Valahogy így történt. Már a megjelenés (az első, azaz 2008-as) pillanatában éreztem valami erős késztetést, többször visszakanyarodtam hozzá, de részben az ára, részben a változó értékeket övező teljes homály, lefogta a kezemet. Végül néhány hónapja, egy 2+1 akcióban, amikor is két kolléganőmmel rendeltem közösen, és a kívánságlistámon nyomorgó sokaság helyett erre váltottam a részemet; megvettem. Hogy aztán újabb heteket töltsön a polcomon, a tetemes elolvasandók között, arra várva, hogy méltóztassam kézbe venni. A pillanata valami miatt csúszott, számomra meg elég volt a tudat, hogy bármikor belekezdhetek. Amikor befejeztem egy könyvet mindig tűnődve álltam a" még nem került sorra" polc előtt, és azon gondolkodtam, vajon melyiket nyissam ki? Többször megfogtam, eljátszottam vele. Éreztem a súlyát, hogyan húzza a karomat, tapogattam a széles gerincét, amelyre nagyon kell figyelni nehogy megtörjön, mégis mindig visszatettem. Valahogy nem érkezett el a megfelelő pillanat. Eddig.
A húszas évek Barcelonájában indul a történet. Itt ismerhetjük meg hősünket, David Marínt, aki egy újságnál dolgozik, barátja és mentora szárnyai alatt. Szegényes szobáját éppen csak ki tudja fizetni kevés fizetéséből, de valamennyi kis pluszpénzért megkapja első lehetőségét arra, hogy megmutathassa, mit is tud. A másodrangú lap csekély ismertséget hoz neki és sorozatának, de a kollegák irigysége megmételyezi az örömöt. Így amikor elbocsájtják, nem éri meglepetésként a hír. Némi töprengést után igent mond egy újdonsült kiadónak, amelynek gyakorlatilag önként válik a rabszolgájává, és éveken keresztül, álnéven ontja magából a filléres ponyvákat.
Még újságíró korában keresi meg egy rajongója, aki vendégül látja egy valaha híres bordélyban. Amikor próbál utánajárni annak az éjszakának, csak értelmetlen válaszokat talál. Hamarosan elfelejt mindent, élni sincs ideje, máson töprengeni meg pláne. Néhány évvel később ismét megkeresi a rejtélyes idegen. David, akinek az élete addigra fenekestül felfordul, árulás és csalódás hajszolja még mélyebbre, kíváncsiságból és menekülésvágytól hajtva, elfogadja az ajánlatot. Belefog egy olyan könyvbe, melyet elképzelni sem bír. S miközben a négy fal között a fantáziájával küzd, a valóság ridegen kopogtat be az ajtaján.
A könyv hosszú, súlyos és remekül felépített. A bevezetés meglehetősen bőbeszédű. Valahol a száznyolcvanadik oldal táján történik végre az, amiről a tartalom regélt nekünk, ami majd a történet magját adja. Látszólag. Valójában a lényeg az első oldaltól jelen van, mert az nem más, mint Martin maga.
Bajban voltam már a műfaj behatárolásával is, mert tagadhatatlan ponyvaként kezelik, a kortárs irodalom egyéb frakciója fogadja magába. Hiába, a stílusban és a hangulatban is volt valami nagyon ismerős. Valami, amit és eddig a szépirodalomhoz soroltam. Marquez zsenialitása, könnyeden fűzött, kerek mondatokkal leírt, dallamos történetei derengenek elő, Murakami miszticizmusa, ami kis híján Nobel-díjassá tette, és egyedi humor, ami kétségkívül az író sajátja. Nem azt mondom, hogy másolja őket, mert egyáltalán nem, hanem azt, szeretem az efféle íróka, mert ismerősként rezegtetik meg lelkemet.
Mesterien megírt, ha szabad ezt mondanom. Néhány, szépirodalmat művelő megirigyelheti ezt a légiességet, ezt a kerek, értelmes mondatokból bontakozó történetet, mert jó könyv az, ami akkor is leköt, ha nem csorog a lapjaiból vér, szex, drog vagy érthetetlen líra. Igazából valahol közöttük helyezkedik el. Át -áttekinget egymásra a két, koránt sem rokon stílus, hogy teljesen megzavarjon, de ezzel felírja Zafónt a kedvencek közé.
Néhány viccén hangosan nevettem, másokon fanyarul húztam a számat, és akadt, ami csak később esett le, de tény, hogy lekötötte teljesen a figyelmemet. Nem olyan thriller, amire Stephen King ajánlása miatt gondolnánk. Sokkal inkább egy lassan építkező, óvatosan kibontott lélektani szövevény, drámai elemekkel, talányokkal övezve.
A folyamatosan jelenlévő búskomor, sejtelmes hangulat átitatja a könyvet, és bár nem rágtam tövig a körmömet, izgatottan vártam mit hoz a következő oldal. Annyira magával ragadtak a szavak, hogy hipp-hopp hajnali négy lett, de muszáj volt befejeznem, egyszerűen meg kellett tudnom mi a vége.
Érzelmi töltése, az én értelmezésemben alig van. Nem sírtam, érzékenyültem el rajta, téptem a hajam az idegtől, inkább csendesen figyeltem a főhőst, meg akartam tudni róla mindent. Több elejtett mondatból úgy éreztem, olvastam, láttam már ilyet, és bár lehet párhuzatom vonni, koránt sem mondanám, hogy klisék garmadával találtam magam szemközt.
Sokkoló végkifejletre sem lehet számítani. Pont a könyv nyelvezete, hangulata miatt, végig feltételezünk bizonyos dolgokat, így amikor valóban szembe találkozunk velük, még ha nem is úgy és akkor, különösebben nem vágnak földhöz.
Hogy akkor mégis mi volt benn a varázslatos? Nehéz kérdés. Azt hiszem összességében volt valami, a hangulat, a fanyar és direkt humor, a gyönyörűen megfogott mondatok, a misztikus jelenlét, mind-mind egyként vertek szöget a kezembe, hogy ne tudjam letenni, ha már felvettem. Rengeteg érdekes, elgondolkodtató, csodás idézni valóval találkoztam közben. Így megint elgondolkodtam azon, ki dönti el, mi a szépirodalom és mi a ponyva.
A szél árnyékának előzményeként jelent meg, amit sajnos nem olvastam, de ezek után feltétlenül el fogom. A hírek szerint ugyanis, jobb mint ez, amit nehezen tudok ugyan elképzelni, ezért elfogadom a kihívást.
Bár az Angyali játszma kerek egész, mégis az a jó hír, hogy minden viszonylagos és az olvasó fantáziája határozott szerephez jut. Anélkül ugyanis, sosem érne véget a történet.
9/10
Magyar kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó Kft.
Fordító: Latorre Ágnes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése