Hogyan kell?

Még a végén igaza lesz édesanyának és kiderül, engem tényleg nem lehet elengedni sehova egyedül. Szaporodnak a jelek…

Nem arra gondolok, amikor Szegeden majdnem fent maradtam a vonaton(főleg, mert Szombathelyen volt...) vagy rossz oldalon menten fel az aluljáróból(mint ma), és azt sem tudtam melyik bolygón vagyok. Ezek is megérnének egy bejegyzést, de amire én gondolok az az már jó ideje (gyerekkoromtól szinte) tart, de csak nagyjából úgy egy éve tettem ennyire tudatosan össze, amikor is a villamoson ültem. Elmerülve zenét hallgattam, átszellemülten tekintettem a világra. Ezzel még nem is lenne baj, de jósszokásom megfeledkezni a környezetemről. Időnként észbe kapok, én most utazom, akkor kinézzek, hogy lássam mégis merre járok, aztán megint elhagyom a világot. Magamban énekelgetek, mosolyogva bambulok, miközben általában még olvasok is. Fel sem tűnt, hogy megállt a sárga csoda, néhányan leszálltak, majd fel (gondolom, mert nem voltam képben), amikor arra riadtam, hogy valaki bekopog a mellettem lévő ablakon. Döbbenten néztem oda. A mosoly emléke ráfagyott az arcomra és egy tök ismeretlen fickót láttam lelkesen integetni. Mint a filmekben, körbenéztem. Biztos, ami tuti! Egyértelműen nekem integetett, még kacsintott is. Úgy ültem ott, mint aki átesett valami fekete lyukon és értetlenkedve nézi a rózsaszín, köldökéig érő kicsi embereket, akik a lábához dörgölőznek. Mi a csuda történik itten? Mit csináltam?

Többször megesett hasonló és bevallom nem is igazán törődtem velük. Semmi bajom nem esett attól, hogy néhány idegen rám kacsintott vagy felém intett párszor. Ha boldoggá tette őket, engem ugyan nem zavart. Úgy gondoltam, a világ furcsa. Ez ugyan tény, de valami október elején megrángatta a vészcsengőt.

Metróval tartottam hazafelé. Véget ért egy szám és a könyvemet is befejeztem. Még a nemrég látott mozi hatása alatt álltam, amikor mosolyogva felnéztem. A szemem összeakadt egy ötvenes férfiével. Kissé meglepődtem, mert széles mosolyt küldött felém, ami nem tűnt bizalomgerjesztőnek. Normálisan volt öltözve, de hosszú haja és kopasz fejbúbja azt a kombinációt mutatta, amin mindig csodálkozom. Ráadásul hatalmas táskát tartott az ölében. Olyan szakadj meg típusút, amit tizenöt kilóig lehet terhelni, és miről nekem édesapa jut eszembe. Egy ilyenben tatja a fűrészeit. Dexter simított végig a gerincemen. A mosoly lehervadt az arcomról és akkor már kezdtem sejteni, hogy abba kéne hagynom eme renitens viselkedést, mert folyton furcsa helyzetekbe keveredem miatta.

Szóval igyekeztem morcosan nézni, és igen erősen sajnáltam, amiért nincs még meg a szamuráj kard ernyőm, mert szívesen megmarkoltam volna, hogy a frászt hozzam a pasasra, de ehelyett csak lesütöttem a szemem és a következő megállónál leszálltam.

Nem egyedül. A széles vigyorú egyén jött mögöttem.

Nálunk nincs mozgólépcső, hatalmas kőlépcső van, ami alatt egy könyvesbolt is helyet kapott. Nem mentem fel. Alig hárman szálltunk le, viszont a másik peron teli volt, így úgy gondoltam, a sok ember között nagyobb az esélyem. Megálltam a szemetes mellett, kipakoltam a zsebemet, aztán a lépcsőt megkerülve, az emberek között indultam el, és a késői órán természetesen zárva lévő bolt előtt elővettem a telefonomat. Várakoztam. Úgy tettem, mint aki telefonálni készül és közben figyeltem, hogy tényleg követ-e a gyanús egyén. Követett. Megkerülte a lépcsősort és bekanyarodott a bolt elé.

Hirtelen felemeltem a fejem és a szemébe néztem. Azt nem tudom mit látott benne, de szabályosan hátrahökkölt. A távolság olyan két méterre nőt én meg csak néztem rá. Lehajtotta a fejét, megfordultam és hazamentem. Kivételesen nem gyalog. Megvártam a villamost és két megállóra igénybe vettem a szolgálatait. Nem mertem nekiindulni a néptelen utcáknak, pedig sosem féltem még előtte. Azért jó, hogy önmagam is elég félelmetes tudok lenni. Állítólag tényleg rémisztő vagyok néha. Ezt egy osztálytársam állította, aki egyszer rajtakapott néhány nagyon csúnya gondolat közben. Lemeredve bámult. Az álla leesett, nem mert pislogni sem. Amikor végre ránéztem, nem tudtam, min van úgy kiakadva. Nagyot nyelt és az mondta: Ez nagyon állat volt! Még egyszer!

Persze nem ment még egyszer. Próbáltam, de úgy tűnik, csak akkor működik, ha fenyegetve érzem magam. Jó tudni, a titkos nézés mint fegyver a rendelkezésemre áll, ha már a memóriám nem a régi. Tegnap éjszaka ugyanis, ahogyan ballagtam fel az aluljáróból, mer' nem kell nekem villamos, jó gyalog is; két srác toppant elém a semmiből. Pislogtam kettőt, a zene még üvöltött a mosolyom lassan eltűnt. Az egyikük ekkor felém nyúlt és üvöltözni kezdett. A másik elkapta a derekát és elkezdte húzni az ellenkező irányba.

Álltam ott lecövekelve, kioperáltam az egyik dugót a fülemből és azt hallottam:
- Egy csókot! Csak egy csókot!
- Nem adok – feleltem rezignáltam.
- Hallod? Nem akar adni. Gyere! – Cibálta továbbra is a másik.
- De csak egyet!

Az ismerkedős kedvű nyilvánvalóan már a minden nő szép állapotba itta magát. Az ember ismerje a korlátait! Én speciel még az átlagoshoz képest is rosszul néztem ki. Nem is tudtam mit kezdeni velük, viszont ártatlannak ítéltem mindkettőt, úgyhogy simán otthagytam őket. Annyira sokkolva voltam, hogy elfelejtettem visszahelyezni az agyamat karmoló dübörgés forrását. Az első sarokig hallottam, ahogy felváltva kiabálnak, hogy csak egyet, de nem, meg gyere már.

Megfogadtam,  soha többé nem mosolygok nyilvános helyen! Minden bolond megtalál. Ennek ellenére ma többször rajta kaptam magam e bűnös tevékenységen. Ráadásul a nyílt utcán!

Miközben az egész világ azzal küzd, hogy az emberek egyre zordabbá válnak, nekem pont ellenkező a problémám. Kéne némi segítség. Hogyan kell nem mosolyogni, amikor jól érzem magam?