Az a bizonyos első év

I Give It a Year

színes, magyarul beszélő, angol romantikus vígjáték, 97 perc, 2013

rendező: Dan Mazer
forgatókönyvíró: Dan Mazer
operatőr: Ben Davis
producer: Tim Bevan, Eric Fellner, Kris Thykier
vágó: Tony Cranstoun

szereplő(k):
Rose Byrne (Nat)
Rafe Spall (Josh)
Anna Faris (Chloe)
Simon Baker (Guy)
Joseph Millson (Charlie)
Kerry Howard (Clare)
Jason Flemyng
Minnie Driver
Stephen Merchant

Jó, hát romantikus tingli-tanglit moziban nem nézek. Az utolsó ilyen, ha jól emlékszem a P.S. I Love You volt, aminek nagyjából az ötödik percétől egyfolytában sírtam. Hallottam, hogy nevetgélnek körülöttem, de mai napig nem  derült ki, hogy min. És mivel általában úgy alapból nem rajongom a műfajért, ritkán nézem. No de ajándék jegy és vittek, meg hát Simon Baker ugye, szóval azt gondoltam, megéri a próbát.

Nat ambiciózus és két lábbal a földön álló nő, néhány hónapnyi ismeretség után hozzámegy Josh-hoz, az egykönyves álmodozó, gyermekded íróhoz. Mindenki látja, hogy nem túlzottan illenek egymáshoz, és talán még az első évet sem érik meg együtt, de ők erről mit sem tudnak. A nászút után azonban elkezdik a közös életüket, és kiderül, sok dolgot nem is tudnak egymásról, néhányat viszont szörnyen idegesítőnek találnak. Hogy élik túl az első évet, ha olyan alapvető dologban nem képesek megegyezni, mint a szemét kivitel, vagy hogy melyikük családja idegesítőbb?

Több szempontból sem szokásos film. De az is lehet, csak ezzel takaródzom, mert meglepően tetszett. Először is itt már a házassággal kezdődik a történet, és világos, hogy nem egy jól megalapozott kapcsolatot mutatnak be. A két fél, ahogyan a családjuk is, nehezen lehetne ennél különbözőbb. A barátok, a munka, a kollégák, mind-mind eltérő, és bár az ember hihet abban, a szerelem erejével mindent megoldanak, az élet rendszerint rácáfol az ehhez hasonló reményekre. Mert az élet ilyen. Itt egy meglévő kapcsolat bukkanóiba látunk bele, egy házasságba, amiben mind két fél feszeng.

Pár tapasztalatom szerint ezek a fajta problémák a második-harmadik év körül jelentkeznek, készséggel elhiszem, hogy lehet így is. Az összeszokás mindig nehéz feladat, és nagyban függ az ember tűrőképességén, hogy meddig tud valamit tolerálni. Ilyenkor, ha nincsenek stabil alapok, semeddig sem állnak a falak.

És igen, a film vicces volt. Rengeteget nevettem rajta, de hogy romantikus lenne? Nos, nem tudom. Igazából szerintem a romantikából nem kaptunk eleget, sem a kísértő párostól, sem a főszereplőinktől. Mintha az egész film arra összpontosítana, milyen szörnyű a házasság. Életed végéig ugyanazzal lenni, nézni az arcát, amitől megörülsz, de mennyire jó tartozni valakihez, szóval nem is olyan nagy baj. Sőt, ha nem megy, kezd újra, kezd elölről! Nem feltétlen a harcról szól, nem arról, ahogy megküzdünk a lehetetlenért, főleg mert talán nem is nagyon akarjuk egymást, sokkal inkább a mindennapokról, amik könnyedén agyoncsapják azt, ami nincs is.

Josh barátja egy idióta. Ő már önmagában válóok lenne, de tény, hogy olyan poénokat hoz, amitől néhány helyen a könnyem is kicsordult. Szóval igen, tetszett, mert nem klasszikus csöppizés, és sokkal inkább az összecsiszolódás egy betonkeverőben, mint a lagymatag romantikázás. No meg persze szokatlan a vége is. Ami ugyan kiszámítható, de legalább szokatlan, és ez jó.

Az elmúlt napokban megnéztem két filmet, amit önszántamból különben soha, és ezért köszönet illeti a kedves notórius jegynyerőt, ahogyan azért is, hogy engem vitt magával. Jól szórakoztam, jókat nevettem, és hát néha lazítani kell az akció dömpingen, Simon Baker meg ugye Simon Baker. Úgy, ahogyan a Mentalistában soha nem lesz, mert itt nem slendrián és lompos, hanem nett és élére vasalt. No meg borostás. Hölgyeim, már ezért megérte.

Kiemelkedő színészi teljesítményt nem igen találtam, persze Stephen Merchant, a bolond barát, nagyszerű volt, és Minnie Driver is üde színfolt, de semmi rendkívüli. A szinkron jól sikerült, ami nem teljesen azonos a trailer szinkronjával. Ez csak egy lazán szórakoztató film. Senki ne várjon tőle csodát, csak kellemes és harsogó nevetést.

8/10