Most mondhatnám...

...hogy rossz napom volt, de hazudnék. Az igazság az, hogy már reggel több ízben hangosan nevettem, a kissé morcos embertársaim legnagyobb döbbenetére, és nem, egyáltalán nem szégyellem. Az alábbi történet az ország/város bármelyik pontján, földrajzi helyzetétől függetlenül megtörténhetett ma. És szerintem meg is történt pár alkalommal.

Az úgy kezdődött, hogy tegnap este azt olvastam, mára hó lesz. Tulajdonképpen ránthattam volna egyet a vállamon, hiszen itt van a szezonja, de ez igazából azt jelenti, hogy vége a gyaloglásnak, mert csúszós úton nem közlekedek, ezért negyedórával későbbre állítottam be az órát - és csak hússzal aludtam tovább -, mert az a száz méter a villamosig igazán nem nagy táv! Ha négykézláb megyek is, alig néhány perc, szóval pánikra nincs itten semmi ok!

Szépen felöltöztem, elvégre rendes nagylány vagyok, akit édesanyja milliószor visszazavart, hogy: "Azonnal vegyél sapkát! Hol a sálad?! Neked nincs rendes téli kabátod?!" Így aztán harisnyát is vettem a nadrág alá, elvégre tél van, és elindultam a villamoshoz.
Ahogy sejtettem, az addig vezető úton többféle komplikációval is meg kellett küzdenem. Elsőnek havas volt a járda, azt szerettem, mert ropogott, aztán jött az a szakasz, aminek este még alá, vagy amire már reggel rászórtak - na, az veszettül csúszott -, és volt egy szépen ellapátolt, elsöpört és felszórt betonkockácska is. Ez utóbbival egyébiránt nem volt semmi gond, s egyszer csak kiértem a villamosmegállóba.

Hát itt már némileg gyanakodni kezdtem, mert máskor maximum öten várakoznak, most meg már alsó hangon voltak vagy tízen, de a másik oldalon elment egy villi, szóval úgy éreztem, rendben vagyok. Épp elkezdtem szemlélni az akkor kezdődő havazást, engedve a gyermeki derűnek lelkemben, amikor befutott a másik oldalra  a második villamos. Az első még a kanyarban volt, és nem tudom miért, talán mert jelenleg a Galaxis útikalauz stopposoknak világában kolbászolok, s különösen élvezem az abszurditást, alig leplezve felkuncogtam. Többen némi zavarral néztek rám, de egyszerűen tudtam, ez egy csodás reggel lesz!

A hó szállingózott, az emberek gyűltek, és megérkezett a harmadik villamos is, aminek örülni sem volt időm, ottan toporgott a negyedik! Na most, tudom ám, hogy csak úgy csináltok, mintha ez komoly dolog lenne, de igazából vicces! Főleg hogy hamarosan befutott a mi első járművünk is, ami lassítás nélkül tovább is haladt egy No service felirattal a homlokán. Hát én itt már majdnem táncoltam - mondjuk ez inkább a zene miatt volt -, mire ünnepélyes keretek között befutott végre a vasparipánk. Annyian voltak rajta, de annyian... Fú, utolsónak szálltam fel, és a következő megállónál ebből adódóan elsőnek le is, hogy a sok ember elférjen. Aztán szépen visszaszálltam, és valahogy a hátsó ajtóhoz keveredtem - csak úgy mellékesen, arra az oldalra, aminek a vonal ezen oldalán semmi szerep nem jut.

Ugye azt gondolnánk, innen szó szerint is sínen vagyunk, csakhogy az izgalmak a következő megállóban folytatódtak. Mivel a peron már vastagon tele volt, és mindenki igyekezett felférni, iszonyú tömeg tolakodott fel, levegő alig, a kedvem mégsem volt rossz, mert úgy éreztem, ebből valami még lesz. A villamos csengetett picit, becsukta az ajtaját, de nem indultunk el, megint csengetett, újra nyitotta az ajtókat és ismét becsukta, de még mindig maradtuk.
Ekkor a vezető hölgy, kissé feszülten, de rendkívül udvariasan felhívta mindenkinek a figyelmét arra az aprócska tényre, hogy nem csukodnak rendesen az ajtók, túl sokan vagyunk. Ismét szélesre tárta az ajtókat, nem mozdult senki, némán lapult az összes megszólított, majd csengetés, zárás, semmi...
- Ha nem tudom bezárni az ajtókat a villamos műszaki hibásként kiáll a forgalomból. Akkor mindenkinek le kell szállnia!
Az ember azt hinné, erre valaki csak megmozdul, de továbbra sem történt semmi. Az utasok precízen kerülték a mellettük állók tekintetét, mert nem akarta senki feláldozni magát a többiekért. Nekem sincs mentségem, baromi kíváncsi voltam a végére!
Még háromszor próbálkozott a vezető, aztán közölte: A Villamos műszaki hibás, utasokat nem szállít, mindenki hagyja el a járművet!
Az emberek elkezdtek leszállni, de néhányan a kivárásra játszottak. Sejtetteké ők, hogy a villi tovább halad majd a vonalán, és később talán még utasokat is szállít, csak tőlünk akar megszabadulni, csakhogy nem indult el, míg bárki fent volt, nem maradt más, az ügyeskedők is levánszorogtak. A csoda zord morranással bezárta ajtajait és elrobogott.

Semi gond, a következő már ott toporgott, és szívélyesen, mint sokat megért, de egyszer még szívesen a jóba merülő asszony, dévajul feltárulkozott. Komolyan mondom, hangosan felvinnyogtam, mármint nevettem, mert hát totálisan teli volt. A gesztus nemességét persze el kell ismerni, ráadásul az esélyek dacára néhányan bevetették magukat a sűrejébe. A magam részéről inkább integettem, aztán a három perc múlva érkezőre sikeresen felszuszakoltam magam.

Ötven perc alatt sikerült megugranom a négy megállónyi távolságot, de fura mód nem lombozódtam

le. Az utcánkban nem volt még eltakarítva a hó, szépen ropogott, fülemben dübörgött a zene, a sálam mögött pedig csendben énekelgetem. Hálás voltam a harisnyáért és a dupla zokniért, viszont csak két perccel estem be munkaidő kezdete előtt. Mivel közvetlen kollégáim utánam érkeztek, úgy sejtettem, többeknek volt még kalandos reggele. És valóban! Az hiszem, ez is azt bizonyítja, a helyzet dacára mindenki maga dönt. Szóval fel a fejjel, egyszer a télnek is vége lesz, néhány hónap, és ránk robban a nyár, aztán majd lehet újra panaszkodni a meleg miatt.