Létezik néhány olyan típusú regény, amit bár nagyon
szeretek, mégis ritkán olvasok – az egyik ilyen a történelmi kalandregény. Sok
hasonló könyvet találtam ugyanis korábban unalmasnak, hiszen gyakran nagyon
aprólékosak, elvesznek a részletekben, így magának a történetnek alig marad
hely, és persze az is igaz, számos kalandregény kiszámítható: mikor már az
ötvenedik oldalon tudom, mi lesz a regény nagy fordulata, hiszen a vége
megjósolható, nem találok benne semmi szórakoztatót. Ezzel szembenRobert Harris könyvét
a tartalom ismerete nélkül választottam, mégpedig azért, mert a Dreyfus-ügy
visszahozott egy régi emléket, egy dokumentumfilmet, amit tizennyolc évesen
láttam, és annyira érdekesnek találtam, hogy most, huszonegy évvel később is
emlékeztem rá.
Amikor Alfred Dreyfust hazaárulás vádjával elítélik,
olyannyira nem kételkedik senki a bűnösségében, hogy szinte túl enyhe
büntetésnek tűnik, amiért csupán megfosztják a rangjától, és az Ördög-szigetre
száműzik. A családján kívül alig akad bárki is, aki felemeli a hangját a több
mint gyanús per láttán. Georges Picquart katonatiszt azonban élénk
figyelemmel kíséri az ügyet, hiszen a vádlott tanítványa volt. Hűségesen jelent
a feljebbvalóinak, s mivel jó katona, hamarosan előléptetik és kinevezik a
kémelhárítás vezetőjévé. Az egyenruhába vetett hite azonban nem bírja ki a
kétkedés próbáját. Egyre több jel mutat arra, hogy Dreyfus ártatlan volt,
minden csak koholmány. A tét hatalmas, és az alezredesi rangja sem védi meg
attól, ami ezután következik...
Azt szokták mondani, hogy a második legősibb szakma a
kémkedés – az elsőről inkább ne beszéljünk –, ebben pedig lehet valami.
Döbbenet, hogy bár rengeteg szakmai technikát elsöpörtek a huszadik század
vívmányai, de akadnak olyan dolgok, amik azóta sem változtak. Az információ
például mindig is hatalom volt, amit minden nemzet igyekezett birtokolni. Ez az
előny sok életet, időt és pénzt takaríthat meg, de persze felhasználható más
célokra is. Ebben a világban semmi sem véletlen, és semmiképpen sem ártatlan.
Ezért talán fura, de az alezredes mozgatórugója végig az igazság utáni vágy.
Ahogy haladnak az események, egyre több morális problémával kell szembenéznie,
és elkerülhetetlen az is, hogy előbb vagy utóbb önvizsgálatot tartson. Meg kell
küzdenie önmagával, a félelmeivel, viszont furcsa mód ehhez nem feltétlen kell
legyőznie azokat, legfeljebb csak a mundérba fektetett bizalmát.
Nem kimondottan jó ember, a rossztól is messze van,
egyszerűen csak olyan morális elvek szerint él, ami egy katonának, valakinek,
aki a haza védelmére szentelte az életét, kötelessége. Nem mentes a
fajgyűlölettől, sokáig nem kételkedik Dreyfus bűnösségében, mégsem képes
elengedni, bármit is mondanak neki, akárhány akadályba is ütközik. A személyes
sérelmei pedig csak még eltökéltebbé teszik. A regény jól mutatja a növekvő
hisztériát, ami olyan méreteket öltött, amit a kormány már nem tudott uralni,
mígnem az ország megítélésén nemzetközileg is hatalmas csorba esett.
És mindezek után senkit nem lepek meg azzal, hogy a regény
egyik legmegdöbbentőbb eleme a mesélő, Picquart maga. Mintha egy naplót
olvasnék – ezt támogatja a nyelvezet, az igeidők és a mesélő száma/személye –,
hű képet ad a férfi mindennapjairól, a gondolatairól, és ami a legfontosabb, a
kornak megfelelő gyűlölethullámról. Az antiszemitizmus Európa mindennapjaihoz
tartozott – jóllehet akadtak országok, ahol alig hallhatóan, máshol hangosan –,
fel-felcsapott, mindenhol jelen volt. Igaz, hogy a történelmet a győztesek
írják, Hitlert minden tettével együtt elítéljük, viszont a francia per után
néhány évtizeddel, az aktuális hullámokat meglovagolva egész ideológiát épített
a zsidóság ellen, és akkor sokan, sok országban, lelkesen megtapsolták. Tehát a
per, amit az évszázad kémbotrányának hívtak, és még sokáig vert fel különböző
visszhangokat, koránt sem hihetetlen.
Természetesen, mivel magát az alaptörténetet ismertem, a
könyv végkifejlete egyáltalán nem lepett meg. Nem is számítottam rá, arra
voltam ugyanis kíváncsi, hogy Robert Harris hogyan tálal egy ismert
történelmi eseményt, miként szövi át a valóságot a fikcióval, észrevehető-e az
a pont, amikor a kettő egyé válik, és úgy egyébként, milyen érzéseket vált ki
belőlem. Ezzel kapcsolatban pedig örömmel jelenthetem, felülmúlt minden
várakozást! Érdekes, izgalmas és fordulatos, néhol teljesen lassúdad, máskor
hihetetlen tempóval pörög. A korleírás, a szereplők ábrázolása, a csavarok újra
és újra elképesztettek. Nem ér véget egy történetet lezáró, szükséges ponttal,
bemutatja hőseink utóéletét is, ami talán nem feltétlen olyan, mint amire
számítunk, de csak így kerek és egész.
A fordítás szerintem kitűnő munka, nem olvastam ugyan az
eredetit, de az ember érzi olvasás közben, hogy suhannak a mondatok, repkednek
az oldalak. Nem lóg ki semmi. A történet nem nélkülözi az erkölcsi tanulságot
sem, de aki azt hiszi, hogy ez a „De csúnya dolog
az antiszemitizmus!” lesz, határozottan csalódni fog. Nem ez a regény
lényege, még akkor sem, ha Dreyfust soha sem ítélték volna el, ha katolikus
családban látja meg a napvilágot. Ennek ellenére, vagy éppen pont ezért, minden
ízében igazi, hamisítatlan kém- és kalandregény, a téma szerelmeseinek kötelező
dara
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése