Albus élete a Roxfortban nem egészen olyan lett, ahogyan elképzelte, legjobb barátja többek szemében szálka, ráadásul csak azt képes bizonyítani, mennyire nem méltó családi nevéhez. És ha már itt tartunk, viszonya a híres szülőjével egy cseppet sem könnyű. Amikor megtudja, hogy apja sem tökéletes, lehetőséget lát arra, hogy kiköszörülje a csorbát. Az ötlet teljesen esztelen, veszélyes, tehát muszáj megpróbálni, közben Harry sebhelye újra sajogni kezd.
A főszereplő inkább Albus, az ő küzdelmei, harcai állnak a középpontban, de ezek egyáltalán nem választhatóak el Harryétől. A történet 19 évvel később kezdődik, de igen hamar ugrunk még egy újabb évet, és még egyet... Albus épp abba a kalandos korba kerül, miben apja volt, mikor a dolgok kezdtek felgyorsulni. Azt hiszem, Harry azért boldogul olyan nehezen harmadik gyerekével, mert minden különbségük ellenére kisebbik fia hasonlít rá leginkább.
Spoler veszély, erre kötelességem felhívni a figyelmet, még akkor is, ha annyi helyen olvashattatok róla korábban!
Albus és Scorpius barátsága különös, de teljesen érthető. Mindkét fiúnak szüksége van valamire, amit otthon, úgy érzik legalábbis, nem kapnak meg. Ráadásul az ifjabb Malfoy sok tekintetben nem ütött az apjára. Vicces és ironikus, kicsit olyan mint Ron, Hermione szarkazmusával keverve. A legkedvesebb karakter lett számomra, minden fájdalma ellenére nem a könnyebb utat választotta, szinte ösztönösen tudtam vele azonosulni.
Albus helyzete viszont már nem ennyire egyértelmű. Érthető volt minden reakciója, nehéz lehet felnőni ahhoz az idillikus képhez, ami a fejében él, ezért is kap két kézzel és felelőtlenül apja hibája után. Becsvágya tükrében nem nehéz megérteni, hogyan került adott helyzetbe, és mégsem lopta be magát különösen a szívembe.
Ennek könnyen lehet az is oka, hogy a kötet tartalmaz néhány zseniális ötletet, jelenetet, amit öröm lett volna egy hagyományos regényben olvasni. Legalább 5-600 tömött oldalt meg lehetne tölteni az első felvonással, ha Rowling kellően vérszemet kap, és ebből kiderül az is, néhány dolgot erősen összecsapottnak érzek. Az első éveket, például, azt az időszakot, amikor a fiúk barátsága elmélyül. De ugye ez egy színdarab, mégsem tarthat öt óráig! Kár érte.
A régi karaktereket megszokott melegséggel öleltem magamhoz. Mind felnőttek, komoly, nos, néhányan komoly felnőttek lettek, és bár más kérdések töltik ki az életüket, mégsem változtak annyit. Kimondottan szerettem, ahogy újra, ennyi év után bekukucskáltunk az életükbe, teszem azt Hermione és Ron házasságába, és ha már itt tartunk, számomra mindig is érthetetlen volt az a teória, ami szerit a lánynak Harryvel kellett volna összejönnie. Semmi alapja nincs, soha nem utalt erre semmi, sem kémia, sem semmi. Ellenben Ronnal az első pillanattól kezdve megvolt a csipkelődés, okoskodás, akármi, ami azt vetítette elő, ebből még lehet valami.
Jó lett volna többet kapni Ginnyből és Harryből, ahogyan néhány másik karakterből is, de páran így is megmelengették a szívemet. A legkedvesebbet nem is írhatom le, a legjobb fordulatokat fel sem emlegethetem, hiszen akkor miért olvasnátok el, de emléket állít mind a hét kötetnek, sok elvesztett szereplőnek, és teszi ezt az önfeláldozás, hűség és szeretett nevében.
Tóth Tamás Boldizsár ismét szuper munkát végzet. Csodálatosan könnyen olvasható, sziporkázó szöveget kaptunk, egyáltalán nem jelentett problémát a megszokottól eltérő formátum. Nyilván a történet javára is írható, hogy ennyire gyorsan átsiklottam rajta, pedig nem is olvastam folyamatosan.
Jó volt újra visszamerülni a varázsvilágba, és külön öröm, hogy sok éve először nem maradtam új Harry Potter nélkül karácsonykor, de mi tagadás, a már emlegetett szuper ötletek dacára mégsem különösebben összetett a sztori. Némi sablon üti fel a fejét itt meg ott, a fő gonoszra sem igen fog rácsodálkozni senki, és néhány jelenetben nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy a felvezető szövegből, esetleg a jelenet szituációját leíróból kimaradt egy-két szó, aminek tükrében minden logikusabb lenne.
Ha őszinte akarok lenni, akkor nem, messze nem tökéletes, mégis bearanyozta azt az egy napot, míg olvastam. Az, hogy hivatalosan 8. résznek nevezték, talán nem volt jó döntés, különálló történet, még akkor is, ha sok jelenkori tett gyökere a múltba nyúlik. Inkább, és ezért most néhányan haragudni fognak rám, de inkább tűnik fanfictionnek, mint egy folytatásnak. Oly sok kérdéssel nem foglalkoztak, ami felett Rowling sosem siklott volna el, s ezért egy folytatáshoz mérten tagadhatatlanul elnagyolt. Aztán ott van az is, hogy néhány párbeszéd bizony kicsit papírízű, de az a helyzet, minden hibájával együtt imádtam - jóllehet a képzeletem aprócskát kiszínezte, amire szükség is volt, főleg az első színben. Nagyon rosszul estet, hogy ennyire rövidre sikeredett, és mi tagadás, nagyon szívesen megnézném színpadon is.
9/10
Magyar kiadó: Animus Kiadó Kft.
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése