Szóval ültettem a polcon egy darabig és vártam a lehetőséget.
Aztán, ahogy ez lenni szokott minden alkalommal, amikor befejezek egy könyvet, tanácstalanul találgattam mi legyen a következő, és hirtelen rájöttem, nem húzhatom tovább a nagy találkozást. Megadtam magam a sorsomnak és már az első oldalak elérték azt, amit A vándorló palota csak a közepétől tudott, megnevettettek.
Abdullah, Zanzib város lakosa, dicsekedhet a környék legkisebb szőnyegboltjával, a legszegényesebb bajuszával, a legpikírtebb mostohacsaládjával és egy személyre szabott jóslattal. Ez utóbbi nem különösebben zavarja, a többi már annál inkább. Apja úgy hunyt el, hogy csalódottságán és némi pénzen kívül semmi mást nem hagyott rá, míg vagyona első feleségének családjára szállt. Az ifjú talán szomorkodna ezen, de minden szabadidejét leköti az ábrándozás. Csodás feleségről, titkos múltról, veszélyes rablóról.
Amikor eladásra ajánlanak egy hamisítatlan repülőszőnyeget, ami ha valódi, egyet jelent a meggazdagodással, alaposan megvizsgálja. Ki is próbálja, aztán gyakorlatilag nevetséges összegért, bár majd minden vagyona, megveszi.
Lefekszik aludni, és mikor felnyitja a szemét rájön, elkerült egy csodálatos kertbe, ahol nem csak képzeletének virágágyásai hívogatják, hanem Éjvirág is, aki a földkerekség legcsodálatosabb teremtménye. Pont olyan, ahogyan a feleségét megálmodta. Mire hősünk ráeszmél, hogy ez nem álom, egy csúnya dzsinn keresztülhúzza számításait. Abdullah számára most kezdődik csak a kaland, amelyben szerepet kap egy vándorló katona, egy szellempalack, néhány négylábú és rengeteg veszély.
Nem tudtam nem észrevenni, hogy az apa alakjának elvesztése indítja ezúttal is a történetet. Bizonyára nem véletlen, mert a közhiedelemmel ellentétben olyan nem létezik.
Nem csak az erősebb kezdés miatt mondom, hogy jobban tetszett mint az első könyv(Legalábbis úgy a háromnegyedéig.). Az általam annyira kedvelt ezeregyéjszakás mesevilágot színesebbnek, élénkebbnek találtam, még akkor is, ha a főszereplő személyisége koránt sem annyira lehengerlő, mint Howlé. A mesélés stílusa, a körülmények, a finom humor mind kárpótolt ezért az apró kis gyengeségért. Meglepő módon, éles kontrasztot állítva a fantáziavilággal, jelenik meg az elmúlt háború képe. Épp ahogy az első könyvben a varázsló származása mosta össze a valóságot Ingaryval. Mindkét momentum elgondolkodtatott egy pillanatra. A jövendő nemzedék nevelésében lassan egyedüli módszernek a meghökkentést látom, így ez tökéletes elem. Elvéger ifjúsági irodalomról beszélünk.
A szerkesztésre ezúttal nem lehet egy negyednyi panaszom sem. A csillagos megjegyzések a nekik megfelelő oldalon jelentek meg. Sőt, pluszpontot adnék a könyv végén található "Olvasói jegyzetek"-ért. Igaz, hogy egy könyv összefirkálásának puszta gondolata elrettent, még úgy is, ha külön hely van erre, de azért el kell mondanom, tizenévesen bizonyára kihasználtam volna az alkalmat néhány szösszenet megörökítésere.
A borító most is tökéletes. Érződik benne egy leheletnyi Aladin stílus, de a téma és az események alakulása egy ideig felidézik bennem, így érthető. Hű az első könyvhöz, és ha van valami ami lelomboz, az a menet közben megváltoztatott koncepció.
A vége okozott csupán apró csalódást. Nem igen sokkolt a váratlan fordulat, mert nem ért felkészületlenül és összességében valami hiányzott belőle. Nehéz pontosan megmondani mi az, ami ténylegesen zavart (Rendben, éppenséggel szavakba tudnám önteni, azonban a spoiler lehetősége miatt nem élek vele.), ettől függetlenül kár lenne kihagyni. A pontszáma stabil, ennél gyengébb könyv is szerepel a kedvenceim között, mert néha pont a hibák, hiányok teszik a könyvet azzá, ami. Elgondolkodtató, szórakoztató irodalommá.
8/10
Magyar kiadó: Pongrác Kiadó
Fordította: Bozai Ágota
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése