Esetleg, talán

Életünk során rengeteg dolgot feltételezünk. Nem tudjuk biztosra, nem is tudhatjuk, soha senki nem mondja el, miről is van szó, de az élettapasztalat, tanult, ellesett ismereteink, valamint képzeletünk, végig segítenek.
Ezért van aztán, hogy a döntéseink jelentős részét ezekre a feltételezésekre alapozva hozzuk meg. Néha bejön, néha nem. Ideális esetben tanulunk belőle, bár vannak olyanok, akik soha, semmiből sem okulnak.
Így eshetett meg, hogy múlthéten, a villamos felé menet, amikor megláttam egy lányt és egy fiút beszélgetni, egyből jutottam valamiféle következtetésre.

A srác vagy tízével fiatalabb nálam, de nagyon kis helyeske. Lazán a biciklijére támaszkodva, kötetlen, légiesen könnyed stílusban beszélgetett a vele szembe lévő, enyhén ideges, örülten kétségbeesett tekintetű leányzóval, aki zavartan ölelte kabátját és saját magát. Kisé ringatózott, talán, hogy levezesse a feszültségét. Ugyan nem az az eset volt, amibe néhány éve keveredtem, de hasonló, ezért egyből levontam némi következtetést.

Már vagy tizenöt éve, hogy hazafelé menet, könyvemből felnézve, figyelmes lettem egy tizenhárom-négy éves lánykára. Ajtótól ajtóig vándorolt, nyomában egy húszas éveinek közepe felé járó fiatalemberrel. A srác kétségbeesetten és rendkívül erőszakosan próbált vele beszédbe elegyedni, a kislány pedig növekvő félelemmel szeretett volna menekülni. Csakhogy elfogyott az ajtó! Vagy fél percig néztem még őket, abban bízva, hogy valami erősebb férfiegyén észreveszi a jeleket, de mint minden önálló nő, aki beletörődött a lovagok kihalásába, sóhajtva felálltam, mert senkinek nem esett meg a szíve szerencsétlen gyereken. Igen, az én szememben gyerek volt, normálisan öltözködő, iskolás kislány, aki nem tudott mit reagálni egy ilyen közeledésre. Beálltam a srác mögé, mély levegőt vettem és hangos: De jó, hogy találkoztunk! – kiáltással, közéjük furakodtam.

A lány szemében azt a félelmet láttam, amit én is átéltem az ő korában, csak hozzám nem jött oda senki, és futnom kellett hazáig. Elkezdtem csacsogni, a pasasról tudomást sem vettem, és a mellőzött, szóhoz nem jutó alak szépen lassan eloldalgott a kocsi másik végébe.
A gyerek lassan megnyugodott és úgy nézet rám, mint valami szuperhősre. Két megállót mentünk még együtt. Megtudtam, hogy a srác már a metrótól zaklatja. Hiába mondott bármit, nem hagyta békén. Átszállt egy másik kocsiba, de akkor is ment utána. Szörnyen megijedt, nem tudta mit csináljon, nem mert szólni senkinek, viszont próbálkozott idősebb férfiak mellé állni, akik nem vették a néma segítségkérést.

Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy hazakísérem, de jóval tovább utazott, mint én. Megkérdeztem, messze lakik-e a hévtől. Azt mondta, csak két percre. Jó, feleltem, mert ez megnyugtató hír volt. Kiszúrtam egy kisgyerekes családot. Apuka elég drabálisnak látszott, anyuka aranyos, és egy hároméves forma gyerkőcük volt. Hárman ültek egy négyszemélyes helyen. Mondtam a lánynak, furakodjon be a negyedik helyre. A férfiak ugyan elég bambák, viszont erős bennük a védelmező reflex. Egy kisgyerekes apuka, aki félti a lányát, bárkinek neki megy, nem lesz gond. Ha pedig esetleg leszállnak, akkor üljön át egy másik családhoz, vagy hangosan kezdjen beszélni, hogy mások is meghallják, ne szégyenlősködjön. Amikor leszáll, tolakodjon az első helyre és rohanás hazáig.

Kicsit bűntudatom volt. Olyan érzésem, ha megmentettem, már felelősséggel tartozom érte, hovatovább, enyém az élete. Megnyugtatott, hogy nem baj, ha nem kísérem haza, és úgy fog mindent tenni, ahogy mondtam neki. Köszöni, hogy mellé álltam.
Elköszöntem tőle, és megálltam az ablak előtt, néztem, ahogy valóban bemászik apuka mellé. Nagyon remélem, rendben haza ért!

Épp ezért, amikor a zöld lámpára várva megláttam a beszélgető bicajos fiút és a vele szemben álló fiatal lányt, megindult néhány csengő a fejemben. Csakhogy ők hasonló korúak voltak és a srác nem volt tolakodó sem.  Sőt, egyértelműen kedvesen próbált közeledni. Nyilván nem voltak vadidegenek egymásnak, csupáncsak ismeretségük nem volt igazán elmélyült. Bibliai értelemben, hogy úgy mondjam.

Bátorítóan rámosolyogtam a lányra, azzal a ki nem mondott üzenettel, hogy lazítson, mert szemmelláthatóan tetszik ennek a jóvágásúnak. A pániktól kikerekedett kék szemekkel összekapcsolódva, újabb biztató mosolyt lövelltem felé, jelezve azt is, megmentem, ha mégis ezt igényelné. A tekintet hirtelen megváltozott, már nem zavart láttam benne. Nagyon is egyértelmű volt. Elfordítottam a fejem, már mindent értettem. A fiúnak nyilván nem terem ott sok babér, de sajnálom, nem ismerkedem. Úgy döntöttem, nem kell nekem villamos, inkább gyalog megyek hazáig, és ha lehet, minél gyorsabban, nehogy látó-, hallótávolságra legyek még, amikor majd hangosan felnevetek.

A tanulság, nem kell mindig nekem megmenteni a helyzetet, ahogy nem szabad  elhinni mindent az elmémnek sem. A feltételezéseim is vihetnek tévútra. Hiába az egyazon tekintet, ha mégis különböző a helyzet.Ezentúl igyekszem kevesebbet kombinálni...