2014. november 30., vasárnap

Ezt kívánod neki is? (Variálós vasárnap #28)

Miközben tegnap egy újabb akciófilmre, John Wickre vártunk, arról beszélgetem egy barátommal, hogy vajon miért tudom szemrebbenés nélkül végignézni egy ember erőszakos halálát, akármelyik filmben, miközben egy állatétól teljesen kiborulok. Az első 10 percben kétszer is csendesen pityeregtem a székemben, de ezt betudtam annak, hogy ez csak egy film, és ez más.
Kimondva kimondatlanul is elfogadom a bennünk lakozó erőszakot, és ha nem is szentesítem, hiszen újra és újra előjön valamelyik posztomban, mégis valahol mélyen meg tudom érteni.

De ezt nem, ez más. A családon belüli erőszak már többször felmerült régebbi írásaimban és a Variálós Vasárnapban is, és biztosan soha, de soha nem fogom sem megérteni, sem elfogadni, hogy azok, akik annyira erősen ágálnak a homoszexuális házasság ellen, miért nem ágálnak a heteroszexuális erőszaktevők ellen is?! legalább csak egy kicsikét! Ezen a videón hangosan bömbölve zokogtam, és higgyétek el, ha nem tudok angolul, akkor sem fogjátok tudni kivonni magatokat a hatása alól.

Lisa 6 éves volt, mikor felhívta a a 911-et, és kérte a rendőrséget, mert a nevelőapja, aki megint részegen jött haza, veri az édesanyját. A háttérben lehet hallani a kishúga sírását, amíg a nevelőapjuk ki nem üti. S míg Lisa ide-oda szaladgál, hogy kinyissa az ajtót a rendőröknek, és hogy megnézze mi van a kishúgával, addig a férfi elviszi a harmadik gyereket.



Lisa Floyd később egy ugyanilyen kapcsolatban élt, mert elhitte, hogy ezt érdemli, hisz ez a normális. Ebben nőtt fel, ezt ismerte, számára elfogadható volt, az élet hétköznapi része. Majd négy év után végre megértette, ha ott marad, egy nap többé nem ébred fel.
Felismerte, hogy a gyerekként átélt emlékek sokkal jobban meghatározták azt, mivé vált, mint azt valaha is képzelte. Nincs menekülés az erőszak elől, nincs, mert bennünk van, mélyen legbelül.

Nem kezdek el statisztikai adatokat sorolni, párszor már megtettem, nem  kezdek el mutogatni sem. Jól tudom, méghozzá saját tapasztalatból, hogy mi nők elhisszük, ezt érdemeljük, hogy áldozatot kell hozzunk és csak nekünk. Ezt el kell viselnünk, mondogatjuk és meggyőzük magunkat arról is, szeret minket, értünk teszi. Mindig van ok és kifogás a döntés halogatására, de hölgyeim, ez a legnagyobb hazugság, amit valaha is lenyomtak önnön torkukon. Még ha úgy is érzik, ez így normális, ez az az élet, amit a gyerekeiknek szánnak?! Ha vissza nézek az életemre, volt olyan perc, amikor egy híd alatt is szívesebben aludtam volna, mint otthon, de már túl vagyok rajta, erős voltam, túléltem, de nők tucatjainak nem sikerül.

Ne ringassátok magatokat tévképzetekbe, a fenti videó nem az amerikai valóság, hanem az egész világé. Ezt tettük vele, emberek! Megalázzuk, megtiporjuk egymást, és kineveljük az újabb generációt, nehogy megszakadjon a körforgás.
Egy abuzív személy, legyen az nő vagy férfi, nem érdemel együttérzést és sajnálatot, ha nem ismeri fel, hogy amit tesz, helytelen. Igen, azért viselkednek így, mert maguk is ezt látták, hiszen léteznek zaklatók és áldozatok, és a szerepeket már gyerekként leosztották, de ha nincs erőnk megszakítani, ha nem vagyunk képesek kiállni magunkért, tönkretesszük a körülöttünk élőket is. Mindenkinek joga van azt tenni az életével, amit csak akar, de nincs joga másé felett rendelkezni.

Hallgassátok meg az egykori hat éves kislányt, és gondoljátok végig, mi a nagyobb baj: így felnőni, vagy apa/anya nélkül, de békében.
Hallgassátok a kétségbeesett, hisztérikus sikoltását: Hagyd abba!, és dőljetek hátra megnyugodva a székeitekben, azzal a hamis ábránddal: szerencsére nem a mi dolgunk.Csakhogy: "... mert vétkesek közt cinkos aki néma...". És amikor ítéletet mondtok valakiről, akinek csak annyi a bűne, hogy más színű a bőre, vagy más Istenben hisz, gondoljatok Lisára, és a sok magyar gyerekre, akiknek nem segít senki.

Néhány hely, a teljesség igénye nélkül, ahova fordulhatnak a rászorulók:
NANE;
Eszter Alapítvány;
Anyaoltalmazó Alapítvány;




2014. november 25., kedd

Teaser kedd #121 - retró #9


Most egy nem is igazi retró rész következik, mivel egy új könyvről van szó, de pont ma fejeztem be az olvasását, szóval az sem lehet, hogy folyamatban van. Az utódját még nem választottam ki, bár ez csupán egy pillanatnyi elmezavar, legkésőbb a lefekvésig orvosolni fogom, most mégis kicsit csuka fogta helyzet állt elő.
Mindenképpen szerettem volna idézni belőle, és jól tudjátok, értékelésben szinte soha nem szoktam szemelvéleket hozni az adott könyvből - ezidáig egyetlen esetben történt meg, valahogy nem érzem hozzám illőnek.

Persze most, hogy logikailag áthidaltam az akadályt, és a befejezett könyvet retrónak nyilvánítottam, egy egész más jellegű problémával találtam szemben magam, tudniillik fogalmam sincs, mit szeretnék megosztani veletek. A helyzet ugyanis az, annyi mindent szeretnék mutatni, hogy most meg nem tudok dönteni. Bökök egyet az ezer jó közé, valami csak lesz.



Isten egy pók.
Mind belegabalyodunk a fonalába,
mikor egy új élet csapódik mellénk,
a háló megremeg. 

Benyák Zoltán: Csavargók dala


2014. november 24., hétfő

Mondjam vagy mondod?


Tegye fel a kezét, aki ismeri azt a helyzetet, amikor készül valamire, egy filmre, könyvre, akármire, ráadásul legalább ezer éve, és ezt az információt teljesen ártatlanul megosztja egy kedves ismerősével. Ebben önmagában még nincs semmi furcsa, csakhogy a hírre csupa lelkesedésből azt feleli a szólított: Ó! Azt láttam/olvastam. Az benne a legjobb, amikor...
Néhány légy zümmög tova, hallani ahogy hegynyi jégdarabok szakadnak el az Antarktisztól, miközben az ember döbbenten áll. Áll és ácsorog, ámbár szíve szerint megfejelné a hozzászólót, mert laza egyszerűséggel kipukkasztotta az izgalom növekvő buborékát, mégis csak bambul és esetlenül, halkan motyogja: "Én még nem láttam/olvastam." A másik vagy meg sem hallja, vagy elintézi egy "Ne haragudj!" felkiáltással. Mintha ezzel bármit is jóvá lehetne tenni!

Persze az is megérne egy misét, ha egy könyvet elront egyetlen spoiler, akkor az most jól vagy rosszul van-e megírva. Ez nézőpont kérdése. Amikor egy csattanóra építenek mindent, egyáltalán nem csoda, ha többé nem élvezzük az olvasást. Igazi rajongónak kell lennie annak, aki már minden ismerettel rendelkezik, mégsem adja fel a kalandot. Tipikusan ebbe a kőrbe tartoznak az újraolvasások; már vagy ezerszer bejártam minden tájat, mégsem unom meg. Ez persze egy furcsa élethelyzet, sokan nem is képesek rá. Van egy ismerősöm, aki minden filmet kizárólag egyszer néz meg. Hiába tetszett neki korábban, és telt el közben mondjuk 10 év, ha nem tud meglepődni rajta, már nem érdekli. Így hát nincs kedvence, csak olyanok, amiket szeretett és amiket nem. Tulajdonképpen kicsit sajnálom ezért, mert szenvedélyesen nézek/olvasok újra mindent, és épp ezért bevallom, a poénlelövésekre adott reakcióknál engem sokkal jobban érdekel a spoilerezők lelkivilága.


Amennyire a tapasztalatim alapján képes vagyok megítélni, a kéretlen dumálók alapvetően két csoportba tartoznak. Akadnak a túl lelkesek, és a tudatosan szemétkedők. Ennyi!

Az első kategóriában tobzódókból leggyakrabban gondolkodás nélkül bukkan fel a kérdéses információ.
Nem gondolnak bele a következményeibe, mert számukra nincs is következménye. Mégsem tudok haragudni ezen csoport tagjaira, mert pusztán az ismertetett tény kitárgyalása hajtja őket, nincs a tettükben semmi hátsó vagy aljas szándék. Legfeljebb egy pillanatnyi ostobaság, amit, legyünk őszinték, többen elkövettünk már.
Oly természetes szemérmetlenséggel rikoltják égnek a sok általuk ismert titkot, ahogyan kormányok dobolják ki a költségvetési időszak elején eszükbe ötlött új adókat; lehet, hogy titkon csodáljuk leleményességüket, mégis szapora csukásra késztetjük az érintett agytrösztök drága mamáját, hiszen önmagában az a tény, hogy valaki megtanulta az abc-t, még nem jogosítja fel a sorba szedésére is.

