2012. szeptember 29., szombat

Egyensúly (Mindent vagy Semmit #6)


Újra dolgoztak. A munka jó! Elterelte a figyelmét minden olyan dologról, amivel nem akart, vagy csak nem mert foglalkozni. Semminek is jót tett a normális rutin. Már nem nézett rá olyan különösen, amikor azt hitte, nem figyel, és valahányszor megérintette, az elméjéből kiolvasható első kérdés, nem a különtöltött heteket firtatta.


Érdeklődésének helyét szép lassan átvették azok a kérdések, melyek már előtte is uralták a férfi gondolatait. Elhívhatja-e Mindent máshova is a munkán kívül? Milyen lehet a hajának tapintása, a bőre illata?  Praktikus okokból közös lakosztályon osztoznak, de külön szobában alszanak, ez most mit is jelent? Jelent egyáltalán valamit?

Igyekezett csak akkor mosolyogni rajta, amikor egyikük háttal állt, mert az én tudom, hogy tudod, hogy tudom típusú helyzetre még nem értek meg. Inkább elfordították a fejüket, lesütötték a szemüket és úgy tettek, mintha nem is lenne semmi köztük. Társa továbbra sem merte elhívni direkten, és bár megkönyörülhetett volna rajta, tudta jól, hogy ennek nem örülne.

A felemás helyzetük miatt furcsa szituációkba keveredtek. Rendszerint a közös nappaliban ülve olvasgattak, és onnan együtt mentek az étkezésekre, majd onnan vonultak vissza aludni is. Néha kínosan topogtak, de akadt, mikor otthonos természetességgel kéz a kézben indultak valahova. Már mindenki róluk pusmogott, és ők jó szokásukhoz híven úgy tettek, mintha fogalmuk se lenne az egészről.

Most is, ahogy ujjai Semmi ujjai közé fúródtak, futólag észlelte, ahogy a férfi szája mosolyra húzódik, majd szemei az ő elpiruló arcára szegeződnek. Ezután fordult csak meg, hogy maga mögött húzva vezesse. Pedig mindketten ismerték a járást. Nem is olyan régen voltak itt, igaz, azóta minden megváltozott.

Megálltak az alvó ágyánál. Szorosan egymás mellé simultak, tenyerük úgy összetapadt, minta egy végtag része lenne, és csendesen figyelték az alvót. Vagyis az alvókat.

A nő az oldalán feküdt. Arca kisimult, mélyen, nyugodtan lélegzett. Hozzásimulva, arcát nyakába temetve egy férfi szuszogott csendesen. Karját a nő melle alatt átfűzve ölelte lazán magához.

Minden lassan elengedte Semmi kezét,  majd óvatosan megérintette az összeforrt párost.  Mivel a képessége olyan volt, akár egy vákuum, mindent magába szívott, lényegtelen hova helyezte kezét. Elég egy körömhegynyi bőrfelület, mely érintkezik egy másikkal, és az elméjét már nem egy, de két ember élete tölti ki.  Felkészült a két hangra.

Csend, zaj, suttogás, sikoly, normalitás, őrület, szeretet, gyűlölet, közöny, akarat. Rengeteg-rengetek akarat és félelem. Tengernyi félelem. Zavarodottan nézett fel. Abban a pillanatban találkozott Semmi mosolyával. Szerette azt, ahogy mosolyog. Századokkal könnyebbnek látszott a lelke.

- Látszólag sokkal nyugodtabb, de szinte minden megvan, ugyanúgy.  Legutóbb segíthettünk volna rajta. Mégsem tettük. Alig változott valami. Sőt, néhány dolog csak rosszabb lett. De ezúttal hozzá jöttünk. Most akkor miért?

A férfi széttárta karját és megrázta a fejét.

- Nem tudod?

- Pontosan nem. Talán te tudnád, ha elég mélyre ásnál. Az összefüggések néha alig látszanak, azért mégis ott vannak.

Igen, ezt megtanulta az első ittlétük alkalmával. Vajon most miért nem látja az egész képet?

- És mit veszel el tőlük?

- Csak tőle - mutatott a nőre. - A büszkeségét. Vagyis egy részét. Nem az a cél, hogy megalázza magát, csupán az - elgondolkodva kereste a hasonlatot -, hogy képes legyen hajolni. Jelenleg az elvei gúzsba kötik, és inkább eltörik, de akkor sem enged. Meg kell tanulnia, hogy másoknak is lehet néha igaza.

- De ez így kevés lesz!

- Igen, ezért vagy te itt. Nem csak az én nagyon kedves... - hirtelen elhallgatott, azután félmosolyra húzta a száját és csintalan szikrákkal a szemében nézett rá. - Szóval nem csak a nagyon kedves lakótársam vagy, hanem a kollegám is. Együtt dolgozunk. Te adsz, én elveszek.

- Én adok, te elveszel - gondolkodott félhangosan. Újra az ágy felé fordult és összehúzott szemel méregette a továbbra is mozdulatlan párt. Persze, ha felébrednének se történne semmi, egyikük sem látná őket, de rendszerint jobban érzete magát, ha az alanyaik alszanak. - Türelem és belátás - mormogta-, ezekre van szükséged.

Egy sóhaj kíséretében felállt.

- Nem lehet. Veled ellentétben számomra már egyek. Annyira szorosan tapadnak össze, hogy ha most adok valamit,  mindketten megkapják. Márpedig a férfinek ezekre nincs szüksége.  És ha jól sejtem ő most nem lényeges.

Semmi a keze után nyúlt és lágyan megszorított. A sajátjával együtt emelte meg, majd Mindenre mutatott velük.

- Te adod - mondta, aztán tenyerét saját mellkasához vonta, és éppen csak annyira tartotta közel, hogy ujjbegyei egy leheletnyit hozzáérjenek. - Én elveszem.

A férfi gondolatai rég benne cikáztak, de a felismerés mégis egyszerre zúdult rá. Nem fogják megbeszélni, nincs mit megbeszélni. Van, ami szavak nélkül is egyértelmű.

Bólintott. Ők így ketten teremtik megy az egyensúlyt. Ugyanazon dolog ellentétei. Már azelőtt összetartoztak, hogy ismerték volna egymást. Annyira egyszerű a megoldás, csak fel kell hagyniuk a tettetéssel.

Egyszerre fordították fejüket az alvók felé. A munkát még be kell fejezniük, aztán hazamehetnek.

Nem engedték el egymás kezét, miközben felváltva a nő arcához értek. Akkor sem, mikor Semmit követve megkerülték az ágyat, hogy társa a férfihez is kényelmesen hozzáérhessen. Aztán sokáig csak álltak ott. Egyikük sem akart elindulni, mert itt jöttek rá, emiatt az asszony miatt értették meg, kik is ők valójában.

Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos

Az ember fura lény. Az otthon melegéből szívesen borzong. A sorozatgyilkosok pedig egy olyan téma, amit rengetegszer el lehet adni. Mivel Dexter az egyik kedvenc karakterem, egyértelmű volt, hogy ezt a könyvet nekem írták.

Háááát... Persze hazudhatnám, hogy nem volt jó, de tény az, hogy tegnap hazafelé elfelejtettem leszállni a metróról. Ilyen igen rég esett meg velem utoljára, főként azért, mert ismerem magam, tehát fokozottan figyelek a közlekedésre. De most, a tökéletes, stílusban illő zene dübörgésének, no meg a csillagok kedvező együttállásának köszönhetően megfeledkeztem az időről.

John Wayne Cleaver lehetne egy átlagos tizenöt éves, de valójában, még ha nem is egyedi, igen ritka példány. Kiskora óta megszállottan vonzódik a sorozatgyilkosokhoz. Mindent tud róluk, jobban ismeri őket, mint a profilozók többsége és régóta sejti azt is, csak valami apróság hiányzik hozzá, hogy maga is azzá váljon.

Amikor a városban rejtélyes gyilkosságok történnek, izgatottsága szinte az egekbe szökik. Személyiségrajzot kezd készíteni, a saját szabályait lassan áthágja és mindezt azért, mert meggyőződése, hogy el tudja kapni a tettest. Csakhogy arra nem számít, hogy akihez a nyomok vezetnek korántsem átlagos bűnöző.

Dexterhez szokták hasonlítani a fiatalembert, és nem is alaptalanul, sőt, így is reklámozzák. Ennek ellenére legalább annyi a különbség is, mint az azonosság. John az édesanyja és nagynénje által üzemeltetett halottasházban szeret tevékenykedni. Rendszeresen segédkezik a balzsamozóban, szóval szokva van a hullákhoz, amik teljesen el is bűvölik. Saját magát kordában tartandó szabályokat állít fel, és ezeket követve veszi az életnevű akadályt.

Van egy saját kis belső része, amit jól elzárva tart és fallal vesz körül, de az események hatására a régóta szunnyadó szörnyetege lassan erőre kap. Dexternek Sötét Utasa van, aki külön lény, de John a saját részének tekinti szörnyetegét, nem misztifikálja. A szemléletmód is azonos, csakhogy a mi kis hősünk már évek óta nem látta apját, és nők(!) veszik körbe, akik saját vérmérsékletüknek megfelelően kezelik a helyeztet. Mire a pszichiátere kimondja, hogy antiszociális személyiségzavara van, a fiú már mindent tud a helyzetéről. Jól felkészült, alapos fiatalemberrel van dolgunk.

Gyakorlatilag profilokat olvastam, de rendkívül élvezetes köntösben. Hátborzongató részletességgel ecseteli például a balzsamozás folyamatát, ahogyan a lélektani oldalt is megfelelően alátámasztja. Az empátia hiánya nem jelenti, hogy valakinek nincsenek érzései, és nem lesz mindenki sorozatgyilkos, aki ágyba vizelt, tüzeskedett és állatokat kínzott, de tény, hogy a legtöbb sorozatgyilkosnál fellelhető ez a hármas. Wells erre is figyelt.

És persze, ha meg is van a hajlam, kell még valami, ami meglódít, egy stresszor. Dextert a csecsemőkén átélt tragédia és Harry indítja útnak, aki kiképezi és rámutat az első áldozatára. John életében még nem érkezett el ez a pillanat. Ő valójában mindent megtesz azért, hogy elkerülje a végzetét, akkor is, ha nem érti a legtöbb alapvető emberi érzelmet, kötődést.

Ez utóbbit remekül ábrázolja Wells. Johnak sajátságos, szarkasztikus humort adott, ami különben Dextert is jellemzi. Ez  is olyan elem, ami elkülöníti a többiektől. Föléjük emeli kissé, mássá teszi. Okosabbá, érettebbé változtatja. Minden eszére szüksége is van, hiszen egy normál tizenévesnek sem könnyű, na de egy pszichotikusnak!

Nem képes eljátszani pusztán az érzelmeket és gyakran kibukik a száján az, amit gondol. Ez sokszor megdöbbenti a környezetét, miközben ő töretlenül halad előre. Tisztában van a korlátaival, de az erősségeivel is. Ezekből pedig meglepően sok van.

John pedig egyáltalán nem Dexter kicsiben. Vannak dolgok, amiben sokkal nyitottabb, így nem korlátozódunk csak egy sémára. Valójában a Lindsay könyvek ennél sokkal lágyabbak.

A végkifejlet egyébiránt nem sokkoló, már az elejétől kapunk nyomokat, amik előrevetítenek mindet. A gyilkos személyére is meglepően hamar fény derül, de ez sem von le a könyv értékéből, mert thriller és nem krimi. Az út a legfontosabb, mégpedig az, amit John jár be, és ebből a szempontból majdnem lényegtelen, hogy ki a gyilkos.

A fordításról, mivel nem olvastam eredetiben, érdemben semmiképpen sem nyilatkozhatom, de jól olvasható, gördülékeny tempójú. Semmi sem akasztott meg, és az Anyák és Apák is kikerültek belőle.  Egy rossz szavam sincs.

A borító... Nos a borító tervek közül nekem eleve a füzet tetszett. Pont olyan, amilyennek egy kamaszfiú naplóját elképzelem, tépet és koszos. Minimál stílus, egyszerű és hatásos. Na de amit a Fumax háza táján tettek az alapötlettel, az megvett kilóra! Ma nem kis remegéssel a hangomban toltam a kollega/barátnőm orra alá azzal, hogy nézze meg az új kicsikémet. Mivel ismer már nem képedt el, hanem a borítót kezdte vizsgálni, még akkor is, ha egy ilyen könyvet sosem venne a kezébe. Egy kis idő után azt mondta: Hűűű! Én meg csak bólogattam, hiszen tényleg hűűű.

Puha kartontáblás és dombornyomott. Nem a betűket emelték ki, hanem egyenesen kinyomták a papírból, amik különben úgy néznek ki, mintha valami besűrűsödött festékkel, vagy ami sanszosabb, alvadó vérrel festették volna fel őket. Az anyag nem fed jól, van ahol vastagabb a réteg, akad ahol az ecset nyomát is látni, de ahol sűrűbb, ott buborékot vetett. Ezek az apró hólyagocskák pedig kiszáradtak és pinduri krátereket hagytak maguk után. Őrület!

Szóval nagyszerű történet felépítés, karakter kidolgozás, izgalmas cselekmény, újszerű szemszög, hiszen csak egy sorozatgyilkos palántával van dolgunk; könnyű olvashatóság, fanyar humor és jellemfejlődés. Beteg, a szó perverz értelmében, de egyben magával ragadó is.

Teljesen beleéltem magam. Tegnap vacsikészítés közben Killercat kisurrant én meg nem vettem észre, csak olvastam nyugodtan tovább. Amikor elunta bájosan megkapirgálta az ajtót. Kis híján kiugrottam a bőrömből. Nem tudtam honnan jön a hang és mivel John kiselőadást tartott éppen, frászt is kaptam.

Ami fontos, a besorolása misztikus thriller, amit kéretik észben tartani! És csak hogy mondjak valami negatívumot is, akad hibája. Piszkosul rövid, csak 240 oldal. Most komolyan?!

A John Cleaver trilógiának tavaly jelent meg az utolsó része. Tehát most várom a következőt, mert ebből még bármi lehet. Nagyon remélem, hogy lesz akkora sikere, ami miatt megéri befejezni itthon is. Nincs bosszantóbb a felemás könyveknél.

10/10

Magyar kiadó: Fumax Kiadó

Fordító: Szebegyinszki Szilvia

Tökéletes zene az olvasáshoz:


2012. szeptember 27., csütörtök

Mary Poppins

Szuperfeno-frenetikó-maxikapitális!!! Senki se kérje, hogy írjam le még egyszer. Vért izzadtam vele mire bepötyögtem, de legalább megjegyeztem. Nagyjából egy életre.

És hogy miért? A szerda reggelem elég normálisan indult. Rutinból kómáztam, még nem tudtam hol vagyok,  és megszólalt a telefonom. Mivel még mindig a fájdalmasan korai háromnegyed nyolc felé járt az idő, inkább lezuhanyoztam. Ilyen hajnali órán nem érkezhet jó hír, várhat még néhány percet!

Azután épp a kezembe vettem a mobilom, mikor megcsörrent újra. A hívó láttán azonnal felvettem, és kedvenc exföncsim ajánlatát nem utasíthattam el! Egy jegyet kínált az aznap esti Mary Poppinsra. Pislogtam egyet(de lehet csak felet), aztán igent mondtam, mert azóta fájt a fogam rá, mióta nyáron megláttam a plakátját. Amikor egy ismerősöm eldicsekedett vele, hogy épp ott van, és engem az irigység, a sárga fajtából mardosott, tudtam, hogy muszáj kategória.

A Banks család bájos gyermekei gyorsabban fogyasztják a dadákat, mint Patrik a herkentyűburgert.  A családfő csak arra vágyik, hogy rend, csend, fegyelem legyen a Cseresznyefa utca 17 szám alatti otthonukba, így hát kell új nevelő. Jane és Michael leírják, pontosan milyen felvigyázóra vágynak, és szinte azonnal jelentkezik Mary Poppins, az elmaradhatatlan kis kalapjával és papagájfejes ernyőjével.  A család még csak nem is sejti, kicsodát fújt feléjük a szél.

Polyák Lilla, jaj! Nem tudok mit mondani! Bár örökre a retinámba égett Julie Andrews '64-es alakítása, de ez... ez... Csodálatos! Hogy énekelni tud, azt eddig sem vonta senki kétségbe, én egyenesen rajongom a hangjáért, de ahogy megjelent a színpadon már képtelen voltam másként gondolni rá, mint Mary Poppinsra. Még ha meglenne a tehetségem, hogy teltebb, összeszedettebb, kritikusok által irigyelt ódákat zengjek róla, akkor sem tudnám kellően leírni, mert ez kérem tény!

Tagadhatatlanul egy szereplős darab. Hiába mozog a család apraja és nagyja, vagy ad bele apait-anyait a jeleneteket összekötő Berti, Mary Poppins uralja a teret. Így aztán a rendező nem is tehetett mást, minthogy jó gárdát válogatott mellé.

Csonka Andrástól tartottam kicsit. Ez biztosan az én tudatlanságomból fakad, mert nem igazán tudtam elképzelni Bertinek, de kellemesen csalódtam. Ami nekem (szigorúan magánvélemény) egy kicsit elúszott  hangban, az bőven vissza jött a táncban és a színészi munkában. Remek volt! Magam sem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de tökéletes választás volt.

A gyerekek, Bakosfalvi Antónia és Pál Dániel Máté, bűbájosak, tehetségesek, aktívak és imádni valóak. Az egész közönség oda volt értük, amit tökéletesen le lehetett szűrni a tapsokból.

Szerednyey Béla, Ladinek Judit, Koltai János, Bencze Ilona, Sáfár Mónika, Várady Viktória és még sorolhatnám, mind tökéleteset alkottak. Mindenkiről ugyanazokat a magasztaló jelzőket kellene írnom, hát legyen elég annyi: le  a kalappal és köszönöm!

Mivel a negyedik sorban ültem, mindent kristálytisztán láttam szemüveg nélkül is. Adott esetben többet is, mint amit egyszerre be tudtam fogadni. A díszlet nem csak ötletes és szép volt, de tényleg el tudta hitetni velem a csodát. A kéményekből füst jött, Mary előhúzott egy hatalmas fogast a táskájából, szóval varázslat volt a javából. Pár helyen tátott szájjal bámultam, miközben valahol mögöttem a népes gyermeknézőből egy hangosan felkiáltott: De szép! Mi, modoros felnőttek, jóleső melegséggel a szívünkben mosolyogtuk meg eme ártatlanságot, de belül ugyanezt érzetük. De szép!

Nem olyan rég olvastam az Éjszakai cirkuszt, és most ahhoz hasonló mágiát éreztem. Minden porcikám vibrált és ujjongott ettől a szenzációs élménytől.

A ruhák, az apró részletek és folytonos változások egyszerűen elképesztett. Komolyan leesett állal bambultam néha, de az vesse rám az első követ, akit a képzelete ilyetén megjelenése nem sokkolt volna le. Még tiniként olvastam Pamela Lyndon Travers első könyvét, és nagyon szerettem. Persze a színpad sok dolognak határt szab, no meg a filmfeldolgozás is erősen, erősebben dominál, de csak ott ülni, nézni és hallgatni így is maga volt a tökély.

Az a felnőtt aki azt hiszi, ez csak egy gyerekdarab, már rég nem tudja, mi a fontos és lényeges. Rég elvesztette a belső gyermekét. Jó, hát nem etetheti mindenki olyan bőséggel a sajátját, mint én teszem, de egyáltalán nem etetni egyet jelent a tökéletes szellemi és lelki gyilkossággal.

Tudtam, hogy muszáj kategória, de azt nem, hogy ennyire. Széttapsoltam a kezem, de megérte minden vörös folt, zsibbadás. Miért érzem úgy, hogy minden porcikám ismétlést követel? Mondjuk ha már ennyire erőszakos, megnézem mit tehetek az ügy érdekében.

Egy szini kritika megírásához ugyan nem vagyok elég képzett vagy tehetséges, de azt elárulhatom,  sokat vártam ettől a darabtól. Nagyon sokat, és jóval többet kaptam.

Szívem szerint akkora és oly magas pontot adnék rá, ami kilóg a zinternetről, de mivel ez nem lehetséges, maradok az adható legtöbbnél.

Tökéletes 10/10



A teljes stáb:

A MADÁCH SZÍNHÁZ előadása

Író: Pamela Lyndon Travers
Fordító: Bárány Ferenc
Rendező: Szirtes Tamás

Színészek:
Mary Poppins - Mahó Andrea, Oroszlán Szonja, Polyák Lilla
Berti - Csonka András, Sándor Dávid, Szente Vajk
George Banks - Dunai Tamás, Szerednyey Béla, Szervét Tibor
Winifred Banks - Gallusz Nikolett, Ladinek Judit, Koós Réka
Jane Banks - Bakosfalvi Antónia, Hajdu Virág, Koller Virág, Patai Anna
Michael Banks - Bauer Gergő, Berecz Kristóf Uwe, Pál Dániel Máté
Andrew kisasszony - Pándy Piroska, Sáfár Mónika
Bumm tengernagy, Bankigazgató - Koltai János, Lőte Attila
Madaras asszony - Baranyai Annamária, Détár Enikő, Várady Viktória
Corry néni - Bencze Ilona, Hűvösvölgyi Ildikó
Brill Néni - Bajza Viktória, Dobos Judit
Robertson Ay - Németh Gábor, Sánta László
Néleusz, Valentin - Kiss Ernő Zsolt
Rendőr, Northbrook - Barabás Kiss Zoltán, Laklóth Aladár
Parkőr, Von Hussler - Barát Attila György, Galbenisz Tomasz
Katie dada, Baba - Wégner Judit
Csirip kisasszony, Viktória királynő - Szumelidisz Krisztina
Játékmackó - Ködmen Krisztián
Fanni - Anni - László Anikó, Vaszilenko Eugénia

Díszlettervező: Rózsa István, Rományi Nóra
Zenei vezető: Kocsák Tibor
Koreográfus: Tihanyi Ákos
Animáció: Vízvárdi András
Szcenikus: Szűcsborus János
Világításterv: Kiss Zsolt
Karmester: Kocsák Tibor, Silló István, Zádori László
Korrepetitor: Axmann Péter, Erős Csaba, Szegeczky Ágnes
Koreográfus-asszisztens: Molnár Ferenc
Rendező munkatársa: Kutschera Éva, Pócsik Henrietta

2012. szeptember 25., kedd

Teaser kedd #9

Folyton lemaradok mindenről, vagy csak félek, hogy le fogok maradni, így vehemensen hajtom előre az időt. Sőt korbáccsal, nádpálcával, meg egyéb csattanós és kényszerítő eszközökkel űzöm tovább, aztán rácsodálkozom a világra, amikor azt állítja, ma újra kedd van.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.

Amit tenned kell:

- kapj kézbe egy könyvet;

- üsd fel valahol;

- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;

- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Újabb kis ismertető:

Nos, ilyen még úgy sem volt, de mivel éppen egy mangát olvasok, jöjjön két mondat belőle. Sajnos képek nélkül, pedig...

With the majority of the village's offensive strength gone... we could only fight defensively.

The duras truly appeared out of nowhere...!

Odagiri Hotaru: Betrayal Knows My Name (Uragiri wa Boku no Namae wo Shitteiru)

2012. szeptember 24., hétfő

Jeaniene Frost: One Grave at the Time (Night Huntress #6)

Az utolsó birtokomban lévő Murakamit fogyasztom éppen, ami bizony három kötetese. A jó bevált módszer szerint nem olvasom őket egymásután, mert kell idő a tudatalattimban alattomban leülepedő mondanivalónak a nyugodt, békés helyezkedéséhez. Az az igazán jó, ha valami egészen mást és könnyedet forgatok ilyenkor, hiszen az elmém így nyugodtan dolgozik.

Keresve sem találhattam volna jobbat a hónapok óta türelmesen várakozó kötetnél. Ideje volt, hiszen az egyik kedvenc sorozatom ezen kategóriában, és bár egyre inkább leredukálom a nőknek készült fantasy olvasmányaimat, azt hiszem, ha marad ez a szint, nincs az a hatalom, ami véget vet rajongásomnak.

A Night Huntress széria, amit itthon csak Cat és Bones vámpírvadász sorozatnak neveznek, hatodik kötete egyértelműen magas elvárásokkal nézett szembe, de csont nélkül vette az akadályt.

Hőseink élete soha sem volt ennyire nyugodt. Épp senki sem akarja megölni őket, nem ülnek nyakig a vámpírpolitikába, együtt vannak, szeretik egymást, szakítás szele még  a környéken sem leng. Igaz, hogy Cat még hordozza az utolsó kaland nem szeretett mellékhatásait, na de minden nem lehet tökéletes.

Szellemes ügyeik azonban túlnőnek az elviselhető mértéken. A halott rokon nem tud átkelni, amiért ki nem mondva Catet hibáztatja, de hamarosan új elfoglaltságot talál magának, elmegy kémkedőbe. Aztán Heinrich Kramer borzolja a kedélyeket. A pár száz éve elhunyt, rendkívül bájos természete mellett, azzal dicsekedhet, hogy az társszerzője volt a Malleus maleficarumnak, azaz a Boszorkánypörölynek. S mivel eme úriember szelleme nem kíván megtérni teremtőjéhez, azzal szórakozik, hogy régi hivatáshoz hűen, ártatlan nőket kiált ki boszorkánynak, majd égeti  meg őket elevenen. Igazán megnyerő, de ezzel kihúzza a gyufát(hi-hi). Csakhogy a kérdés nagyon fel van adva. Hogyan lehet megölni egy szellemet?

2012. szeptember 18., kedd

Teaser kedd #8



Olyan gyorsan múlik az idő! Már második hónapja szórakoztatom az egybegyűlteket az épp aktuális olvasmányom idézésével. Ma sem lesz ez másként.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.

Amit tenned kell:

- kapj kézbe egy könyvet;

- üsd fel valahol;

- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;

- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

E keddi idézetek:

"Kitten, I know it's a wretched timing, but we still have things we must do. Like getting those bullets out of you, removing the bodies-"

Jeaniene Frost: One Grave at a Time

2012. szeptember 13., csütörtök

Az emlékmás

Total Recall


színes, magyarul beszélő, amerikai-kanadai akciófilm, 121 perc, 2012

rendező: Len Wiseman
író: Philip K. Dick
forgatókönyvíró: Mark Bomback, James Vanderbilt, Kurt Wimmer
zeneszerző: Harry Gregson-Williams
operatőr: Paul Cameron
producer: Toby Jaffe, Neal H. Moritz
vágó: Christian Wagner

szereplő(k):
Colin Farrell (Douglas Quaid / Hauser)
Kate Beckinsale (Lori)
Jessica Biel (Melina)
Bryan Cranston (Vilos Cohaagen)
John Cho (McClane)
Bokeem Woodbine (Harry)
Bill Nighy (Kuato)

Na most, az este eleve nagyon jól kezdődött, ugyanis rossz moziba mentünk. Nincs mentségünk, de némi vinnyogás és kacarászás után a rendelkezésünkre álló fél órát arra használtuk, hogy eljussunk a célhoz. Ezek után evidens, hogy jó film lesz, mert a semmiért kiköpött tüdő nem csak fájdalmas, de felettébb értelmetlen is.

Douglas Quaid átutazza a világot minden nap, hogy egy futószalag mellett dolgozhasson, és sokat remél egy előléptetési lehetőségtől. A munkát nem ő kapja, úgyhogy marad az érzés, ami furcsa és érthetetlen, de csak azt súgja neki, nem jó ez így.  Gyönyörű felesége az egyetlen örömforrás életében, teljes odaadással szereti, de furcsa, visszatérő álmában egy másik nő szerepel.

Minden lebeszélés ellenére elmegy a Rekallhoz (Jaj, kattintsatok rá! Tegnap éjszaka találtam és szerintem nagyon jó! ), ahol emlékeket ültetnek be kikapcsolódni vágyóknak, és ekkor elszabadul a pokol.

Nos, feldolgozáshoz képest nem sok köze volt az eredetihez. Szerintem kimondottan koncepció volt, hogy néhány neven, és az alapötleten kívül semmit se vegyenek át. Más volt a világ, a felépítése.

Egyértelműen a látványra mentek rá, és meg kell hagyni, nagyon ütősre sikerült. Ehhez jó zenéket is párosítottak, szóval tényleg lehet szájtátva bámulni. Én legalábbis ezt tetem.

Az utópisztikus világban az a félelmetes, hogy technikában ugyan jóval le vagyunk maradva, a többi azonban elképzelhető, bár koránt sem vidám jövő kép.

Tudtam, hogy akciófilm lesz. Nem is vártam tőle annyit, mint az eredeti filmtől, amit néhány napja újra megnéztem. Hiba volt, mert így akaratlanul is hasonlítgadtam, miközben olyan messze van a kettő egymástól, mint a Magyar népmesék a Walt Disney Szépség és a Szörnyetegtől, és mégis mindkettőt szeretem.

Lehet sokakat meglep, és vesztek eszméletlen népszerűségemből, de most is így jártam. Nekem tetszett. Nem fogalmaztam meg olyan felesleges gondolatokat, mint például az eredeti jobb volt, mert teljesen el tudtam különíteni a kettőt.  A 2012-es kiadás az agynak szólt, bombáz a képi világgal, amilyenről 1990-ben még csak nem is álmodtak.  Arnold Schwarzenegger  filmje inkább a képzeletemhez szólt, mert bármennyire is sok benne az akció, mégis sok sci-f i elemmel operáltak. A mostani elsősorban akciófilm, és aztán jöhet minden más. Olyannyira igaz ez, hogy kikerült gyakorlatilag minden Marsos dolog, lévén hogy a gyarmat ezúttal az ellenkező féltekén található, és minden mást is technikával helyettesítettek.

Corin Farrell legutóbb a Frászkarikában lepet meg kellemesen, de akkor még mindig nem becsültem a színészi kvalitásait. Ha hatalmas rajongó nem is lettem, mégis látok valamit eme későn érő férfipéldányban, amit azelőtt szinte soha. Tehetséget.  A mozgása sokkal könnyedebb lett, bár izomból az utóbbi években szépen szedett fel. Jó, a szinkronhangjában megint volt ugyan valami fura. Nagyjából a második mondat tájékán éreztem  egy nem oda illő rezgést, de ha nagyon akarom bemagyarázhatom, direkt volt, ezzel különítették el a két személyiséget. Most már tuti biztos, jót tesz neki az öregedés.

Kate Beckinsale még mindig zseniálisan néz ki. Törékeny alkata ellenére képes vagyok elhinni neki az akciózást. Így volt ez mindig is és feltehetően már így is marad, hiszen bekerült egy sablonba, pedig drámákban kezdte, és később is jó néhány filmet forgatott a témában, mégsem azokról híres. Kár érte. Igazán jó színésznő.

Jessica Biel jobbnál jobb filmekben játszott, és én mégsem emlékszem egyre sem, csak az arca ismerős állandóan. Nem akarok gonosz lenni, megfejteni pedig nem tudom.

A film határozottan újranézhető darab. Azok, akik ennyire lepontozták, nincsenek tisztában a modern kor feldolgozás/haszon rátájával. Ha valami, ami egyszer már siker volt, újra piacra kerül, növelni kell a vér, látvány, akció arányt, hogy az új, fiatal  közönség elégedett legyen.

Nekem bőven megérte átrohanni egyik helyről a másikra. Természetesen voltak hibái, a vége felé akadt egy-két jelentet, ami kivitte volna a lécet, ha kukacos hangulatban vagyok, de mondjuk inkább, hogy nem is láttam. Érthetetlen miért vagyok ennyire elnéző, nem lehet más oka, minthogy kellemesen kikapcsolt, pörgött és káprázatot. Azért a novellát nem ártana végre elolvasnom...

8/10

2012. szeptember 11., kedd

Teaser kedd #7

Ha a múlthéten valaki mégis a naptárra bandzsított, egy futó pillanatra szembesült a ténnyel, egy hónapban több kedd is leledzik. Igen, például a mai nap is csak egy a sokból.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.

Amit tenned kell:

- kapj kézbe egy könyvet;

- üsd fel valahol;

- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;

- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Az eheti randomság:

"Megfelelő idő elteltével nagyjából minden elveszti ártalmasságát, és méregtelenné válik, így előbb vagy utóbb meg is feledkezem róla.

Addigi életem során ezzel a technikával nagyszámú felesleges összeütközést sikerült elkerülnöm, és lehetővé vált, hogy a saját világom viszonylagos egyensúlyát megóvjam. "

Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája I. kötet

2012. szeptember 9., vasárnap

The Expendables 2 - A feláldozhatók 2

színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 102 perc

rendező: Simon West
forgatókönyvíró: David Agosto, Ken Kaufman
zeneszerző: Brian Tyler
operatőr: Shelly Johnson
producer: Basil Iwanyk, Avi Lerner, Kevin King Templeton, John Thompson

szereplő(k):
Sylvester Stallone (Barney Ross)
Jason Statham (Lee Christmas)
Bruce Willis (Church)
Arnold Schwarzenegger (Trench)
Jean-Claude Van Damme (Jean Vilain)
Jet Li (Yin Yang)
Liam Hemsworth (Bill 'a kölyök' Timmons)
Chuck Norris (Booker)
Dolph Lundgren (Gunnar Jensen)
Scott Adkins (Hector)
Terry Crews (Hale Caesar)
Randy Couture (Toll Road)
Nan Yu (Maggie)

Anyám! Mikor jön a harmadik rész? Mert muszáj, hogy legyen, egyszerűen csak muszáj!
Már amikor jöttek a hírek a szereplő toborzásról, izgatottan vártam mikor kerül a mozikba. Mikor megörvendeztettek minket néhány képpel, itt ujjongtam, mint egy taknyos tini. Mert lehet, hogy a fiatalabb generáció is ismeri ezeket a sztárokat, lehet látták a filmjeiket, lehet nem újdonság nekik a golyózápor, de akkor sem fogják ugyanazt érezni, mint mi. Az én generációm.

Egy-két kivételtől eltekintve mind  a gyerekkori hőseim. Az ő másolt, agyonnézet filmjein nőttem fel. Videó mozikba jártam, ahol rossz minőségű, Pozsgais szinkrontolmácsolásban néztük az akció csodákat, és amikor végre lett nekünk is videónk, ott folytattuk ahol abbahagytuk. A másolt, szellemképes, recsegős filmekkel.

A csapat egy fárasztó bevetésről érkezik haza, mikor Barneynél felbukkan a jó öreg Church és megbízza egy új melóval. Ha kedves a csapat szabadsága, nincs mese, el kell vállalnia. A hátukra kapnak még egy púpot is, Maggie hiába bizonygatja, rá nem kell vigyázni, mégiscsak nő, vagy mi a szösz.

A rutin munka elég balul sül el, és a feláldozható csapat ezúttal bosszúálló különítménnyé változik.

Hát szóval... Én annyira élveztem, hogy most erre nem is találok szavakat.  A srácok nem vették halál komolyan magukat, és rengeteget poénkodtak egymás vagy a saját rovásukra, régi szerepeikre. Ez új volt az első részhez képest, de imádtam minden pillanatát.

Az összes elcsépelt, agyonhasznált, tán unalmasnak ható klisét elhasználták, ami dívott a '80-as években vagy akár utána. A történet most sem mélyenszántó, no de nem is azért szeretjük, hiszen ennek a műfajnak legtöbbször régen sem jutott Oscar-díjas forgatókönyv.  A technika, és ezáltal a látvány viszont annyit változott, hogy ez a 102 perc lazán a székhez tapaszt.

Ha elkezdeném felsorolni a színészeket, sosem hagynám abba, na de mégsem mehetek el szó nélkül a teljesítményük mellett, mert pl. Lundgren, aki tényleg kémikus, meglepet. Színészkedett. Komolyan. A függéséből visszatárt Svéd egy szemmel sem lett épeszűbb. Bájos és megkapó egyéniségét leginkább egy bunkóval lehetne versenyeztetni, mégis ez olyan lehetőség volt, amit meg kellett ragadni és játszani. Szép munka!

Liam Hemsworth szemei akár a bátyjának, és nem tudom, milyen DNS-sel rendelkezik a családi kompánia, de remek még csak ránézni is. Remélem ezentúl többet láthatjuk, ugyanis nekem ebből a rövid szerepből az is kiderült, hogy félmeztelenkedés nélkül is sok lehetőség rejlik a fiatalemberbe. Egyértelműen tehetséges.

Nan Yut teljesen rendben volt. Ilyen srácokkal ez nem is kérdés. Bevallom, hogy a kínai színésznőt még nem láttam másban, de Lundgrennel már dolgoztak együtt, és bár odahaza sztár, több nemzetközi produkcióban is szerepelt. Ideje lesz pótolnom a lemaradásomat, és nézegetni a filmjeit.

Jet Leet én speciel levegő vétel közben is szívesen nézem, na de a technikája újra és újra elbűvöl. Nagyon kevés jutott belőle és ez némi szívfájdalmat okozott. Csak azért nem panaszkodom, mert annyi nagyágyú mozgott a porondon, hogy így is teljesen lekötötték a figyelmemet.

Van Damme forgórúgása még minidig lélegzetelállító, és nem, nem trükkfelvétel. Hacsak nem  egy régi filmjéből vágták ki, mert az bizony annyira egyedi, hogy akárhányból kitudnám választani. A balettos múlt, ugye...

Statham utolsó filmjei talán nem hozták azt, amit vártak tőle, de a folyamatosan egyforma teljesítményt nyújtó színészre lehet számítani. Most is tökéletes volt a szerepében.

A beugróink... Nos, nem is jutok szóhoz! Chuck Norris és Arnold Schwarzenegger talán már nem mozognak úgy mint rég, de egyikőjükre sem lehetne azt mondani, hogy elhagyták magukat. Norris szerepében visszaköszönnek a nevéhez fűződő túlzó viccek, és Schwarzenegger esetében természetesen a Terminátoros beszólások mérvadóak. Willis kicsit reklámozta a soron következő filmjét, és a neki jutó negyedórában remekelt. Üdítőek voltak mind a hárman.

Sylvester Stallone agyon van botoxolva, fel van pumpálva, vagy a csuda tudja, de már nem zavar(mondjuk majdhogynem természetesneke tűnt), pedig emlékszem nagyon megrökönyödtem rajta először. Ő Barney Ross csak úgy mint Rocky Balboa és John Rambo. Ismét filmes történelmet írt, köszönöm!

Ó, igen, kicsit sablonos, túl erőszakos, de hé, én pont ezt vártam! Talán nem egy női film, azért örültem, hogy nemem is bőven képviseltette magát. Mondjuk a cicák, akik műsorközben felálltak és kijárkáltak biztosan nem voltak rajongók, de velük sem nekem kell hazamenni, úgyhogy csak addig zavartak, míg kitakarták a képet.

Pergő, akciódús film. Egy pillanatra sincs lazítás. A harci jeleneteket tökéletesen koreografáltak és a dinamikájuk hibátlan. A poénok ütnek és nem érződnek közhelyesnek. Látvány orientált, de milyen legyen egy akciófilm? Ha rajtam múlik, ahogy kijöttünk, már ültünk volna vissza, de ha akad jelentkező, szívesen elkísérem moziba.

A szereplőgárdát még lehetne bővíteni, így őszintén remélem, kijön a harmadik rész. Ez egy egész jó gyűjtés, de koránt sem teljes. A lista majdhogynem végteleníthető. Ha csak épp ennyit, vagy akár az első rész szintjét hozzák, már jutalom lesz minden moziba látogatónak.

Tizenkilencre húztak lapot és bejött! A pontozás annyira egyértelmű, hogy az már félelmetes.

10/10

2012. szeptember 8., szombat

M. C. Beaton: Agatha Raisin és a spenótos halálpite

Régóta szemeztem Agathával a könnyed, nyári krimi kategóriából, mígnem szembe jött vélem egy 50%-os akcióban. A széria második része. Csak miután elkezdtem olvasni, akkor állt össze, hogy ez tényleg egy sorozat. Hát, gondoltam, el kéne kezdeni előröl, hiszen úgy illik. Az elhatározást tett követte, meg még néhány akció, és már be is fejeztem.

Agatha Raisin egy 53 éves, sikeres reklámszakember, úgy döntött, ideje nyugdíjba vonulni és elvonulni az Isten háta mögötti Cotswoldba. Csak annyira lóg ki a közösségből, mint farkas a birkanyájból. Nem növeli a renoméját az sem, hogy átcsábítja a szomszéd takarítónőjét, mert a házimunka sosem volt az erőssége.

A korszakalkotó ötlet akkor születik meg, mikor a településen pitesütő versenyt rendeznek. Agatha, aki kénytelen szembesülni vele, hogy nem túl kellemes személy, azt hiszi, ha megnyeri a versenyt felfigyelnek rá és lesz valaki. Ennek érdekében a csalástól sem riad vissza, mert nemcsak főzni, de sütni sem tud. Bár a versenyt nem nyeri meg, az esemény bírája azonban tragikus hirtelenséggel elhalálozik.

Az első fejezet akár unalmasnak is nevezhető, alig történik valami, de ebben találkozunk először Agathával, hallunk a múltjáról, az életútjáról, azokról a dolgokról, amik idáig vezettek, azaz felépül a személyisége. Mondjuk menet közben is csöpögtethette volna Beaton az információkat, de így meg átestünk rajta az elején, és az eseményeket nem szakította meg.

Mivel a legtöbb dolog egyáltalán nem jön elő a második részben, így tucatnyi új információval gazdagodtam. Nekem könnyű volt, mert tudtam, milyen lesz később és ez sem vette kedvem. No de nem lett egészen ugyanolyan.

A hölgy nem kedves, nem is igen szép. Egy ízig-vérig üzletasszony, csak azt tudja, hogyan kell kihajtani az eredményeket. Ehhez rendelkezik a szükséges intelligenciával, de leginkább akaratossággal áldotta meg a teremtő. Azzal viszont igen bőségesen. Természetes, hogy nem tud úgy belesimulni a környezetébe, ahogyan álmaiban hitte.

Mégis van benne valami megkapó... Nos, nem feltétlenül báj, de valami. A helyzet az, hogy unatkozik. A pörgő Londoni élet után belecsöppen a nyugalomba. Természetes, hogy nem elég izgalmas neki, a gyanús jelek meg csak szaporodnak, tehát kell egy kis izgalom az életébe.

Meg is kapja, de közben még az integrálódással, a főzéssel és a szomszédasszonyával is meggyűlik a baja.

Tipikus első kötet. Alapozó. Nem volt rossz, így is élveztem, néhányszor mosolyogtam, nevettem is, de a célja egyértelműen annyi, hogy kivájja az elkövetkező részek útját.

Azt olvastam néhány helyen, hogy olyan, mint Joanne Fluke. Sőt, még néhányan valami lopás félét is emlegetek. Bár Fluke sorozatát nem olvastam még, igaz régóta listás, azért az tény, hogy Hannah Swense 2000-ben látta meg a napvilágot, Agatha pedig 1992-ben. Míg az elsőben hemzsegnek a sütik, Hannah ugyanis cukrász, az utóbbiban nincsenek komolyabb hivatkozások, hiszen Raisin csapnivaló minden konyhai művészet terén.  A stílus lehet hasonló, de azt meg nem az írónők találták ki.

Szóval szerintem lehet szeretni mindegyik sorozatot egymástól elkülönülve, hiszen akármennyi a hasonlóság, ugyanannyi a különbség is. A műfaj rajongóinak mindképpen ajánlom.

Nagyon laza, habkönnyű krimivel egybekötött szórakoztató olvasmány, ami ennél csak jobb lesz, pedig így sem rossz.

8/10

Magyar kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó Kft.

Azért hadd jegyezzem meg, mennyire idegesítő az Ulpius azon szokása, hogy vagy 30-50 oldalnyi előzeteseket nyomnak a könyvek végébe. Nincs bosszantóbb annál, amikor az utazás közepén fogyok ki az olvasnivalóból, mert azt hiszem, van még, aztán kiderült, tévedtem.

Fordította: Sárközy Elga

2012. szeptember 6., csütörtök

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek – Az angyal

Ha őszinte akarok lenni, A végzet ereklyéinek spin-off sorozata egyáltalán nem birizgálta a fantáziámat. Függetlenül attól, hogy az alapszéria az egyik nagy kedvencem. Azon kevés (női) ifjúsági fantasy alkotásokhoz tartozik, amiket még olvasok, vagy egyáltalán olvasok, és bár érdekel a steampunk, no meg az írónő stílusát is imádom, amikor elolvastam a tartalmát nem éreztem semmit. Aztán mégis elkezdtem. Ebben pedig nagy szerepe volt Cassandra Clare Tumblr oldalának. Folyton posztolgatott rajongói képeket, kérdéseket, és bevallhatom, kíváncsivá tett.

Tessa nagynénje halála után érkezik meg Angliába,  az egyetlen élő és szeretett rokona, bátyja hívására. A kikötőben azonban nem Nate várja. A Sötét Nővérek nyájasak vele és beterelik az kocsijukba, majd Londonba hajtanak. A lány hamarosan rájön, hogy a világ koránt sem olyan, mint amilyennek hitte.  Hamarosan betoppan Will, és Tessát, az újonnan szerzett képességeivel egyetemben, kimenti az erőszakos vendéglátói karmai közül.

Az  alvilágiak és az árnyvadászok egyaránt félelmetesek és csodálatosak. A kérdés viszont elborzasztó. Kicsoda valójában Tessa? Tényleg alvilági vagy csak egy félresikerült mondén?

Nos, a könyv kezdete lassú és kicsit unalmas volt. A Prológus tökéletesen felesleges. Tudom, hogy mindig a kezdés  a legnehezebb, és Cassie meg szerette volna kímélni magát a visszautalásoktól, de azok így is előkerültek. Tessa fogságának idején elgondolkodik dolgokon, nos az lett volna a tökéletese hely erre.

Ekkor mutatja be nekünk Willt és Jemet is. Ez a rész még rendben lenne, de valami hiányzott onnan. Nem kapott el a hangulat. Úgy éreztem nem jó helyen van az egész. Hiába lett fontos később, mert ez magyarázta meg, Will mit keres a Sötét Nővéreknél.

A fejezetek kezdetén olvasható versrészleteket viszont imádtam. Nem csak hogy passzoltak az elkövetkező fejezetre, de tökéletesen illeszkedtek a könyv hangulatához is.

A karakterekkel voltak problémáim. Persze nagyon örültem Magnusnak és egyéb ismerősöknek, rengeteg név visszaköszönt, de egy-két kivételtől eltekintve nem találtam őket elég élőnek.

Willt sokan hasonlítják Jace-hez, pedig az azonosságnál sokkal több az eltérés. Ez a fiú sokkal sérültebb, zárkózottabb és az egész személyisége sötétebb. Jem ellensúlyozza a zordságát, mint Alex teszi a szöszkével, csakhogy míg ez utóbbi meleg karakter lett, Jem látszólag rosszabbul járt. Tessék elolvasni, nem mondok többet.

Tessa olyan fura. Néha nem értem mit és miért csinál, ugyanakkor pedig az egyik legátláttatóbb szereplő, mivel az események nagy részét ő uralja. Deeeee ez gyenge!

Jessamine igazi kettős személyiség, de akármelyiket is hordja éppen, rettenetesen idegesítő. Már ez is kimondottan zavart, de az, hogy teljesen kiszámítható a jövője, egyenesen bosszantó. Ami a legtöbb karakterre igazából elmondható. Van néhány kétesélyes dolog, de  a két esély az nem meglepetés. Ahogyan az első rész vége sem sokkolt különösebben.

Mondjuk bevallom, nem az volt a Magiszter, akire elsőnek gondoltam, de a tényleges fő gonosz ott álldogált szorosan a második helyen.

Talán most úgy látszik, hogy csak szidni tudom, pedig alapvetően nem volt rossz. Cassandra Clare még mindig tud írni. A párbeszédei, a könyv tempója alapvetően jó. Sokat nevettem, hozta a tőle elvárhatót, legalábbis stílusban.  A steampunk szál érdekes, sőt, az egész háttér érdekes! Az árnyvadászok világa továbbra is fantasztikus.

Rengeteg oldalon azt olvastam, hogy mennyivel jobban szeretik, mint az anya szériát.  Igen, Will-Tessa-Jem szál valóban rejt némi csavart, de... de valami alapvető hiányzik. Talán a hangulata sokkal sötétebb, és nem az XIX. századi Anglia miatt, mert azt a részt szerettem.

Nehéz megfogalmaznom, hogy mégis mi a bajom vele. Hiába volt olvasmányos hiába peregtek az események. Gondoljatok bele, ha ez én helyesírásommal szemet szúrtak olyasmik, mint Apa és Anya. Szomorú tény, de tény, helyesen az bizony anya és apa,  ahogyan például, az angollal szemben, a hét napjait és a hónapok neveit sem írjuk nagybetűvel. Igen, ilyesmik kötöttek le, pedig tényleg akartam szeretni, és annyi potencia van benne, hogy érdemes is folytatni. A történet maga tényleg nem volt gyenge, csak valahogy a lelke hiányzott.

Bajban vagyok a pontozással. Az egész könyv olyan, mintha Clare nem akarta volna, hogy összehasonlítsák a két sorozatot, ezért mindenre rátett még egy lapáttal, ami számomra soknak bizonyult. Ráadásul többet vártam tőle. Ez egyértelműen az én hibám. Az is előfordulhat, hogy csak nem voltam képes ráhangolódni. Ugyanakkor pedig meg tudott nevettetni, Will és Tessa édesek, a fájdalmasabb fajtából. A történet még csak most kezd bontakozni, ezért várhatóan a második rész még pörgősebb lesz. Hiába okozott egy kis csalódást, mégsem adom fel, mert úgy érzem, remélem és hiszem,  megéri kitartani.

7/10

Magyar kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

Fordította: Kamper Gergely (Külön köszönöm, hogy maradt A végzet ereklyéiből ismert fordító. )


2012. szeptember 5., szerda

Megérkezett!

Tegnap eset végre megérkezett az annyira várt levelem. Egyenesen Koreából jött,  és kénytelen volt elviselni a feltörő öröm jeleként előbukkanó visongásomat. Óvatosan bontottam ki és teljes örömmel vettem kézbe tartalmát, az evőpálcát és a könyvjelzőt.

Az előbbiről tudtam, hogy fémből van, de mégis meglepett a súlya, a teljesen sima tapintása és hogy az alsó hegye felé szabályos távolságokra körkörös metszés van. Ezek nyilván a jobb fogást szolgálják. Rögtön szerettem volna kipróbálni is, de nem voltam éhes, ezért csak céltalan szerencsétlenkedtem vele. Szó szerint, mert rájöttem, meg kell tanulnom vele újra enni. Egészen más mint fából készült testvérei, szóval szánok időt az ismerkedésre.

A könyvjelző csodaszép. Még egyenlőre nem árulta el, hogy milyen a stílusa(Lehet, ez egyeseknek furcsa, de bizonyos típusú könyvjelzőket, csak bizonyos típusú könyvekhez használok. Sőt, van olyan is, hogy csak és kizárólag egy íróhoz!), ezért ma egy laza kis nyári krimibe tettem. Onnan kicsit kilóg. A feladatom, hogy megfelelő lakhelyet találjak számára, koránt sem tűnik egyszerűnek, de elfogadom a kihívást és szorgalmasan keresem a megoldást.

Köszönöm, @GabrielVaraljay !

2012. szeptember 4., kedd

Teaser kedd #6


Megint hét nappal később járunk, amire csalhatatlan bizonyíték a fenti zoknis kép. Azért ha valakinek kétsége támadna, lessen félszemmel a naptárára. Bizonyára nem fogja sokkolni a hír, kedd van.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.

Amit tenned kell:

- kapj kézbe egy könyvet;

- üsd fel valahol;

- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;

- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Az ehet keddi kettes:

- Szerintem tegyétek meg, amit csak lehet, még ha ez azzal jár is, hogy hazudnotok kell neki.

- Szerintem meg azt nem érted, hogy néha az embernek nincs más választása, mint hogy beletörődik valamibe, vagy meghal.

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek- Az angyal

2012. szeptember 3., hétfő

Kathy Reichs: Csont és bőr (Temperance Brennan, #2)

A Csont és vér olyan letaglózó élményt nyújtott, hogy térészesetesen idő, mégpedig igen rövid, kérdése volt az egész. Mivel ez a nyár bővelkedett könyvakciókban, már bő egy hónapja beszereztem baráti 40%-os engedménnyel. Ezt, valamint a sorozat harmadik részét szintén. Komolyan mondom, nagyon fog fájni teljes árba megvenni valamit.

Dr. Temperance Brennan életében viszonylagos nyugalom van. Továbbra is ingázik Amerika és Kanada között, próbál eleget tenni mindhárom munkájának, elkerülni Ryant és alig gondol már az egy évvel korábban történetekre.

Egy szenté avatás előtt álló apáca sírját tárta fel, és teljesen kifáradva, átfagyva ér haza a csúszós, barátságtalan télben. Aztán nem túl kellemes hírrel ébresztik. Háztűzhöz riasztják. Normál esetben nem sok dolga akadna, de ilyenkor néha csak a csontok maradnak. Nehezen dolgozza fel, hogy feltehetően egy négytagú, kisgyerekes családról van szó. 

Valaki megtámadja az utcán. Fogalma sincs miért, de nem kapcsolható semmihez, hát nem foglalkozik vele. Hazautazik, hogy felvegye a másik életének ütemét, de a legmegdöbbentőbb dolog csak ezután jön.  Úgy tűnik, az ügy szálai Amerikáig nyúlnak. A derék Andrew Ryan nyomozó pedig követi a nyomokat.

Magasak voltak az elvárásaim, amit az írónő saját magának köszönhet. Annyira valóságos és részletekbe menő aprólékossággal ecsetelte a munkáját, hogy már nem elégedtem volna meg kevesebbel. Szerencsére ez a naturilsta ábrázolásmód megmarad akkor is, amikor régi csontokat foglalkozik.  Ugyanis érdekes munka. Gyomrom nem lenne hozzá, de érdekes.

Az első könyvvel megegyezően  viszonylag hamar belekerültünk az események sűrűjébe, de most kedvenc patológusunkat rengeteg más is lefoglalja. A húga, a munkája, az apáca, Ryan és megint a munka. Nem csoda, hogy semmire sem jut rendesen ideje, ahogyan az sem, hogy a szociális élete a béka feneke alatt van. Mondjuk ő nem sokat tesz annak érdekében, hogy ezeken változtasson.

Ez esetben is több szálon haladunk, többön is mint kéne. A különbség csak annyi, hogy ezekből kettőt viszonylag az elején összelehet kapcsolni. Ez persze az írónő hibája is, hiszen tesz egy megjegyzést, amiből egyértelműen kiderül, de marad még lehetőség, amit csak lassan bont ki, és ez kárpótol a korai elengedésért.

A horror faktor sem lett alacsonyabb, még csak kevesebb sem, csak másféle felosztásban szerepelt.  Tetszett, hogy Tempe életéből sokkal nagyom szeletet kaptam. Az utazás, a kutatómunkája, a családja, a külön élete, házai, munkahelyei szépen lassan kibontakoztak. Ami viszont meglepett, hogy az előző könyv óta eltelt időre csak néhány mondat utalt vissza, ezért gyakran éreztem, hogy kimaradtam valamiből.

Természetesen nem került közelebb a filmsorozathoz sem. Mint azt már kifejtettem, a karakter nevén és foglalkozásán kívül szinte semmi azonosság nincs, amit nem bánok, mert így hamar leszoktam az összehasonlítgatásról, azaz megtanultam élvezni a két különálló műfajt.

A borító nagyon gyönyörű. A szó perverz értelmében. Sejtelmes, komor, sötét, és... zöld. Nem feltétlen azok a színkombinációk, amik ütnek, ebben az esetben mégis kiváltják a megfelelő hangulatot.

Booth még mindig hiányzik kicsit, de Ryan karaktere szépen fejlődik és egyre nagyobb szerepet kap. A jelek biztatóak és az tuti, hogy nem a férfin múlik. A közös nyomozgatás sem annyira erős, mint a sorozatban, de mit lehet tenni?! Még mindig nem álltak össze a részek.

Mondjuk lehet, megszoktam már ezt a stílust, mert ez alkalommal aludni is tudtam. Sőt, rémeket sem álmodtam! Tényleg szerettem, megint hamar véget ért és bár észrevettem több apró hibát, továbbra is az idén olvasott legjobb széria ebben a kategóriában.

9/10

Magyar kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó, de ugye a Szó Kiadó is forgalmazza(Minden napra egy halott). Karcsúbban, olcsóbban.

Fordította: Szántó Judit
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...