2015. december 27., vasárnap

Az űr a legvégső határ... Variálós vasárnap (#39), egy kicsit másként

Közeledik a Star Trek harmadik része, aminek kapcsán elméláztam a közelmúltban látott néhány filmen. Azaz egyetlen egyen, de az bőven elég is volt. Már kifejtettem, nagyon tömören, mi volt a bajom a Star Wars 7. részével - Németh Beatrix néven megtaláljátok -, de ha újra össze kéne foglalnom, azt mondanám, nagyjából a történet kétharmada, azaz majdnem minden. Pedig olyan gyönyörűen elterveztem, hogy az ünnepek alatt letolom újra az egész szériát - még akkor is, ha az utolsó ismétlés óta nem telt el fél év sem -, és a féktelem öröm helyett minden ismerősömtől, mindenkitől, akik az én korosztályomból került ki (jó, azért néhány fiatalabbtól is), azaz 35-45 közötti, ráadásul elkötelezett rajongó, a tulajdon gondolataimat hallottam vissza.
Sokan azok közül, akik most huszonévesek, nem érti, nem is érthetik, mit jelent nekünk Lucas sci-fi szüleménye, nem csak kultikus lett, ezen nőttünk fel, kalózfelvételeken néztük és videómozikban, egysíkú alánarrálással, néha német nyelven. Az átkosban gyereknek, tininek lenni még csak nem is hasonlított arra, ami ma van. '83 tájékán még színes tévénk sem volt, nem hogy videónk - A DVD még nem létezett -, és hétfőnként adás sem. Egyébiránt összesen két csatorna volt, meg néha egy cseh adó, ha jól tekertük az antennát. Amikor gyerek voltam, ezekről a különbségekről beszéltek az öregek oly felsőbbségesen, amit hallgatni is szörnyű volt, erre most hirtelen megértettem! Az egy egészen más világ volt, és mivel az utolsó rész megjelenése idején csak hatéves voltam, moziban nem láthattam, mégis ismerem, szeretem és rajongom érte.

2015. december 24., csütörtök

Békéset és boldogot!

Időhiányában rövid és tömör leszek: Nagyon boldog karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak, a kedvetleneknek pedig még inkább!
Így, a vacsorán túl és a gesztenye torta megvágása előtt csuda rózsás a hangulatom, nektek sem kívánok mást, csak csendes, békés és boldog napokat az év hátralévő időszákára, és azon is túl! 

2015. december 20., vasárnap

He Named Me Malala

Akkor olvastam Malaláról először, miután a tálibok fejbelőtték, és Angliában kezelték. Elborzadtam a gondolattól, miként lesz egy gyerekből az eszme halálos ellensége, de bevallom, ezen a ponton kikerült a figyelmem középpontjából, mert arra gondoltam, ha túl is éli, élő mártírjává válik az ügyének. Aztán már csak arra eszméltem, hogy továbbra is kiáll, beszél, harcol a nők, lányok, és gyerekek jogaiért. Mire térült-fordult, megjelent egy könyve, megszámlálhatatlan talk showban szerepelt, szinte az összes jelentős vezető fogadta, és azok is, akiket itthon mi nem ismerünk. Megnyerte a Nobel-békedíjat, az alapítványával azon dolgozik, hogy minden lány, és minden gyereket megillessen a tanulás lehetősége, hiszen a nyomorból, kiszolgáltatottságból, elnyomásból kivezető út oktatással van kikövezve.

A legmegdöbbentőbb ebben a dokumentumfilmben kétségkívül az, hogy nem Malalára koncentrál, megjelennek a testvérei és az édesanyja is, de igazából az apjával, Ziauddinnal való kapcsolata dominál. Ez nem véletlen, ő volt az, aki egy hősi halált halt tinédzser lány után nevezte el elsőszülöttét, és ezzel szinte előrevetítette a sorsát is. Ő volt az is, aki a kérések ellenére sem volt hajlandó megváltoztatni azt, és aki kíséri, támogatja Malalát mindenben. A tanár és költő olyan alapokat adott, amik segítségével a lánya megtanult kiállni magáért, és több milliónyi sorstársáért. Nem látom többé egy távoli aktivistaként, emberré vált.
Esendő, és koránt sem tökéletes, viszonya a testvéreivel épp olyan, mint másoknak. Veszekednek, vitáznak, néha elfajulnak a dolgok. Nem ő a legjobb tanuló az osztályában, még mindig dolgozik az angol szókincsén, ugyanúgy nevetgél a fiúk kérdésén, mint más tini, csak nála a zavar talán kicsit nagyobb.

2015. december 15., kedd

Teaser kedd #149


Őszintén megvallva, pokolian fáradt vagyok, ezért az olvasás gondolat ahogy megszületik, szinte egyből el is hal. Mivel alig-alig köt le valami, hosszas meggondolás után kezdek bele bármibe is. Persze akadnak kivételek. Pokolian nehéz ellenállni egy jó ifjúsági regénynek, főleg, ha egy olyan sorozat következő része, ami már bebizonyította, érdemes a figyelmemre.

A magyar megjelenéseket egyre kevésbé követem, de azt tudom, hogy a széria első része már megjelent itthon - talán a második is -, viszont ha karácsonyra keresetek könyvet egy érdeklődő, kalandokat kedvelő 9-13 évesnek, szerintem tökéletes választás A sikító lépcső esete.



"Maybe it's my natural style he envies, maybe my boyish charm."
"Or it could be the fact you once stabbed him in the bottom with a sword."

Jonathan Stroud: The Whispering Skull

2015. december 13., vasárnap

Mark Lawrence: Bolondok hercege (A vörös királynő háborúja #1)

Mindenkit kérdezgettem, milyen az új trilógia, és az összes kérdezett készségesen beismerte, teljesen más, mint A széthullott birodalom volt. Volt, akinek jobban tetszett, akad, akinek kevésbé, de nagyjából abban kiegyeztek, nem volt rossz. Ennél a pontnál döntöttem végleg úgy, mások véleménye engem aztán nem érdekel, majd eldöntöm magam.

Jal a rettegett vörös-királynő unokája, azaz egy herceg. Annak se nem előkelő, se nem bátor, de még csak nem is áll előkelő helyen. A titulusa mindazonáltal arra jó, hogy behízelegje magát különböző nők lábai közé, de arra már kevés, hogy eltöröltesse a rengeteg, felhalmozott adósságát. Fizetni nem tud, folyton menekülnie kell valami vagy valaki elől, talán ezért vetemedik arra, hogy Snorrit, a viking harcost felhasználva kis anyagi haszonra tegyen szert. 
A dolgok ezen a ponton némileg felbolydulnak, mikor nagyanyja titokzatos tanácsadója, a Néma Nővér varázsa összekötik őket, ezért kénytelenek közösen útra kelni. 

Volt némi fogalmam arról, hogyan ír Lawrence, ezért persze élt némi elvárás a fejemben, de ezt hamar felülírta a felszabadult szórakozás. A két főhőse, Jorg és Jal nem is lehetnének messzebb egymástól, de néhány közös dolog mégis akad bennük. Egy világban, egy időben élnek, hercegnek születnek, az útjaik akaratlanul is keresztezik egymást, a saját érdekeiket tartják szem előtt, és egyikük sem túl hűséges. Nagyjából ennyi.

2015. december 3., csütörtök

Bridge of Spies - Kémek hídja



rendező: Steven Spielberg
forgatókönyvíró: Matt Charman, Ethan Coen, Joel Coen
operatőr: Janusz Kaminski
zene: Thomas Newman
producer: Marc Platt, Steven Spielberg
vágó: Michael Kahn
szereplő(k): 

James Donovan: Tom Hanks
Mary Donovan: Amy Ryan
Francis Gary Powers: Austin Stowell
Rudolf Abel: Mark Rylance
Wolfgang Vogel: Sebastian Koch
Allen Dulles: Peter McRobbie
Carol Donovan: Eve Hewson
Blasco: Domenick Lombardozzi
Williams: Michael Gaston
Doug Forrester: Billy Magnussen
Thomas Watters: Alan Alda

Már az első előzetes elkapott. Főleg azért, mert tudtam arról, hogy valós eseményeken alapul. Lehettem vagy 18 éves, mikor valahol olvastam - már fogalmam sincs, hol -, hogy a hidegháború közepén lelőttek egy amerikai lopakodógépet a Szovjetunió felett. Nagy csinnadrattával elítélték a pilótát, majd kicserélték egy lebukott kémre. Megveregettem a vállam a jólértesültségem miatt, mégis csak megéri ennyit olvasni, aztán készültem a bemutatóra.

Rudolf Abel már egy ideje az FBI érdeklődési körébe került, idő kérdése, mikor tartóztatják le. Megőrizve az igazságosság látszatát felkérik James Donovant, egy jó nevű biztosítási védőt, legyen a férfi ügyvédje. Azt persze senki sem gondolta komolyan, hogy ugyanúgy teszi majd a dolgát, ahogyan más esetben is tenné. A közvélemény hamar a jogász és a családja ellen fordul, és természetesen elveszti a pert is, de annyit azért sikerül elérnie, hogy védencét ne végezzék ki. 
Amikor egy amerikai pilótát kémkedés vádjával elítél a szovjet bíróság, a politika és nemzeti érdekek kerekei mozgásba lendülnek, és Donovanra vár a feladat, hogy a nemlétező tárgyalóasztalhoz üljön.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...