Zoltán Benyák: A nagy illúzió

A Csavargók dala után igent mondtam a felkérésre, mert akkora hatást gyakorolt rám, hogy tudtam, lesz még folytatása kapcsolatunknak, aztán fél évig olvastam. Persze ennek is megvan az oka, nem a megfelelő pillanatban került hozzám, amit igazán nem vethetek a szemére, ráadásul helyesebb lenne azt írni, csak nyitva volt, mert amikor végre elkezdtem ténylegesen olvasni is, három nap alatt a végére jutottam.

Tom Pasztor egy valaha szebb napokat látott család festő sarja nem nevezhető józan életű művésznek. Feleségével rég óta csak együtt élnek, a valaha létező érzelmeknek csupán egyetlen közös gyermekük állít emléket, akinek mi tagadás, lehetnének jobb szülei is. A hideg és éhségtől való menekülésük visszaviszi őket a férfi egy rég elvesztett életéhez. Senki sem számít arra, ami ezek után következik, sem arra, hogy a halál után jön csak a neheze.

Bevallom, az eleje számomra nehezen indult. Most is éreztem valami furcsát a stílusban egy hajszálnyit megint túlírtnak találtam, és persze beugrott az is, így volt ez az első találkozásunkkor is. Csakúgy, mint akkor, most is eltűnt idővel, igaz, határozottan tovább tartott. Úgy tűnik, nehezen hangolódom össze Benyák Zoltán képeivel, de amikor megtörténik, akkor vége utazhatom a lapokon, ahogyan egy könyvben normális.

A túlvilág kitekertsége, és egy torz valósághoz történő ragaszkodása határozottan szomorú. Talán mert katolikus vagyok, talán mert szeretném hinni, hogy nem ennyi az élet - vagy a halál-, de az tagadhatatlan, ez a fajta fantázia zavarba ejtően elképesztő. Találkoztam már hasonló ábrázolással, ráadásul úgy hiszem, mindenkinek él egy kép a fejében, független attól, hogy vallásos-e vagy sem. Mind gondolkodtunk már erről életünk során egyszer vagy kétszer, főleg néhány pohár bor után.

Tom sem így képzelte el, személyes mennyországa telis-tele van életének mementóival, fantáziájának képtelen, tarka és bűnős nyomaival. Mintha az ő képzelete teremtette volna ennek a túlvilágnak egy jelentős részét, igaz, közel sem az egészet. Úgy tűnik, mintha minden elhunyt magával hozta volna meghatározó helyszíneit, tárgyait, emlékeit, és ezek keverékéből egy meglehetősen különös, kusza, néhol kaotikus, néhol logikusan felépített hely kerekedet.

A férfi kötődése lányához határozza meg minden mozdulatát, miatta és érte hajlandó felrúgni a szabályokat, és utazza keresztül az elmúlást. Találkozik néhány rendkívüli hírességgel, művészekkel, feltalálókkal, katonákkal, közemberekkel, és közülük sokan ott folytatták, ahol haláluk előtt befejezték. Fura állandóságot, és néha érdekes romlottságot is ad ez a helynek. Már nincsenek szabályok, mégis megtartanak néhányat. A magam részéről nem így képzelem a túlvilágot, de ha van benne némi igazság, akkor szomorú hírem van az útkeresőknek, ott sem jönnek rá majd a válaszra. És nagyon remélem, hogy Killercatnek jobb hely jutott annál az erdőnél, mert sokkal többet érdemel...

Érdekes könyv volt, nem tagadom, hogy számomra nehezen indult, nem kötött le, és képtelen voltam azonosulni a főszereplővel. A vége fordulatot kitaláltam már nagyjából a közepén, csak azt nem tudtam, hogyan fogják megoldani. Aztán mégis beszippantott az abszurd kalandok és helyszínek sora. Nem egy könnyed olvasmány, legalábbis számomra, ennek ellenére örülök, hogy nem hagytam végleg félbe.

7/10