No és persze adott az a kérdés is, miként írjunk értékelést? Bloggerként el sem tudom mondani mennyire nehéz úgy összerakni egyoldalnyi épkézláb mondatot, hogy az ne tartalmazzon lényeges adatokat a tartalomban szerepelteken kívül, mégis átjöjjön belőle a lelkesedésem, vagy épp ellenkezőleg, a problémáim. Nem is sikerül mindig, mégis fontos, mert, és tudom, ez furcsának hat, nem a befolyásolás hajt, hanem megszeretném hozni hozzá a kedveteket, vagy esetleg elvenni azt, de akkor is igaz: mindenkinek magának kell döntenie.
Hogy én hányszor szerettem volna leírni valamit, amit aztán az ismételt átnézésnél csak azért is kihúztam! Hányszor éreztem úgy, menten megbolondulok, ha ezt vagy azt nem beszélhetem meg valakivel, és mégsem beszéltem meg.
Még a régebbi könyvek esetén is igyekszem visszafogadtabbon fogalmazni, hiszen biztosan nem olvasta mindenki, még akkor sem, ha én már vagy ötödjére ámulok el ugyanazon a fordulaton. Helyette azt a technikát választottam, hogy tömören összefoglalom a kérdéses mű elejét, és imádkozom azért, hogy ez elég legyen. Higgyétek el, nem könnyű összehozni egy értékelést, ha úgy szeretetének megírni, ahogyan én.

Persze akad jó néhány kollégám és kolléganőm, akik apróra cincálnak minden egyes momentumot, kiemelik a kedvenc jeleneteiket, hosszan taglalják, mit és miért éreznek, gondolnak, de az olvasóim számára remélem egyértelmű, én nem ezt a vonalat erősítem.
Nem mintha baj lenne, rengetegen olvassák ezeket a recenziókat, sőt, sokan kimondottan szeretik, számomra azonban egy ilyen poszt nem más, mint egy gigantikus, neon zöld táblán pirosan villogó spoiler felirat. Rikító, éles és harsány.

Mégis mérget vennék rá, hogy magam is bűnös vagyok az idő előtt lelőtt poénok vétkében. Azért ha nehezen is, de képes vagyok megbocsátani magamnak, egy képzeletbeli petúnián billentés után, mert legalább nem tudatosan mérgezem az olvasás élményét.
A kettesszámú csoportra ugyanis nincs magyarázat, elnézés, de még csak bocsánat sem.
Eleve értetlenül állok az ismeretlenül trollkodó embertársaim előtt, azt viszont végképp nem értem, miként okozhat eme kitekert viselkedés örömet egyesek számára. Hallottam már olyan magyarázatoz, hogy a másik kezdte, ő csak visszavágott, vagy hogy móresre akarta tanítani, olyan leckével szolgálni, amit nem felejt el, és természetesen él köztünk megbújva néhány, az ördögtől való aprócska, ámbár hátborzongatóan cuki mosolyú Damien is.
Lehet, hogy a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve, de minden kilométerkövet a spoilerezők vertek le, az tuti biztos. 

Az ember vethet keresztet, szórhat gabonát, viselhet bindát vagy akár falhatja a fokhagymát, nincs a kéretlen fordulatok megosztói ellen semmi igazán hathatós eszközünk. Azt azonban eldönthetjük, hogyan kezeljük az ilyen helyzetet. Ki ki vérmérséklete szerint jár el, kiabál, néhányan tetszetős sóbálvánnyá merednek, mások kisétálnak a helyzetből, és akadnak, akiket nem érdekel, mindenképpen megnézik vagy elolvassák a kérdéses művet. Én bevallom mindenből magamnak tudok egy darabot, mert néha dühös leszek, de rendszerint teljesen mindegy, akkor is én szeretném megtapasztalni az élményt, semmi sem tántoríthat el.

A makacsság velem született, Isten adta jogom, szóval ragaszkodhatok valamihez akkor is, ha az már nem okoz különösebb izgalmat. Különben is óvnom kell a szívem, így nem is nagy baj, ha nem kapok oda ötpercenként. Az én koromban lehet, már hálásnak kéne lennem a spoilerekért, vagy legalább kedves barátként üdvözölni létezésüket, de inkább maradok a kotyogó képzeletbeli megfejelésénél, az ugyanis határozottan jobban esne.    


A témában részvevők listája (folyamatosan bővül... majd...este):
Pupilla;
Ilweran;
Zenka;
tigi;
Bea;

Utólag csatlakozók:
Katacita;



2014. november 21., péntek

Michael J. Sullivan: A Smaragdvihar (Riyria-krónikák #4)

Van egy jó és egy rossz hírem. A jó, hogy már megjelent ötödik rész, a rossz, hogy a hatodik csak 2015-ben jön...
Nem mondom, hogy az oly messze lenne, de ha nincs itt, ha csak egyet is aludni kell érte, az sok. Legalábbis szerintem. Így még távol tartom magam a következő résztől, mert van egy olyan gyanúm, úgy járnék vele, mint nemrégiben Rick Riordan egyik könyvével, imádnám, de az író igen erősen csuklana...

Hadrian, mint az elveszett örökös testőre, kötelességének érzi, hogy felkutassa uralkodóját, Royce csak ki akar szállni, de még utoljára barátjával tart, hogy megnyugtassa saját magát, és elvárjon néhány szálat. Amikor egy titokzatos levél a tengerre sodorja őket, egyikük sem sejti, mi vár rájuk. Nem tudják, mi az úti cél, mi a küldetés, és hogy milyen szerep jut nekik benne, mégis mennek, mert ilyenek a Riyriák.

Már az olvasás után futottam bele néhány értékelésbe, aminek a fele legalább azt taglalta, menyire nem érdekelte az olvasót a hajóút. Na most nem tudom, hogy ők mit olvastak, de a kolléganőmmel, aki szintén rajongója a szériának, ezt élveztük eddig a legjobban. Bár sejtem, mi lehet a többiek baja. Az előzményekhez képest jóval kevesebb benne a poén, ellenben szép ívben halad a történet. Tekintettel arra, hogy már csak két kötet van hátra, ez nem is meglepő.

Rengeteg olyan információt kapunk, ami eddig nem állt a rendelkezésünkre. Az elfekről, a császárnőről, a háttérben folyó politikáról, hogy ki és mit tervez, mi mozgat. Szóval csupa olyasmit, amitől jobban összeáll a kép. De hogy mit látunk, na mondjuk erről fogalmam sincs. Mert a végét tutinak veszem, de nem tudom miért, mert nincs erre utalás sem, és angolul sem olvastam, sőt, direkt rá sem keresek a könyvekre. Ennek ellenére van egy szilárd elképzelésem, amitől a 2. kötet óta nem lehet eltántorítani sem, de egyre jobban izgulok, hogy igazam lesz-e.

Különben van ebben a duóban valami, ami miatt szívesen venném őket a hátam mögött, és amiért lelkesen csatlakoznék hozzájuk egy-két kaland erejéig. Az a lazaság, amivel mégis komolyan küzdik magukat előre, és bizony megesik, hogy Royce-t is lóvá lehet tenni, akit, ha lehet ilyet, egyre jobban kedvelek. Hadrian nyíltsága részről részre elképeszt és komolyan kezdek aggódni az általam kitalált jövőjük miatt.

Na de vissza a hajóútra. Hát én imádtam! Zárt térbe kerültek, nem állt rendelkezésükre nagy mozgástér, mégis kavargott körülöttük a szokásos trutymák, amit cselszövések, intrikák, titkok és gyilkosok alkottak. Csupán a megszokott dolgok, ahol természetesen senki sem az, mint akinek látszik, vagy mégis, de most ez mindegy is, mert ki kell állniuk önmagukért, és míg az egyikük az árbocokat pátyolgatja, a másikuk pedig szakácskodik, a szálak tovább keverednek és bogozódnak. Totális a káosz a rend felett.

És persze van még egy sereg szereplő, akiknek az élete halad tovább, Arista hercegnő útja különösen érdekes, de inkább nem mondanék semmit, mert félek, hogy elszólom magam.

Tehát nem kizárt, hogy nem azonos könyvet olvastunk a fent emlegetett fintorgókat, de én ezt bizony imádtam. Kicsit haragszom magamra, hogy nincs még itthon az ötödik rész, de igazából nem is nagyon bánom, mert akkor nem haladnék a terveimmel, márpedig be vagyok táblázva rendesen.  
Így kissé meghasonlott állapotomban ujjongok lelkesen, amiért Hadrian múltjáról ismét fellebbent néhány fátyol, hogy a cselszövések egészen magas szintre szárnyaltak, és hogy már azt sem tudom, merre tartunk, csak azt, mit szeretnék vége főcímnek. Alkalomadtán majd elmesélem, bejött-e...

9/10

Magyar kiadó: Fumax Kft.
Fordította:
Matolcsy Kálmán

2014. november 18., kedd

Teaser kedd #120 - retró #8


Ma megengedtem magamnak azt a luxust, hogy egy igazán finom vacsora után kedélyesen elkortyoljak egy hatalmas bögre koffeinmentes, szójatejes lattét. Kitűnő társaságban repül az idő, a kávé meleg volt, és pont olyan édes, pont annyira tejes, ahogyan szeretem. Ezen a ponton, miközben jókedvűen élveztem az ízeket, és nevetgélve ugrottam sztoriról sztorira, bevillant, hogy ma kedd van, és ha kedd akkor nekem bizony dolgom van. Amivel különben semmi baj sincs. Ez a rovat egy afféle édes teher, ha untam volna, már rég abbahagyom, de valamiért hozzám nőtt, és furamód hétről hétre egyre jobban élvezem.

Azt hiszem, abban rejlett a titka, hogy ki kellett várnom, míg összeszokunk. Pont úgy, ahogyan történt ez Virginia Woolf esetében is. Michael Cunningham miatt ismerkedtem meg vele, és bevallom, először kicsit furcsának találtam a sok esetben többszörösen összetett mondatait, hogy két mondat akár fél oldal hosszan is nyújtózhat, de volt benne valami megmagyarázhatatlanul megkapó. Valami, ami ha egyszer megragad, soha többé nem ereszt. Azóta is örök szerelmem, és bár ritkán kapom kézbe, olyankor sokáig nem, és akkor is csak nagyon nehéz szívvel eresztem. 

Magas növésű, robusztus férfiak, jól öltözötten, frakkban, fehér mellényszegéllyel, hátrafésült hajjal, akik nem könnyen megítélhető okból ott álltak, kabátjuk szárnya mögött összekulcsolt kezekkel  a White's Club félköríves zárt erkélyén kifelé nézegetve, ösztönösen megérezték, hogy fenséges valami vonul el odalent, és e halhatatlan jelenlét sápadt fénye egy pillanatra odahullt rájuk, mint ahogy odahullt Clarissa Dallowayre is. 
És a háttérben álló fehér mellszobrok és az asztalkák - rajtuk a Tatler példányai, szódásüvegek - mintha megerősítették volna ezt; mintha Anglia ringó gabonaföldjeit és vidéki kastélyait jelképezték volna; mintha felerősödve verték volna vissza az autókerekek alig hallható zaját, ahogy egy hanggyűjtő boltozat ver vissza s erősít fel hatalmasra egyetlen hangot az egész katedrális roppant architektonikája által. 

Virginia Woolf: Mrs. Dalloway


2014. november 11., kedd

Teaser kedd #119 - retró #7


Nem kezdem új könyvbe, de nem is panaszkodnék. Valójában az elmúlt két hetem igen jól sikerült. Szuper programjaim voltak, moziztam - sokat -, buliztam, a családommal kártyáztam és társasoztam, írtam, többet és több helyre. Élveztem.
Az elkövetkezendő heteim biztosan hasonlóan alakulnak majd, szóval az olvasás most kicsit háttérbe szorul, de nincsen rózsa tövis nélkül, és a valamit valamiért is bezavar.

A retró rovatot igyekszem mindig úgy válogatni, hogy lehetőleg ne legyen benne olyan, amiről akár érintőlegesen is írtam, de mostanra, pedig ez csak a hetedik alkalom, egyre nehezebben megy. A szemem akaratlanul is meg-meg akad egy könyvön, amit szeretettel kézbe veszek, és beleolvasok, csak úgy a hangulatért, aztán azt veszem észre, már megint nem írtam semmit, és az aktuális könyvem is a polcon pihen. Azt hiszem, minden könyvoholista ismeri ezt az érzés, ennek ellenére ettől a tudattól sem jobb. Nagyon könnyen el lehet terelni a figyelmemet... Kicsit szégyellem, hogy csak egy szép gerinc kell hozzá - vagy még az sem, elég egy sejtés, hogy mit is takar a borító ruhája -, de hát ez van! Nem szépítem, függő vagyok!



Most aztán a fölnőttek azt ajánlották, ne rajzoljak többé óriáskígyót se nyitva, se csukva, hanem inkább foglalkozzam földrajzzal, történelemmel, számtannal és nyelvtannal.
A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

2014. november 10., hétfő

Mark Pryor: A kriptatolvaj - Hugo Marston-sorozat #2 - Blogturné Klub

Ma jelenik meg a Hugo Marston sorozat második része, ami a hátborzongató A kriptatolvaj címet kapta. Kitaláljátok, mi történik benne?  Igen, valaki kriptákat fosztogat... és persze gyilkol. Egy újabb krimi a kedvenceim között. 

Tombol a nyár Párizsban, ahol a Père Lachaise temetőben két turistát meggyilkolnak Jim Morrison sírjánál. A temetőt rögtön lezárják, megfigyelés alatt tartják, a titokzatos tettes azonban mégis visszatér. Kísértetként jár-ki be, feltöri a Mouline Rouge egy rég elhunyt híres táncosnőjének kriptáját, majd bizarr fordulatként eltűnik a fél csontvázzal együtt. Az egyik áldozat egy terroristagyanús pakisztáni barátnője, a másik amerikai, ezért a nagykövet legjobb emberét, a követség biztonsági főnökét, Hugo Marstont küldi ki az ügy felderítésére. Hanem a sírrabló alaposan feladja a leckét Hugónak, amikor egy másik temetőben újabb neves táncosnő csontjait viszi el.
Hogyan lehetséges, hogy senki nem látja a tolvaj érkezését és távozását? És miért éppen egykori revütáncosnők csontjaira ácsingózik?
Hugo megoldja a temetők titkát, rájön azonban, hogy a gyilkosnak nem csupán föld alatt nyugvó csontokra fáj a foga.
 
Kiadó: Maxim Könyvkiadó Kft
Oldal: 336
ISBN: 9789632615486 
Fordította: Béresi Csilla
Itt megrendelhető


Tavaly olvastam a sorozat bevezető kötetét, és nem titok, hogy egyből egymásra is találtunk. Nem volt tökéletes, de igazi, hagyományos alapokra építő modern krimit kaptam, ezért kiváltképpen örültem a folytatásnak. Mark Pryor hősét Sherlock Holmeshoz hasonlították, és bár tagadhatatlanul van némi párhuzam, de korántsem annyi, hogy befolyásolja az olvasást, csupán ad valami összecsengést, ami alapján ismerősnek azonosítjuk a karaktert – és hogy ezt a párhuzamot esetleg nem a főhősünkben találjuk meg, ugyan mit számít?! A lényeg, hogy élvezzük a történetet, márpedig ez a része hibátlan.

Az író határozottan fejlődött az első részhez képest. Tavaly kifogásoltam, hogy a többi karakter kidolgozása egy pindurit gyenge, hiszen kizárólag Hugóra koncentrál, most pedig hirtelen váltott szemszögből követhetjük az eseményeket, ami mindig kockázatokat rejt: elvégre gyakran nem különülnek el megfelelően a karakterek, ráadásul sok esetben nehezen követhető, zavaró vagy unalmas részek ezek, amiket sokan átlapoznak – szerencsére erről itt szó sincs. A gyilkos gondolatai épp annyira érdekesek voltak, mint Hugóé; legalábbis a maga kitekert, gyilkoshoz méltó módján.

A stílusjegyek is változtak kissé: a fogalmazás nyíltabb, tisztább lett, de legalább annyira tárgyilagos, mint az első kötetben. A tengernyi merengés is csökkent, hősünk múltja nem kap akkora teret, sőt, leginkább semennyit – már az új életére koncentrál, benne egy régi baráttal. És ha már itt tartunk, a régi barát, aki az eredeti hasonlat szerint Dr. Watson lenne, sokkal inkább Holmesnak látszik: önpusztító életmódja most az a rugó, ami Marston agyában pattog. Bármennyire is furcsa, nagyon jó döntés volt ez a mozzanat, a volt CIA ügynök ugyanis nem egy kedves, simulékony karakter, és korántsem másodhegedűs hősünk mellett; megvan a magához való esze, nincs sem erő, sem lehetőségek híján.

A történet szépen felépített, kellően borzongató és pergő. A hagyományos elemeken kívül megtalálható benne a modern világ minden vívmánya, úgyhogy nincs hiány fegyveres üldözésben, közelharcban és fordulatokban sem, ám ezúttal a kiszámítható jelzőt nem használnám rá, mert bár a gyilkos gondolatait az első pillanattól halljuk, és senkiben nem merül fel a kudarc lehetősége sem, a kesze-kusza szálak miatt mégis lesz részünk meglepetésben. Sőt, találkozunk olyan helyzetekkel is, hogy az ember akaratlanul is azt gondolja: „á, ezt úgysem lépi meg a drága író”. De meglépi. Én meg csak pislogok, mint ama partra vetett hal.

A kriptatolvaj az előző rész ismerete nélkül is érthető, hiszen különálló történet, de mégiscsak az alapozza meg Marston karakterét, és megkockáztatom, hogy pár tulajdonságát esetleg nem érzi az olvasó elég kidolgozottnak. Mindenesetre a második rész magasabb elvárásokkal indult, amit könnyedén elért, hiszen a fejlődő stílus, az új írói fordulatok, tiszta, egyszerű fogalmazás pont ott erősítette a történetet, ahol kellett, s bár több karakter felépítése még mindig kissé elnagyolt, már korántsem olyan felszínes, mint az első részben volt. Összességében azt mondanám: szórakoztató, kikapcsoló krimi volt, klasszikus és modern megoldásokkal felváltva - én pedig rendkívüli módon élveztem.

8/10

2014. november 9., vasárnap

Alan Bradley: A titokzatos bábjátékos - Flavia de Luce rejtélyei #2 - Blogturné Klub

Flavia visszatért, és természetesen gyilkosságot talált. Alan Bradley több díjat nyert ifjúsági krimisorozatának második része már kapható magyarul is. Ne hagyjátok ki! 

Flavia de Luce, a veszélyesen intelligens tizenegy éves lány szenvedélye a kémia. Zsenialitását gyilkosságok megoldására használja Bishop’s Lacy-ben. Hű társa a nyomozásban Gladys, a kerékpárja. Elszántságát pedig csak gonosz nővéreinek mesterkedése múlja felül. Most ismét egy rejtélyes bűntény megoldásán fáradozik: a tehetséges bábos, Rupert Porson halálának ügyét próbálja felgöngyölíteni, akit áramütés ért a színfalak mögött. Csupán véletlen vagy kegyetlen gyilkosság? De ki tenne ilyet, és miért? Vajon az őrült nő volt, aki az erdőben él? Vagy Porson bájos, de kiszámíthatatlan asszisztense, Nialla?
A rendőrség a sötétben tapogatózik, de Flavia rájön, hogy valaki megbabrálta az elektromos rendszert a színpadon. A lány nyomozás közben egy másik rejtélyes halálesetet is felderít.
És ahogy Flavia követi a nyomokat, az események szépen lassan a helyükre kerülnek, és a lány hamarosan szembe találja magát a bábmester gyilkosával...


Kiadó: Maxim Könyvkiadó Kft

Oldal: 316
ISBN: 9789632615493 
Fordította: Lázár Júlia
Itt megrendelhető

A Flavia de Luce rejtélyei sorozat telitalálatnak bizonyult a tavalyi évben – egyesíti mindazt, amit szeretek: jó ifjúsági regényt, krimit és gyilkosságot. Azért rögtön az elején megjegyezném, némileg csalódott vagyok a könyv címe miatt, ugyanis én még a korrektura előtt olvastam, és a kézirat a Kenderből van a hóhér kötele munkacímet kapta, ami egyből megnyert magának. Persze belátom, az érintett korosztály számára talán elrettentő lehet, vagyis inkább a gyerekek szülei számára, de tudjátok, hogy van ez: ami elsőnek kapja el a szíved, az az igazi.

A sorozatra talán az a legjobb szó, hogy üdítő – de hát mi más is lehetne, amikor egy 11 éves kislányról szól, aki mindent tud a méregkeverésről, és akinek, ki tudja miért, pokollá teszik az életét a testvérei. Ugyan gyakran felmerült bennem, hogy én szívlapáttal vennék elégtételt a galád rokonokon, Flaviát sem kell félteni: komolyan azon aggódtam, hogy előbb-utóbb megmérgez valakit, mégis, ez furcsa színt visz az egyébként diszkréten színtelen ötvenes évek világába. A de Luce család viszont meglepően tarka, itt-ott némileg felszínesek ugyan, de mégis összeköti őket a helyzetük. A papa leégett, nincs egy vasa sem, a nagylány körül legyeskednek a fiúk, a középső ki sem húzza a fejét a könyvekből, a legkisebb meg úgy furcsa, ahogyan van, és ha ez nem lenne elég, megérkezik a nehezen viselt nagynéni is, aki maga sem megy egy kis különcségért a szomszédba.

S ha már itt tartunk, a cselekmény ezúttal kicsit összetettebb, amihez kevesebb társadalomrajz társul, bár az is igaz, hogy meglehetősen részletes karakterábrázolások érkeznek hozzá. Szereplőink többségére egyaránt jellemző, hogy szerethető, kicsit bugyuta alakok, vagy éppen ennek az ellentéte: taszítóak és merevek. Flavia pedig készen áll arra, hogy megfejtse a lényüket. Nem mentes ő sem az előítéletektől, de hihetetlenül friss jelenség, és tagadhatatlanul kilóg a környezetéből. Továbbra is hagyományos módon gyűjtögeti a nyomokat, bebarangolja a környéket kedvenc biciklijén, kutat a könyvtárban és szünet nélkül figyel, kérdez, érdeklődik. Leás a múltba, megkeresi minden baj forrását, s miközben megállás nélkül küzd a családjával, lassan és komótosan szedegeti a lehullott morzsákat is.

A borító változatlanul megkapó, és még most is a kis Wednesday Adams jut róla eszembe, de nincs semmi gond egy aprócska képzelettársítással – főleg, amikor valami ennyire jó. Elvégre hol van az leírva, hogy a bűn üldözőjének felnőttnek és jólfésültnek illik lennie? Egy tudományokban jártas, folyton kíváncsi lány is megteszi. Töredelmesen bevallom, hogy kedvencem lett ez a sajátságos, kicsit szomorkás, sötétebb tónusú, szarkasztikus humorral átitatott széria, és repesve várom a harmadik kötetet. Talán kicsit korán, hiszen a második rész is még csak október 31-én jelent meg, tökéletes időzítésként arra az ünnepre, amit hivatalosan nem tartunk, mégis évről-évre egyre népszerűbb.

9/10

2014. november 4., kedd

Teaser kedd #118


Mostanában jó könyveket dob nekem az élet képzeletbeli gépezete, ráadásul a betervezett olvasmányaimtól is hasonlót várok, csakhogy a múlt héten kopogtatott a postás, és hozott nekem valamit. Valamit, amit jó néhány hónapja rendeltem elő, annyira, hogy egészen el is felejtettem (még jó, hogy nem rendeltem meg újra), valamit, ami mindent felülírt.

Természetesen Rick Riordan a bűnös, az ő könyve tántorított el a terveimtől, de őszintén megvallva, nem volt nehéz táncba vinni, önként jelentkeztem rá.
 


'Hey, man, why are you hugging Nike?'
He clung to the victory goddess like he used to cling to his pillow when he had nightmares as a kid. 

Rick Riordan: The House of Hades

2014. november 2., vasárnap

Szeretni kell, ennyi az egész (Variálós vasárnap #27)


















A szeretet, mint fogalom és mint érzés, folyton elkápráztat. Talán az egyetlen olyan dolog az életünkben, amit feltételek nélkül adunk oda másoknak.
Azzal, hogy szeretünk, kinyilvánítjuk az érintett és az egész világ számára, hogy létezik valaki, akit most kicsit magunk elé helyezünk. Mind érdekben, mind érzelmekben.

Nem rajtunk múlik, nem mi döntjük el, semmiféle befolyással nem rendelkezünk ebben a kérdésben. Sőt, néha csodálkozunk: miért pont ő? És hogy van az, hogy a szeretet és a harag között olyan kicsi a különbség? Pink nagyon jó összefoglalta a True Love című számában, mert tényleg, létezik az a jelenség is, mikor valakit szeretünk, és mégis akadnak pillanatok, hogy csak úgy megfojtanánk. Pusztán szeretetből, ha nincs velünk hiányzik, amikor meg itt van...

Szerintem fontos ezen a ponton leszögezni, hogy nem a szerelemről regéltem eddig, mert a kettő bizony két külön dolog, még akkor is, ha léteznek átfedések. A szerelem ellobban, de ha szeretsz valakit, az nem múlik el soha. Még ha nem is beszéltek évek óta, még ha az élet máshova is sodort, még ha itt is hagyta ezt az életet, őrizgetsz a szíved mélyén egy képet, emléket, nevetést, hangot, akármit, ami rá emlékeztet. Ami csak a tied, tőle. Eltelhet 5-10-20 év is, akkor is emlékszünk a szeretteinkre.
És ez így is van jól, mert erről szól a szeretet, ami önzetlen és misztikus. Ebben a témában hoztam most három kisfilmet. Az egyiket ismerhetitek, mert sokfelé látni mostanában, a másik kettőt talán egy-két ember látta már, de a többségnek teljesen új lesz.

Az elsőn Ace mesél nekünk, és teszi mindazért, hogy bemutassa nekünk a down szindrómás bátyját. A videó 2012-ben készült a Down szindrómások világnapjára. Archie egy bulgáriai árvaházban élt mielőtt örökbe fogadták volna, és bár a szülők sok mindent elmagyaráztak a kislánynak, nem sokat értett belőle, ellenben nagyon örült, hogy van egy bátyja.



Mesél arról, milyen sok dolgot csinálnak együtt, és arról is, milyen bosszantó tud lenni a nagy testvér, és hogy menyire nem figyel rá. És hogy szerinte mindenkivel egyformán kéne bánni, még akkor is, ha az a személy különbözik tőlünk. Nem változtatna semmit Archien, mert így tökéletes, ahogy Isten megteremtette. Szinte az első perctől a legjobb barátok, és úgy viselkednek mint két normális testvér.

Idén elkészült a videó folytatása (van különben több is, és érdemes ellátogatni az édesanya blogjaira is), amiben Ace ott folytatja, ahol az előző véget ért. Egy down szindrómás bátyus vicces és bosszantó is egyszerre. Aztán játszanak, Ace mond egy betűt, Archie-nak pedig felelnie kell erre egy szóval, ami az adott betűvel kezdődik. Bekerül a képbe a kisöccsük, akit mindketten szeretnek, és aki körül ők is szívesen segédkeznek. A jó bátyus pelenkát cserél, megeteti és legfőképpen szereti.



Ace szerint a bátyja a legjobb barátja még akkor is, ha bosszantja őt azzal, hogy folyton utánozza. Amikor a fiút kérik, hogy meséljen a húgáról, azt mondja: vicces, édes és nevető. Természetesen kiderül az is, továbbra is szeretnek mindketten az ágyon ugrálni.
Nyilván nem mindig könnyű, és biztosan lesznek időszakok, amikor Ace dühösebb lesz, vagy zavarni fogja  a bátyja, mert a felnőtté váláshoz bizony ez is hozzá tartozik, de azok a képek mind azt mutatják, a két gyerek tényleg szereti egymást. És a többi teljesen lényegtelen. 

A harmadik kisfilmet szerintem sokan láttátok az elmúlt napokban. A címe Újratervezés. Tóth Barnabás rendezte, a szereplők Pogány Judit és Kovács Zsolt. Nincs szükség komolyabb magyarázatra. Már a felétől sírtam, a végén hangosan zokogtam. egyszerűen nem lehet semmi mást hozzátenni.


MY GUIDE from Barnabás Tóth on Vimeo.

A szeretet az életünk szerves része, alkotóeleme, amit néha tényleg csak akkor értékelünk, amikor nincs többé. Mert igaz, hogy ahányan vagyunk, annyifélék, de mindannyiunkban közös, hogy vágyunk arra, szerethessünk és szeressenek. A hibáink ellenére, sőt, azzal együtt.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...