Acélmagnóliák

Steel Magnolias

színes, magyarul beszélő, amerikai filmdráma, 117 perc, 1989

rendező: Herbert Ross
forgatókönyvíró: Robert Harling
zeneszerző: Georges Delerue
operatőr: John A. Alonzo
jelmeztervező: Julie Weiss
producer: Ray Stark
vágó: Paul Hirsch

szereplő(k): 
Julia Roberts (Shelby Eatenton Latcherie)
Daryl Hannah (Annelle Dupuy Desoto)
Sally Field (M'Lynn Eatenton)
Dolly Parton (Truvy Jones)
Shirley MacLaine (Louisa "Ouiser" Boudreaux)
Olympia Dukakis (Clairee Belcher)
Dylan McDermott (Jackson Latcherie)
Sam Shepard (Spud Jones)
Tom Skerritt (Drum Eatenton)

Csak egészen ritkán történik meg, hogy valami jó kis drámára vágyom, amolyan igazi, könnyed szórakozásra, amiben ugyan nem váltják meg a világot, de nem feltétel a másfél órás bambulás sem. Ilyenkor általában valami régebbi darabhoz nyúlok, hiszen azokat már ismerem, és az újakkal rendszeresen meggyűlik a bajom.

Néhány hónapja, amikor tényleg szerettem volna valami csajosat nézni, a bátyám felvetette: „Miért nem nézed meg az Acélmagnóliákat?” Tényleg, miért nem? Édesanyám nagyon szereti, nyilván azért, mert klasszikus értelemben női filmnek tekinthető, de azon kevés darabok közé tartozik, amit az egész családunk szeretett. Ültünk közösen a tv előtt, és együtt nevettünk, sírtunk. Kevés ilyen film akad a történelmünkben, talán még a Sült zöld paradicsomsorolható ide, amiről már szintén régóta tervezek írni. De ami késik…

Shelby az esküvőjére készül, és míg édesapja próbálja elhessegetni a magnólia fájukon megtelepedő madarakat, édesanyjával, M’Lynnel (Sally Field) Chinkapin egyetlen szépségszalonja felé veszik az irányt. Az üzletet Truvy vezeti, és épp egy frissen végzős fodrászt tanít be. Annelle-ről (Daryl Hannah) hamarosan kiderül: „bizony van múltja”. A szalon törzsvendégei pedig, Claire (Olympia Dukakis), a volt polgármester felesége, és a kiállhatatlan, ámbár gazdag Ouiser (Shirley MacLaine) rendkívül kíváncsi természetüknek engedve szeretnék kipuhatolni az ifjú segéd titkát. Az esküvő után a barátnők szétszélednek ugyan, de időről időre újra összeverődnek Truvy-nál (Dolly Parton), hogy megbeszéljék, kipletykálják az elmúlt időszak történéseit.

A legmegkapóbb ebben a filmben az élet maga. A körforgás, amit tökéletesen figyelemmel kísérhetünk a hölgyek szemén át – elvégre a férfiak itt csak kísérők, kiegészítők, hogy adott esetben teljes legyen a kép, de nem számottevő a jelenlétük. Az esküvő a tökéletes remény megtestesülése. Az ifjú pár bízik benne, hogy ez az érzés örökké tart, hogy együtt öregednek meg és közösen nevelik a gyerekeiket, majd felügyelik az unokákat. Ezek nem tűnnek irreális álmoknak, és Shelby (Julia Roberts) ebben nem különbözik más menyasszonyoktól. A történet gyakorlatilag ezt a vonalat követi, de mivel az ifjú pár élete kihat másokéra is, a szálak rengeteg irányba ágaznak szét.

A film igazán szélsőséges: az egyik pillanatban még hangosan nevetünk, a másikban pedig már megszeppenve, vagy éppen szipogva pislogunk, és az is megesik, hogy ezután újra nevetünk. Azt hiszem, a világ egyik legfelemelőbb érzése, ha sírásból váltunk nevetésre; ez a két mély emberi pillanat mindig is ellentétben állt egymással, talán mert ugyanazon dolog két végét képezik, de az Acélmagnóliákban könnyedén megtapasztalhatjuk egyszerre mindkettőt.

Szereplőink folyamatosan keresik a megoldásokat kisebb-nagyobb problémáikra, de közben nem felejtik el, mi a fontos az életükben. Jóllehet különböző társadalmi helyzetből jöttek, más háttérrel rendelkeznek, és általában véve nem neveznénk őket jó barátnőknek, mégis valami olyan mély és hihetetlen kapcsolat köti össze őket, ami újra és újra visszavezet minden hölgyet a kezdetekhez. Részt vesznek egymás életének főbb pillanataiban, szembenéznek nőiességükkel, emberségükkel, az élet viszontagságaival és erős hittel vallják: „Amibe nem halunk bele, attól megerősödünk”.

Közben számtalan esetben képesek nevettetni. Szórakoztatóak, mert nincsenek eltelve önnön tökéletességüktől, mert ha hibáznak is, képesek újra és elölről kezdeni. Élvezettel köszörülik a nyelvüket mindenkin, és az álmaik érdekében mégis képesek mindent feláldozni. Emberi karakterek, gyarlók, esendőek. Ha valaki mindezekből arra következtet, hogy ezen a filmen csak sírni lehet, akkor téved: a mai napig könnyesre tudom nevetni magam bizonyos jelenetein, hiszen a filmet átható finom irónia épp annyira sajátom, mint a bőröm. És persze a főszereplőinké is.

Valóban igazi csajos darab, de egyúttal vicces és szellemes is. Nem a mostanában annyira divatos otromba poénokat felsoroltató filmek sorát erősíti, ezért talán nehezebb elé leültetni az urakat. Viszont ha már egyszer ott vannak, ők sem állnak fel a tv elől, és le fogják tagadni, ha menet közben elhullajtanak néhány könnycseppet. Hagyjuk rájuk!

Valahányszor csak megnézem ezt a filmet, függetlenül a mély és változatos érzelmektől, a végén könnyű lélekkel állok fel. Furamód ez a történet valahogy tényleg felszabadító, mintha egy hűs patak mosná el minden problémámat, fájdalmamat. Az egész világ madárdaltól hangos, és hatalmas magnólia virágokat sodor felém a szél. Olyan élmény ez, amitől tizenöt éves korom óta nem tudok szabadulni, és amit újra és újra átélek. Valahogy így tűnik helyesnek. Ezzel az erős kötődéssel fizetek a rengeteg újranézésért, de úgy érzem, bőven megéri.

10/10

 

Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi