyomrod görcsben rándul, csak attól, ahogy rád néz. Igen, tiszta kémia. Egyedi és megismételhetetlen, s mégis, valahogy kettő is jutott.

Az első alkalommal még fiatal voltál. Valójában fogalmad sem volt arról, mi történik veled. Persze a szíved tudta, ahogy a tested is, az agyad viszont nem értette, ezért kigáncsolta növekvő libidódat. Ami hátra maradt, az a kitörés után sóvárgó láva. Valahányszor megláttad, csak megláttad, reszketni kezdtél, mint akinek magas láza van. Az állkapcsod fájt, olyan erősen szorítottam össze, máskülönben hangosan vacogni kezd a fogad. Nem tudtál gondolkodni, nem hallottál semmit, nem figyeltél másra, csak hogy múljon el a reszketés. Álljon meg végre, tűnjön el! Hiába minden, hónapokig szenvedtél.

Amikor másodjára élted át, mert eltelt jó néhány év, voltál közben, úgy érezted legalábbis, voltál közben szerelemes. A hátad mögött hagytál néhány hosszabb és rövidebb kapcsolatot, s megátalkodottan hitted, tudsz mindent róla - az élet nem mutathat semmi újat. Aztán csak úgy bumm! Letaglózott. És a korábban elfojtott láng ösztönösen talált utat a testemben. Az agyad már tudta, már ismerte és értette, mégis megrázott. Nem voltál rá felkészülve, mert erre nem készülhet fel senki. De mint mindennek ennek is vége szakadt, és átélted azt a pillanatot, amikor a szenvedélyednek hirtelen emberi arca lett.

Fekszel, a percek lassan telnek és újra eszedbe jutnak. Mindketten. A múltadból másztak elő, a füledbe susognak, és nem hitted, nem gondoltad, hogy ennyire akarod újra. Ha rövid időre is, de a részeid voltak, oly pontossággal mozogtatok együtt, mint ahogy a fogaskerekek összecsókolva hajtják előre a mutatókat, zökkenőmenetesen és természetesen. Szerencsés vagy, szerencsésebb, mint néhányan, és mégis, ahova a nap fénye elér, oda árnyékot is vet, így jól tudod, ma már nem fogsz aludni. Hallgatod őket, a múlt hangjait. Nyughatatlan emlékük addig motoz a csendben, míg reszketni nem kezdesz, s a fogad vacogása megtöri a némaságot.

Akkor még nem tudhattad, de amikor befejezed a könyvet, újra átéled a veszteségüket is, és bár rövid ideig, de duplán fáj. Intenzív lesz és felkavaró, ezért megfogadod, hogy bár sosem adnád el, vagy szabadulnál meg tőle, kézbe sem veszed többé. Felesleges lenne, elég csak véletlen ránézned a gerincére, és minden visszajön. Nem hagysz időt magadnak, gyorsan döntesz, inkább eltemeted sok más könyv alá, ahonnan nem érhet el. S a múlt elcsendesedik. Egy kis időre...
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése