2014. szeptember 30., kedd

Teaser kedd #113




















Egy újabb hét telt el, és már meg sem merem számolni, hány könyv érékeléssel maradtam adós, ahogy azt sem, mennyi klassz filmet láttam mostanában (Az utolsó éjszaka Párizsban, A Védelmező stb). Időm sem igen volt, de leginkább a kedv hiányzott hozzá. Örültem, hogy végre olvashatok, és nem volt kedvem a szabadidőmet ezerfelé tördelni.

Az idei náthám két napra esett, és bár ezzel a helyzettel is kibékülök, jó alkalmat adott egy kis lógásra és olvasásra. Ez pedig azt jelenti, végre új könyvbe is kezdtem. Mégpedig egy igazán jó és laza krimibe. Egy sorozat harmadik kötetébe, amit a filmsorozatokat kedvelők is igen jól ismerhetnek.
Jelenleg egyre kevesebb sorozatot nézek, az említett széria pedig azok közé tartozik, amit különben kedvelek, és mivel elvonási tüneteim is keletkeztek az új évad előtt, kézbe kaptam a kiválasztottam, ami egy kicsit az is, meg nem is, úgy is van, meg nem is, mégis igazán szerethető. Tehát, aki bújt, aki nem itt jön Castle!




"You are a sick man, Jameson Rook."
" Thank you, thank you."

Richard Castle: Heat Rises
 

2014. szeptember 28., vasárnap

Cenzúrázik a Google, avagy a jéghegy csúcsa és a Sam Pepper ügy (Variálós vasárnap #26)


Bizonyára többen találkoztatok azzal a jelenséggel mostanában, hogy a Google eltávolít/eltávolíttat bizonyos képeket, videókat, és azért mondtam, hogy mostanában, mert ez nem a szokásos feljelentgetős, sértőnek találtatott tartalommal vívott teljesen reménytelen harc része. A cég által kezdeményezett tisztogatás ugyanis mostanra utolért számos könyvborítót is, amire felvonhatjuk a vállunkat és fennhangon megkérdezhetjük: Mi ez a dőreség?

A Google rendelkezik zaklatás ellen bevett gyakorlattal, és ami azt illeti szabályzattal is. Köszönjük nekik, ahogy azt is, hogy igyekeznek a gyerekeinket is megóvni a szexuális ragadozóktól, tartalmaktól. És amíg nem várhatjuk el tőlük, hogy mindent lássanak, mégiscsak kénytelenek jobban figyelni, mert ez a szeptember egy újabb botrányt hozott a YouTube közösség berkeiben, ami nem az első volt a közelmúltban, és valószínűleg nem is az utolsó.

Sam Pepper egy meglehetősen népszerű vlogger Angliában és világszerte, aki igencsak félreértelmezi a nőkkel való helyes viselkedés szabályait. A vlogjai többségével nincsen probléma, azonban számára teljesen normális, hogy készít magának egy mű kezet, útbaigazítást kér ismeretlen hölgyektől, majd megpaskolja a feneküket a pulcsija alatt rejtegetett plusz végtagjával. Ahogyan az is normális, hogy minden átmenet nélkül megcsókol ismeretlen, vonakodó, vagy meglepett nőket, esetleg elhívja randira az erősen fiatalkorú rajongóit, majd olyasmit szeretne tőlük, amire ők nem hajlandóak. Nos a világ nagyobbik fele szerint azonban ez elfogadhatatlan. Ó, persze ismerjük a pasikat - jobban mondva egy bizonyos rétegüket -, szerintük ez vicces, még ha megalázó is, de vicces. Mr. Pepper egy tipikus zaklató alkat, aki nehezen viseli az igazságot, és miután kiborult a bili, azzal mentegeted magát, hogy így kívánta felhívni a figyelmet a férfiakkal szemben elkövetett zaklatásokra/erőszakokra.

Szó se róla, ez egy igen kényes és komoly kérdés. Lássuk be, a legtöbb embert még a jelenségről is győzködni kell, hiszen a nők többsége épp olyan általánosító, sztereotip, mint a férfiak többsége. Hogyan erőszakolhatnak meg egy férfit, ha az nem akarja?- kérdezik, egyszerűen csak azért, mert sokkal nehezebb bizonyítani. A férfiak anatómiája tudvalevően merőben más, és előfordul, hogy a véredényeik nincsenek összhangba az akaratukkal, de attól az még erőszak. Viszont Pepper egyáltalán nem utalt a szexista és megalázó videóiban erre a témára. Akkor mégis hogyan hívta fel rá a figyelmet? És mégis, a nők megalázása miként jó ügy az erőszak áldozataivá váló férfiak számára?
A fogdosós videóit eltávolították, mivel megsértette a YouTube politikáját, de mivel nemrégiben egy másik angol nemzetiségű, felnőtt korú vlogger viszonyt kezdet az egyik 15 éves rajongójával, maga a jelenség kivitte a lécet. Annál is inkább, mert az oldalnak és a viselkedésnek is rengeteg követője akad.

Egy fickónak például az a mániája, hogy anyaszült meztelenül mutogatja magát nőknek, és ez megtekinthető az oldalán. Ezt mifelénk közszeméremsértésnek hívják és csak úgy mellesleg, büntetendő, arról nem is beszélve, kicsit aberrált. Fel nem fogom, mitől vicces az, ha egy ismeretlen pasi az arcodba tolja a nemi szervét. Mint olyan nő, aki kénytelen volt élete során számos hasonló atrocitást elviselni, felháborítónak és visszataszítónak tartom.
Pont így érez Laci Green is az ügyel kapcsolatban, ezért fordult nyílt levélben az érintetthez, és arra kérte, egyszer s mindenkorra szüntesse be azt a viselkedést.

Laci nem vádolható álszeméremmel, ugyanis meglehetősen nyíltan beszél a szexualitásról, orgazmusról, g és p pontról, meg amiről csak akar, azonban a jelenség az, amivel gondja akad. Azért, mert egy nő miniszoknyában, kivágott blúzban jár, nem jogosít fel senkit arra, hogy tárgyként kezelje - Az elnyomott többség francia kisfilm miatt már írtam erről a témáról. A videó azt mutatja be, mi történne akkor, ha a férfiközpontú világ hirtelen nőivé válna, és a férfiaknak kellene elszenvedni mindazt, amit most leggyakrabban a nőknek. Érdekes felvetés, bár ez most más téma, ami ráadásul mindig aktuális.

Tehát megírta a levelét, ami nem várt vízfodrokat kavart. Több nő állt elő a saját történetével, és ez az egész szemétkupac szépen maga alá temeti a közösség egy bizonyos részét. Laci sorra hallgatta ezeket a történeteket, amiket személyesen, e-mailen, skype-on, vagy válasz vlogban mondtak el neki, és nem tudott csöndben maradni. Ezalatt egyre több online oldal vette át a hírt - elvégre botrány és szex egy mondatban nyomos és fontos hír -, és bár nem mondhatnám, hogy a YouTube minden résztvevőt bannolt volna, most a Google mégis ellenőrzi a különböző oldalak tartalmát.



A kérdésre, hogy szükséges-e ilyen módon beavatkozni a netezők világába, egyértelmű igen a válasz, de azért nem ártana megtalálni a helyes arányokat. Bizonyos könyveknek a borítója nem, a címe azonban pajzán, a kép eltávolítása felesleges, és most minden ilyen típusú vagy a szexel felturbózott tiniknek szóló könyv veszélybe került. Félreértés ne essék, ezek a darabok sosem tartoztak a kedvenceim közé, és nem fogok sírni utánuk - ha esetleg minden nagyobb közösségi vagy Google partner oldaláról eltávolítják őket, esetleg korlátozzák a megjelenésüket -, no de mégis, csak gondolkodjunk el egy pillanatra azon, ha foglalkoznánk a gyerekeinkkel, felhívnák az őket fenyegető veszélyre a figyelmet, talán nem küldözgetnének ismeretleneknek meztelen, félmeztelen képeket önmagukról.

És persze a szabályzat sem mindig egyértelmű. Azt hiszem különbséget kell vagy kéne tennünk aközött, ha valami egyértelműen kimeríti a zaklatás/megalázás/bántalmazás fogalmát - igen, az ittas emberekről készített videók, és minden olyan film, ami az érintettek beleegyezése nélkül kerül fel, ebbe a körbe tartozik -, és aközött, ha egy felnőtt ember magáról posztol valamit.
Ez egy relatív szabad világ, ahogyan nekem jogom van leírni a véleményemet, úgy a vloggereknek is joguk van képeket közzétenni önmagukról. Itt van példának okáért Meghan Tonjes esete. Az Instagram eltávolított az oldaláról számos fényképet, ahol az említett hölgy fehérneműben pózolt. Nos, talán néhányan rosszallják eme magatartást, de Meghan, aki rengeteg fogyott az utóbbi időben, büszke az alakuló, bár még mindig túlsúlyos testére. Csakhogy valakinek nem tetszett, és így a képeit törölték, miközben nála sokkal lengébb, ámbár jó alakú hölgyek fotói fent maradhattak, mert azok, hogy, hogy nem, nem ütköztök a szabályzattal. Furák ezek a véletlenek! Meztelen képeknek titulálták az alsóneműs képeit, ami, most túl azon, hogy nem akarok lovagolni a szavakon, nem azonos értelmű a fehérneműs képekkel.



Meghan, mint felnőtt, érett nő, úgy döntött, nincs mit szégyellnie a testén, és kifejti azt az álláspontját - amelyben különben mélységesen egyetértek vele -, hogy a társadalom eme hozzáállása felelős a szexuális erőszakért. Mégis hányszor hallottuk, ha így öltözik, meg is érdemli, ha megerőszakolják?
Hogy ezt a baromságot ki találta ki?! És ha már itt tartunk, egy hölgy Meghan vagy akar az én méretemben nem lehet büszke a testére? Miközben a társadalom teljesen normálisnak tartja, hogy nők ezrei osztják meg online az egész életüket, és fehérneműs fotókat is, a mi kvalitásainkat szégyenleni kéne.

Hát nem tudom. Nem hiszem, hogy valaha is posztolgatnék magamról fehérneműs képeket, ami viszont nem súly kérdése. Egyszerűen számomra nem normális, mert még a nagy netes szabadság előtt nőttem fel, rendes, utcán szaladgálós, aktív gyerekkorom volt, így sosem fogom megérteni a tükörben önmagunkról készült pózolgatós fotókat, különösen nem a 13-15 éves lányok által készített félmezteleneket, de elismerem, ez csak részben a szülők hibája.  A társadalom épp úgy kiveszi a részét ezeknek gyerekeknek az eltorzulásában.
Ebben az álszemérmes korban illik megbotránkozni mindenen, ami nem nekünk jutott eszünkbe, és megbélyegezni, azokat, akik különböznek tőlünk. És hogy mikor mi a különböző, azt az aktuális széljárás dönti el.

Szóval igen, szükség van az online játszóterünkön is óvónénikre, akik figyelgetnek ránk, mert néha bizony elkél egy gyengéd és segítő kéz, amikor elesünk és lehorzsoljuk a térdünket, de azért ne pofára döntsék el, hogy kit kell kizavarniuk a homokozóból. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy iszonyú nehéz szabályozni ezt az ezerfelé burjánzó szörnyeteget, de engedtessék meg nekünk, hogy azonos szabályozás alá essünk.
Ilyen alapon egyáltalán nem értem, hogy az Iszlám Állam nevű terrorszervezet által elkövetett erőszakos és borzalmas videók miért tekinthetőek meg még mindig ezer oldalon, miközben a könyvborítókkal baj van.
Értem én, hogy az első nemzetközi politika hatása alá esik, és amit egyszer feltöltenek, mint a vírus, elszaporodik, de az ilyen videók nem a felvilágosítást, tényfeltárást szolgálják. Nem mutatnak rá nyilvánvaló dolgokra, csak néhány beteg embertársunk agyament gondolatait közvetítik, miközben mások szabadon nézheti felebarátaik szenvedését és halálát.

Akár tetszik, akár nem a YouTube, Instagram, Tumblr, Facebook és még sorsolhatnám a különböző oldalakat, mára a szociális érintkezéseink és önmegvalósításink színtere lett. Én magam is számos vlogot követek, amiknek során gyakorlatilag az adott személyek életét kísérem figyelemmel. Csupán a saját ingerküszöböm határozza meg, mi  az, amit szívesen megnézek, és mi az, amit már nem. No meg az ízlésem is változik, és amit még egy éve szerettem, manapság messzire elkerülöm, ebben rejlik az én szabadságom. Több milliárdan használjuk ezeket az oldalakat naponta, amivel egy új iparágat teremtettünk, hiszen néhányak számára jó megélhetést biztosít egy főzős, humoros vagy dalolós csatorna megléte.
Mi pedig rákattintunk, mert szeretjük a témákat, közben gyakran látom, hogy egy egy oldalra feliratkozók száma több százezres, milliós, egyáltalán nem meglepő, hogy a vloggerek mostanra fontos közszereplőkké nőtték ki magukat.

Számít a véleményük és szinte észrevétlen befolyásolják a saját gondolatainkat, érzéseinket. A hatásuk nem különbözik egyéb médiaszereplőkétől, és mi még mindig, most sem, ennyi év után sem vagyunk képesek felelős módon gondolkodni, ezért nem tudjuk megtanítani a gyermekeinknek sem.
A konklúzió egyértelmű, azt nézek, amit csak akarok, mert megtehetem, de Meghan popsija nem netre való, és persze amíg egyik oldalon tiltakozunk a nőkkel szembeni embertelen bánásmód ellen - az arab térség egyes részein, Afrikában vagy akár Indiában -, addig tök vicces, ha idegen pasik meztelenül grasszálnak előttünk...
Szerintem ezt az egész policyt sürgősen újra kéne gondolni, mert kizártnak tartom, hogy csak nekem tűnt fel, itt biza baj van.

2014. szeptember 23., kedd

Teaser kedd #112 - Retró #5













Nos, sok dolog bizonytalan az életben, de hétfőre tutira kedd jön, és ilyenkor meg ugye az ízelítő érkezik. A címből kiderül, nem hoztam új könyvet. Ennek oka, hogy egyfelől még most is lassabban olvasok, mint akár negyedéve, másfelől pedig úgy döntöttem, nem kezdek újba, míg be nem fejezem Rick Riordan: Big Red Tequiláját. Mert hogy tavaly augusztus óta gyakorlatilag folyamatban van, és ezt sem az író, sem a könyv nem érdemli meg.

Ugyanis a regény jó. Sőt! Amikor kézbe veszem, viszonylag gyorsan haladok, csak az a gond, hogy kicsit nehezebben olvasható összevetve Riordan ifjúsági regényeivel. Pindurit küzdősebb. Ez különben furcsa, hiszen rendben van, hogy angol, de olvastam már rengeteg mindent angolul, és nem emlékszem, az első könyveket elszámítva, szenvedtem-e valaha ennyit egy regénnyel. Mintha az agyam nem akarna Riordan felnőtt stílusára állni. Pedig igen érdekelne  a könyv vége, szóval a héten befejezem, nincs apelláta!

Így aztán nem maradt más, mint egy retró bejegyzés. És mivel kicsit megborult körülöttem a világ, ismételten, ifjúsági irodalomra vágyom. Nem sokat kellett gondolkodnom, hiszen Harry Pottert nem akartam hozni, és Percy kalandjairól folyamatában írtam/írok, így nem maradtak mások, mint a klasszikusok. Amiket, mondanom sem kell, újra kéne olvasni...  



- De, Éva lánya, hát nem érted? Ezt én nem valamikor tettem, hanem épp most teszem.

C. S. Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény

2014. szeptember 16., kedd

Teaser kedd #111


Ez a hét kicsit szürreális. Valahogy semmi sem úgy alakul, ahogy álmaimban elképzeltem. Persze nem rossz, csak kicsit furcsácska, mintha egy koszos ablakon át nézném homályos önmagam.
Olyan dolgokat teszek, mondok, amiken magam is meglepődöm, majd éjszaka gondolkodom azon, hogy most ez tényleg szükséges volt-e. És akkor eszembe jutott: mi  mást olvashatnék, mint Murakami Harukit!?

A választott könyve most nem fikció, de épp olyan sajátságos stílusában, mint az összes többi. Lelassít, elgondolkodtat és szimplán elvarázsol. Ehhez Murakami nagyon ért, én pedig borzasztóan szeretem.

Heti teaser:

Demokrata párti pszichiáter (annak vélem) száguld tova rozsdaszínű, lenyitható tetejű Saabban a folyó menti úton.
Végül azonban, hol felbukkanva, hol visszakozva, de végül átveszi az uralmat a New Englandre jellemző, rövid, szép ősz. 

Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor a futásról beszélek?

2014. szeptember 15., hétfő

Mese, mese, meskete

A témázós bloggerinák olyasmit dobtak mára, ami nem igen vág a profilomba, de természetesen mint mindig, most is rájöttem, tudok erről is írni! Mert kinek ne lenne a fejében néhány gondolat a mesékről?
Már egyáltalán az is fogas kérdés, kinek mi a mese. A hat év alattiaknak íródott történeteket lemesézzük, a 9+-osokat meg műfajba soroljuk, fikció, fantasy, sci-fi stb. Miért is?

Persze a mese olvasásnak, nézésnek léteznek előnyösebb oldalai, mint hogy tanulsággal szolgálnak, segítenek megtanulni a jó és a rossz fogalmát és különbségeit, elsajátíthatunk a segítségükkel bizonyos társadalmi elvárásokat, szokásokat. Magyarul erkölcsi alapokat adnak, és ezzel támogatják a szülők munkáját, színesítik és serkentik a fantáziát, bővítik a szókészletünket, készítenek az életre. Na most ez az a rész, amivel nem óhajtok foglalkozni. Ott vannak erre a szociológusok, pszichológusok, és még sokan mások. Inkább merülnék abba nyakig, hogy számomra mit is jelent a mese, mint fogalom.

Sosem olvastak fel a szüleim. Nem tudom miért, mindketten szeretnek olvasni, mégsem vált esti rutinná. A bátyám azonban, aki öt évvel idősebb, gyakrabban mesélt. Leginkább akkor, amikor jött az orvos egy újabb injekciót beadni, vagy nem tudtam elaludni a sötétben. Aztán kinőttem ezeket a kis kapaszkodókat, amik nem voltak leírva sehova, mert csakis a testvérem fejében léteztek, és mivel magam is megtanultam olvasni, idővel pedig meg is szerettem, gondoskodtam a saját altatómról.
Csakhogy a könyveim nem igen tartalmaztak meséket. Drakula, Agatha Christie vagy Rejtő Jenő nem feltétlen alkalmas egy kilenc éves gyereknek, de ez akkoriban baromira nem zaklatott fel.

Még általános iskolás voltam, amikor itthon is megjelent A Végtelen történet, de az a furcsa helyzet állt elő, hogy bár nagyon érdekelt, alig lehetett kapni. Majd a könyvtárból sikerült megszereznem, talán tizenhárom éves lehettem akkor, és ez újra visszavezetett a varázslatos mesék világába. Emlékszem rá, hogy imádtam, és néha én magam is kiabáltam, hangosan asszisztáltam a cselekményhez - ez azóta is így van, totálisan bele tudom élni magam mindenbe, és hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy épp a  villamoson vagyok. No és persze olvastam a kötelezőket, a  Micimackó-t, A kis herceg-et, de nagyjából ennyi.
Ó, igen, volt nagy mesekönyvem, meg Négyszögletű kerekedőm, és Pom-Pom is, de ezek akkor kimaradtak. A Bambit ugyan elkezdtem, de a tizedik oldalon kiborultam idegileg, és mivel a családom egyöntetűen úgy határozott, egy tízéves veszettül bömbölő még nem érett meg erre a könyvre, a polc legmélyére került - ennél csak a Love Story volt nagyobb blamázs, amin annyira zokogtam, hogy édesanyám elkobozta a könyvet, komolyan vissza kellett lopnom.  Így azért már érthető, hogy valahogy nem keltették fel az érdeklődésemet.

Mint oly sokaknál, nálam is a Harry Potter volt az, ami az ifjúsági irodalom felé fordított, és hogy azt már akkor sem az én korosztályomnak szánták, nem érdekelt, beleszerettem. Ettől a ponttól kezdve újra vissza-visszatértem az ifjúsági irodalomhoz, más néven a young-adult kategóriához, és némi próbálkozás után arra is rájöttem, inkább a fiúsabb darabokat kedvelem, vagy azokat, amik nem kimondottan a hölgyek számára készültek.  

Rick Riordantól nagyjából mindent elolvasok, aztán itt van még Derek Landy, aki az új kedvencem, és Pittacus Lore vagy Alan Bradley is, akik egyaránt listásak, de számtalan másik könyvet is találhattok a blogomon. Ennek kapcsán pedig arra jöttem rá, így harmincon túl több ifjúsági irodalmat olvasok, mint előtte bármikor. A kérdés pedig logikusan adódik: Miért?
Hogy van az, hogy felnőtt életem nagy részében pótolom azokat a könyveket, melyek kimaradtak, amikor kor szerint nekem szánták őket - vagy azért, mert nem is léteztek, vagy esetleg akkor egyszerűen nem érdekeltek?

A válasz szerintem egyszerű. Mióta tudom, mivel jár, nem akarok felnőni, legalábbis nem véglegesen és pont. Persze az is igaz, minden olyasmi, ami kimaradt, az később hiányérzetet okozhat és a tünetek bizony jelentkeznek.
Szóval nálam egyfajta hiánypótlás is, kapocs a gyerekkorommal, ami nem igazán volt felhőtlen, sem ábrándosan gyermeteg. Talán akkor ezért nem is kívántam a legtöbb gyerekkönyvet. Most mégis fájóan nosztalgikus, mert bár voltak elemek, amiket kimondottan utáltam, pillanatok, amiket nagyon szégyelltem és szerettem volna megnemtörténté tenni, mégiscsak könnyebb volt. Most már tudom. Akkor, mint majdnem minden gyerek a lakótelepünkön, én is csak fel akartam nőni.

A mesék, fantasyik, ifjúsági könyvek nem csupán a gyerekekre, hanem a felnőttekre is hathatnak. Míg a  gyerekek esetében a fejlődésüket segítik, a felnőtteknél egészen mást jelenthetnek. Nekem segített szembenézni magammal.  A gyermeki önmagammal, akit oly sok éven keresztül elhallgattattam. Mivel nem álltam készen arra, hogy figyeljek rá, egyszerűen csak befogtam a száját. De amilyen önző és toporzékoló kis szenyadék, nem hagyta magát.
Hiszek benne, hogy az egészséges lélek három komponensből áll: egy női, egy férfi és egy gyermeki részből. Mindegyiknek meg kell adni azt, amit követel, mert így képes teljesé válni. És persze minden lélek tendál valami felé, de ettől függetlenül minden elem egyformán fontos.

A munkámban, a magánéletemben és úgy általában a hétköznapokban felnőtt nőként viselkedem, akinek akadnak férfias tulajdonságai is, amivel nincs is baj, csakhogy itt a triumvirátus utolsó tagja, aki hátravetett fejjel, gondtalan képes nevetni, és néha csintalan ötletek villannak át az agyán, amiket zömévben nem valósít meg. De azért felfúj és kipukkaszt minden papírzacskót, ami a keze ügyébe kerül, majd papírból hajt labdát, amivel pattogás mentesen játszhat munkaidőben - miközben felnőtt énje telefonon keresztül dolgozik -, gyöngyöt fűz, lufit köt, és rengeteg ifjúsági könyvet, azaz mesét olvas.

Nem egyforma intenzitással. Észrevettem, ha a lelkem egyensúlya kibillen, túl sok a munka, nehéz az élet, fáj a létezés, hajlamosabb vagyok többet fogyasztani ebből a kategóriából. Sőt, ilyenkor belső nőcimet is kitartóbban etettem. Azt hiszem, ilyenkor visszamenekülök abba a burokba, ami képes megóvni, márpedig a gyerekek a közhídelemmel ellentétben igazán erősek. Csak nagyon keveseket lehet végleg megtörni, sokkal hamarabb tanulják meg megvédeni magukat - nyilván nem véletlen, hogy sok pszichés betegség kezdőzik ebben a korban, illetve tömegesen bukkannak fel a pubertás alatt.

A mesék - és most nem a  felnőttek számára készült darabokra gondolok, amik egyszerűen csak szórakoztatóak -, mindig az életem részét képezték, és feltehetően maradnak még jó darabig. Más-más korban teljesen különböző dolgokat láttam bennük. A kis herceg valamikor csak egy szimpla mese volt, később inkább egy szociológiai tanulmányként tekintettem rá, és hiszem, hogy legalább három ízben el kell olvasnia mindenkinek: egyszer gyermekként, egyszer tiniként, és egyszer felnőttként. Minden olvasásnál mást fog jelenteni, és bevallom, káprázatosnak tartom az elmém fejlődését, ahogyan ugyanabba a dologba képes meglátni valami mást is. Azt hiszem, ebben rejlik a mesék igazi varázsa. Folyton változnak.  

Ha össze szeretném foglalni az eddigieket, akkor kétségesen beismerném, a mesék számomra az utolsó mentsvárat jelentik. Azt a bevehetetlen bástyát, amihez nem elég egy tucatnyi kegyetlen mágus, tűzokádó sárkány, de még egy hegyi trollokból, orkokból vagy az uruk-haiokból álló sereget is játszva visszaverne. Ott tökéletes biztonságban vagyok.

Szerintem mindenkinek léteznek ezek a biztonsági zónái, legfeljebb nem a mesékhez kapcsolódnak. Sok ismerősöm fut, bokszol, kitombolja valahol a feszültséget, én kiolvasom magamból.
Beismerem, függő vagyok és nem mondok le a havi adagomról, de most  ideje színt vallani, mert bár mindenki másképp csinálja, azért mégiscsak mind csináljuk. Csak van, aki imádja, van, aki a gyerekre fogja...



Rájöttem, hogy kifelejtettem valamit. Az Óz, a csodák csodáját és a Minden egér szereti a sajtot meselemezeimet a mai napig meghallgatom, sőt, rajta vannak az iPodomon is...

Itt találjátok a többi témázót. A listát folyamatosan bővítem.

Zenka;
Miamona;
Ilweran;
PuPilla;
tigi;
Nima;
Magnolia;
Andie; 
reea.

Második körben csatlakoztak:
Bea;

2014. szeptember 9., kedd

Teaser kedd #110


Az az igazság, most semmi kedvem írni. Inkább elbújnék egy sarokba és csak úgy lennék. Nem csinálnék semmit, nem gondolnék semmire, mert néha a létezés épp elég. Viszont mégiscsak kedd van, és ez természetesen feladatokat ró rám. No, nem mintha panaszkodnék! Csak jelzem, akadnak ilyen napok is, amikor jó antiszociálisnak lenni és nem megfelelni senkinek.

Ehhez az életérzéshez mindig is passzolt Kathy Reichs a maga száraz, aprólékos, borzongatóan alapos stílusával. Sosem vallottam azt, hogy minden írónak csak olyasmit szabad tollvégre tűznie, amit jól ismer - elvégre senkit sem bátorítanék néhány gyilkosság elkövetésére egy jó krimiért -, most mégis el kell ismernem, hogy lehet ebben a teóriában is valami. Ily szemléletesen csak kevés tetem bomlik szerte és széjjel könyvek lapjain, tehát érzékeny gyomrúak, mimózák figyelem! Nektek továbbra sem lesz a kedvencetek Temperance Brennan, de számomra... Nos, mi együtt vacsorázunk. Szerintem ez sokat elárul.




Amint tudod, az izmok és zsírszövetek lebomlásából származó illó zsírsavakat kerestem. Tudod, ugye, mi a bomlás négy fázisa? 


Kathy Reichs: Végzetes utazás



2014. szeptember 7., vasárnap

Rick Riordan: The Red Pyramid (Kane Chronicles #1)

Épp a Corvin Moziéjszakás beszámolómat kéne írnom, mert ismét sikerült pár jó filmet összehabzsolnunk éjszaka, de közben befejeztem a The Kane Chronicles trilógia első kötetét is. És bár még adós vagyok úgy tíz könyvértékeléssel - többek között hiányzik még a The Mark of Athena, A smaragdvihar, Elveszett szemek és sokan mások -, de egyszerűen muszáj kidobolnom, hogy mennyire imádtam, és ha tehetném, beköltöznék Riordan dolgozószobájába, hogy elsőként olvashassak minden sort, amit leír.

Sadie és Carter édesanyjuk halála után külön nevelkednek. Sadie Angliában él, míg Cartert édesapja hurcolja országról országra. A testvérek évente két napot töltenek egymással, és azonkívül, hogy tudják, rokonok, nem sok köti össze őket, a lány szőke és fehér bőrű, a bátyja afroamerikai. Nem is ismerik egymást, de amikor apjuk egy éjszaka elviszi őket a British Museumba, majd egy egyiptomi isten Set (magyarul Széth), elszabadul, a dolgok még érthetetlenebbek és veszélyesebbek lesznek. 
Az apjukat fogságba ejti a vörös isten és valamiért hirtelen mindenki őket akarja. A rendőrség, titokzatos idegenek, akikről kiderül, mágusok, és nem hiányozhatnak a listáról a mitikus szörnyek sem. Nem sok lehetőségük van, a testvérek összefognak, hogy megmentsék apjukat, a világot és kiderítsék, mi folyik körülöttük. 

2014. szeptember 4., csütörtök

Kevin Hearne: Shattered (The Iron Druid Chronicles, #7)

Szóval az úgy volt, hogy komolyan szándékomban állt megvárni a mass market paperback kiadást, de úgy esett, hogy a megjelenést követő egy-két napban kénytelen voltam a kedvenc kétnyelvű boltom felé kerülni, ahol már szépen sorakoztak a csodálatos, keményfedeles példányok. A drága eladó fiú, akinek sok jó olvasnivalót köszönhetek - például ezt is -, annyi lelkesedéssel áradozott, ne feledjük, a premier hétről beszélünk, hogy egyszerűen képtelen voltam ellenállni...
Rákenhetném a felelősséget a derék munkaerőre, de az a helyzet, hogy senki sem kényszerített, így aztán a rendes ár kétszereséért magamhoz ragadtam. Mivel konkrétan a nadrágpénzemet költöttem el egy, azaz egy darab könyvre, némileg rosszul éreztem magam, mégis hiába minden, mohó könyvoholista vérem kikövetelte azt, ami neki jár.

A világ hirtelen túlteng druidákban, már hárman teszik fel a kezüket névsorolvasáskor, azonban ez leköti Atticus figyelmét, és kénytelen egy nem is annyira kedves, de mégis sok értelemben fontos régi ismerősét, Owent pesztrálni. Granuaile ezalatt családi problémákkal néz szembe, a megoldáshoz azonban Indiába, Laksha oldalára szólítja a végzet. Kedvenc druidánk természetesen nem boldog, amiért a párja és tanítvány egy boszorkány mellett van - az egészséges életösztön ugye -, de egyszerre még ő sem tud két helyen lenni, és amikor egy japán rókadémon is tiszteletét teszi, maga után pedig egy kimonót és egy istennő meghívását hagyja, a dolgok kissé felgyorsulnak.  

2014. szeptember 2., kedd

Teaser kedd #109











Ezen a héten nem haladok oly gyorsan az olvasással, mint az ezt megelőzőn, ennek oka, hogy egyszerűen most a szociális kapcsolataimat ápolom. Méghozzá mindenki nagy megelégedésére, mégis esténként, amikor elcsendesedik a ház, lehetőségem adódik egy kis lazító olvasásra, és mi is lenne erre alkalmasabb, mint egy Rick Riordan könyv.

Nos, nem, nem a The Hero of Olympus sorozat negyedik kötetébe vágtam bele. Méghozzá azért nem, mert az olcsóbb kiadásra még várnom kell, viszont már rég birizgálta a fantáziámat Riordan másik díjnyertes ifjúsági sorozata, a The Kane Chronicles, és kellett hozzá vagy kerek öt oldal, mire rajongó lettem. Ugyanis dacára az egyiptomi háttérnek, ez biza bitang jó, és nem is értem, miért vártam vele ilyen sokáig. De végül is jó, amiért nem hamarkodtam el, így van valami Percy újabb kalandjáig, ami a szívemnek igazán kedves és zseniális írótól származik. 

Heti ízelítő:

"And right now," Zia continued, sounding a bit disapointed,  "I must save your miserable lives.
I suppose we could've refused, but our choices seemed to be Zia or the scorpons, so we ran after her.

Rick Riordan: The Red Pyramid

2014. szeptember 1., hétfő

Barbara Coloroso: Zaklatók, áldozatok, szemlélők: az iskolai erőszak - BTK

A mai egy szokatlan nap a Blogturné életében. Ritkán kerülnek terítékre olyan könyvek, melyek az emberi kapcsolatok támogatását célozzák meg, de különös tekintettel a BTK követőinek átlagéletkorára és az iskolakezdésre, igencsak aktuális a téma. Bárkinek, aki már átélt iskolai zaklatást, mindenkinek, aki most indítja a gyerekeit iskolába, avagy már iskoláskorú gyereke van, hasznos lehet. Hiszen sem az áldozatok, sem a szüleik, de még csak a zaklatóik sincsenek egyedül.

Micsoda veszélyes kombináció: a társait terrorizáló gyerek, a kiszemelt áldozat, aki nem mer segítséget kérni, a tétlen szemlélők, valamint a felnőttek, akik a gyermekkor velejárójának tekintik az erőszakot! Ma már sajnos az újsághírek is arra figyelmeztetnek, hogy az iskolai terror akár tragédiához is vezethet. Barbara Coloroso könyve a mai korhoz igazított, átdolgozott változatban, az internetes zaklatásról szóló fejezettel kiegészülve kerül a magyar olvasók kezébe. A gyermeknevelés világszerte elismert szaktekintélye remekül használható eszközt ad a szülők, pedagógusok – és mindenekelőtt a gyerekek – kezébe. Ha tanácsait megfogadjuk, megszakíthatjuk az erőszak körforgását.

Kiadó: Harmat 
Terjedelem: 276 oldal
Fordító: Füstös Erika
Füstös Erika
Füstös Erika
Füstös Erika
ISBN: 978963288196-6
Itt megvásárolható  

Szerintem:

Az (iskolai) zaklatás egy olyan téma, ami időről időre előkerül a blogomon – nincs rá különösebb okom, legfeljebb az, hogy egyáltalán nem értem. Az emberi tényezőt, reakciókat persze tökéletesen el tudom helyezni, csak azt nem, miként juthat el valaki addig, hogy egy másik embert, egy érző és értő lényt megalázzon. Nem értettem az általános iskolában, és nem értem most, felnőttként sem. A zaklatók ugyanis nem növik ki ezt a „szenvedélyüket”. Megváltozhatnak, persze, de a legtöbben, akik megszokták, hogy mindenféle ellenállás nélkül gyalogolnak át másokon, felnőttként sem tesznek mást, csak már máshogy hívjuk. Hatalommal való visszaélésnek például.

„A gyávaság azt kérdezi: biztonságos?
A haszonelvűség azt kérdezi: megéri?
A hiúság azt kérdezi: népszerű?
A lelkiismeret azonban arra a kérdésre keresi a választ: helyes-e? És előbb-utóbb az embernek fel kell vállalnia a helyzetet akkor is, ha az nem biztonságos, nem éri meg, és népszerűtlen – mégis ezt kell tennie, mert ez a helyes.’”
(Martin Luther King Jr.)

Ez az idézet, amit különben a könyvből vettem, tökéletesen összefoglalja a lényeget. Minden ember mozgatórugója, szűrője és mérője a lelkiismerete, de a közhiedelemmel ellentétben nem születik mindegyikünk gigantikus adaggal. Gyermekkorunkban kezdjük el építeni, hála a szüleinknek, tanárainknak, egyszóval a környezetünknek: megtanuljuk hogyan legyünk empatikusak másokkal szemben, miként hallgathatunk a belső hangunkra. Már ha szerencsénk van.

A szülők általában nagyon változatos tanácsokkal küldik a gyerekeiket iskolába, de ezek szinte soha nem oldják meg a problémát, csak eltolják a nézőpontot. Amikor a családom egyik tagja minden nap sírva jött haza az iskolából, az édesanyja pedig hiába beszélt a tanárokkal, végső elkeseredettségében azt mondta a fiának, ha holnap is sírva jön haza, még ő is elveri. A kicsi, túlsúlyos, szemüveges fiúcska nem jött haza többet sírva, de a következő szülőin minden szülő az anyukának esett, aki felállt, és elmondta, hogy amikor egy éven keresztül mindegy egyes nap sírva jött haza a fia, egyikük sem tett semmit, de most, hogy megvédi magát, mindenki őt szidja. Nem kéne itt elgondolkodni valamin? Minden szülő elhallgatott és többet nem merült fel ez a téma, de azért egyértelmű, hogy ez a probléma nem oldódott meg, csak a szerepek cserélődtek fel. Édesanyám engem azzal a tanáccsal küldött iskolába, úgy verekedjek, hogy a tanár ne lássa.

Így felnőtt fejjel az volt a legmegdöbbentőbb számomra, ahogyan Barbaba Coloroso szépen lassan lefejti a zaklatásról azt a hiedelmet, ami bennünk él. Mindannyiunkban. Rengetegszer hallottam, sőt, én magam is mondtam: „Nem kell beleavatkozni. A gyerekek lerendezik egymás között. Majd megerősödik tőle.” És tettem ezt azért, mert ebbe nőttem bele, és ezért voltam olyan erős és határozott, hogy a legyőzésemre irányuló kísérleteket meghiúsítsam, így aztán nem is igen piszkáltak – de már látom azt a pontot, ahol könnyen válhattam volna áldozattá, vagy még inkább zaklatóvá. Ehelyett én voltam a kör harmadik tagja, a szemlélő. 

A könyv egyesével tárja fel az okokat és okozatokat. Kezdve a három fő családmodellel – téglafal, medúza, gerinces –, a három résztvevővel – zaklató, áldozat, szemtanú –, illetve a szülők, pedagógusok felelősségével. Arra ösztönöz, hogy ne kisebbítsük a vétkeket, de ne is ítéljük el a zaklatókat, mert annak, hogy valaki ilyenné válik, bizony oka van. Szorgalmazza a helyreállító igazságszolgáltatást, miközben rámutat, soha nem a zaklató gyerekkel van a baj, hanem a tetteivel. Szakítsuk meg az erőszak körforgását, és megtorlás nélkül oldjuk meg a konfliktusainkat. Meglehetősen döbbenten olvastam, hogy gyakran az iskolák az áldozatot kényszerítik jóvátételre, ők azok, akiknek el kell hagyni az iskolát, akiket felelősségre vonnak. Mivel nem beszélnek, elfogadják mindazt, amit rájuk mérnek, és a szülők vagy csak jóval később szereznek tudomást mindenről, vagy egyszerűen fogalmuk sincs arról, hova forduljanak - miután az iskola elmarasztalja a gyerekeket, nem mennek tovább, nem kérnek sem kivizsgálást, sem igazságszolgáltatást.

A zaklatók szülei pedig hajlamosak mentegetni a gyerekeinket, és ők nyilván tőlük veszik, amikor azt mondják: csak vicceltem egy kicsit, semmi humorérzéked nincs. És a pedagógusok gyakran egyetértenek velük. Azoknak, akiknek védelmet kéne nyújtaniuk, sokszor nincs semmi eszköz a kezükben, és ráadásul igen gyakran fogalmuk sincs arról, mit tehetnének. A magyar iskolák például egyáltalán nincsenek felkészülve az ilyen helyzetekre, nincs rá szabályzatuk, és a legkönnyebb megoldást választják: megbüntetik azt, aki ott van. Ez a könyv 2001 előtt íródott, és akkor az iskolai lövöldözők kétharmada bizonyítottan olyan gyerekek közül került ki, akiket tartósan zaklattak az osztálytársaik. A múlt héten azt olvastam egy amerikai honlapon, hogy csaknem a 90%-uk áldozat volt, de nem segített rajtuk senki.

A könyv szolgál néhány tanáccsal is, olyan megoldási lehetőségekkel, amiket talán nem minden esetben könnyű megfogadni, sajnos nem is mindig működnek, de mégis sokkal többet jelentenek, mint a „hátradőlök, és nem teszek semmit” hozzáállás. Emellett persze nagy felelősség nyugszik a szülők vállán is: a „medúzaszülőkén”, akik hajlamosak elszeretgetni gyereküket, de egyáltalán nem következetesek velük, így időnként szélsőségekbe csapnak át; a „téglafalszülőkén”, akik parancsokat osztogatnak; és a „gerincesszülőkén” is, akik nem büntetnek, de következetesen fegyelmeznek, és felépített értékítélettel engedik útjára a gyereküket. Ők mind-mind részesei ennek a folyamatnak, ám míg az első két csoport egyformán szolgál zaklatókkal és áldozatokkal, a harmadik csoportra egyik sem feltétlen jellemző. Ők is válhatnak áldozatokká, de az elveik, a határozottságuk és önbizalmuk képes megóvni őket.

Újra és újra felmerül az a kérdés, hogy ha csak nézed, akkor is vétkes vagy-e. A könyv azonban tisztáz olyan alapvető fogalmakat, mint hogy mi a különbség a szemlélő és a tanú között; hogy mi az eltérés az ugratás és a csúfolódás között; vagy hogyan ne tévesszük össze a szólást az árulkodással. Az ember azt hinné, tudja a különbséget, pedig miközben olvastam, rájöttem, mégsem tiszta minden - még számomra sem.

Különösen érdekesnek találtam azt a részt, ahol a családon belül leosztott szerepekről volt szó. Több gyerek esetén ugyanis gyakran létezik egy zaklató és egy áldozat is a családban, és a szülők elfogadják ezeket a szerepeket, maguk is így viselkednek, tehát a gyerekek számára is ez a normális. És miközben az egyiket megbüntetik, a másikat babusgatják. Ezekkel csak az az egy baj van, hogy az agresszív fél jó okkal – vélttel vagy valóssal, az most mindegy is – válik erőszakossá, és neki is arra lenne szüksége, hogy szeressék, csakhogy nem teszik, miközben a másik gyereket jó medúzaszülőként teljesen elbabusgatják, aminek köszönhetően lassan megtanul visszaélni a helyzetével. Nem arról szól ez, hogy nem szenved, miközben a bátyja vagy a nővére veri, csak arról, hogy ami alanyi jogon jár az egyiknek, attól magától értetődő természetességgel fosztjuk meg a másikat – a szülők pedig sokszor fel sem fogják, mit tesznek ezzel.

Volt néhány egyszerű kis mondat, ami az adott pillanatban szíven szúrt:
„A zaklatás mindig tanult magatartásforma.”
Így amikor a szülő mentegeti a gyerekét, inkább gondolkodjon el azon, honnan jött a példa. Ha nem otthonról, akkor ki kell deríteni, hogy honnan.
„Ha a zaklató gyerek megvetést érez egyik-másik társa iránt, az pszichológiai értelemben háromszoros „előnnyel” jár számára, és felszabadítja arra, hogy mindenféle együttérzés, empátia vagy szégyenérzet nélkül bántalmazza.”
„A zaklatás tehát nem más, mint gyakorlatba átültetett arrogancia.”
Ha úgy érzem, megtehetem, meg is fogom tenni. Ez egy pofon egyszerű emberi dolog, és ha nincs lelkiismeretem, empatikus képességem, akkor nem állíthat meg senki.

Az egyetlen pont, amit kicsit kevésnek érzek, az az interneten keresztül történő zaklatásról szóló utolsó fejezet. Amikor a könyv született, még nem volt olyan nagy gond, mint mostanában, így ezt utólag fűzték hozzá, de még így is kissé hiányosnak tűnik. Ez az a rész, ami egyre aktuálisabb, s még szabályozásra szorul, de legalább olvastam néhány jó ötletet ezzel kapcsolatban is, amikkel már el lehet indulni.

Összességében ez egy nagyon alapos, feltáró könyv a kollektív felelősségvállalásról, és arról, nem minden az, aminek látszik. Jó lenne tudatosítani mindenkiben, hogy a zaklatás, az erőszak, nem része a társadalmunknak, legkevésbé nem a gyerekeink életének, és azért, mert nálunk nem kezdenek hetente lövöldözni az iskoláskorú gyerekek, még egyáltalán nem dőlhetünk hátra. Nem lövöldöznek, mert nem olyan könnyű fegyverhez jutniuk, de a zaklatás bizony létező fogalom. A gyerekeinket kigúnyolják, mert szemüvegesek, mert fogszabályzójuk van, mert dadognak, mert túl soványak, túl kövérek, mert máshogy néznek ki, máshogy viselkednek, másban hisznek, mint az átlag. Létező a jelenség, és ezért én minden szülőnek és pedagógusnak kötelező irodalommá tenném Barbara Coloroso könyvét. Még az is lehet, hogy tanulnának valamit belőle saját magukról (is)...

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...