2016. december 6., kedd

Teaser kedd #150


Jóllehet már január óta nem hoztam új részt a rovatba, hiába olvastam egy-két jó könyvet, tegnap este hangosan nevettem az egyik kedvenc sorozatomon, és az végre ide kívánkozott. Jó, tudom, csak néhány mondat fér bele, és kiragadva koránt sem annyira - ha egyáltalán - vicces, mint szövegkörnyezetében, no de Rick Riordan tényleg egy istenkirály zseni, Percy... nos, ő pedig Percy. Mindkettőjüket muszáj imádni!





'Look, Miss Victory …’ Percy tried for a smile. ‘We don’t want to interrupt your crazy time. Maybe you can just finish this conversation with yourself and we’ll come back later, with, um, some bigger weapons and possibly some sedatives.’


Rick Riordan: The Blood of Olympus

2016. december 4., vasárnap

Érdemrendes elmélkedés - (Variálós vasárnap #41)


Bizonyára találkoztatok már a hírrel, mivel nincs benne semmi új és meglepő, de november 22-én, az amerikai elnöktől 21 meghatározó személy Elnöki Szabadság Érdemrendet kapott. A lista rendkívül színes, tévés személyiségek, sportriporterek, felfedezők, milliárdosok, színészek, sportolók, matematikusok, építészek, doktorok és még sorolhatnám, de van bennük valami közös, olyasmit képviselnek, vagy képviseltek, ami a hasznára vált, vagy mind a mai napig válik az államoknak. Nos, a listát elnézve, a legtöbb személyt világszerte ismerik, és a hatásuk elvitathatatlan.

Persze nem is magyarok lennénk, ha nem fanyalognánk egy kicsit, mert ugye az nagyon megy, az elismerés meg nem igen, és jó szokás szerint mondhatnánk, hogy a leköszönő elnök még utoljára hozzávágott a kedvenceihez egy-egy kitüntetéssel, de az a helyzet, hogy a jelenlévők közül senki sem utasította vagy küldte vissza postán. Politikai és egyéb állástól függetlenül nem volt senki, aki úgy gondolta volna, a jelenlévők nem érdemlik meg az elismerést, és olyasmiért lapogatják őket háton, ami megosztó lenne.

2016. november 27., vasárnap

Pittacus Lore: Egyek a végsőkig (Lorieni Krónikák #7)

Borzasztóan vártam a sorozat befejező kötetét. A hatodik rész környékén ugye fanyalogtam, mert ezzel túllépték a tervezettet, ami bennem rendszerint rossz vért szül, de aztán egyértelművé vált, hogy abba a könyvbe már fizikailag sem fért több, ráadásul a vége után csak pislogni tudtam, sűrűn és szaporán. Egyszerűen elképesztő, mennyire nem tömegfogyasztó barát Pittacus Lore neve mögé bújt író páros: James Frey és Greg Boose – aki egyébkén Jobie Hughest váltotta a harmadik kötet után, csak akkor még ezt senki sem tudta... 

John egy titkos katonai bázison várja, hogy visszatérjenek Hatodikék a szentélyből. Hatalmas árat fizettek azokért a talentumokért, amit a földi védők kaptak, de a háború nem válogat, és teljes erőbedobással tombol. Legalább az vigasztalhatja  avédőket, hogy a nagyvárosok feletti csatahajók nem indítottak még totális támadást, és Setrákus Ra fizikai valójában nem jelentkezik. Azt rég tudják ugyani, aki időt nyer, az jelen helyzetben is életet nyer. 

2016. november 20., vasárnap

Jonathan Stroud: The Hollow Boy (Lockwood & Co. #3)

Megmondom őszintén, hogy a könyv megrendelése előtt még úgy gondoltam, ez lesz a befejező kötet. Mindenhol azt olvastam, hogy trilógia, és amikor számomra hirtelen változik a terv, az érzékenyen érint. Sosem tudom eldönteni, hogy miről van pontosan szó, az író nem akarja/tudja összetömöríteni a mondanivalóját, vagy csak egy gazdasági húzás.

Lockwoodnak és társainak annyi munkájuk van hogy már nincs idejük semmire. Nem tudnak normálisan felkészülni egy ügyre sem, vagy aztán kipihenni magukat. Mintha az egész világ megörült volna. Aztán kiderül mi a túlterheltségük oka, a nagyobb ügynökségek már nem fogadnak utcáról bejövő ügyfeleket, minden energiájukat leköti ugyanis a DEPRAC koordinálásával folytatott nagy vadászat, mivel soha nem látott mennyiségben felbukkanó látogatót terrorizálják a környék lakosait.
Bár őket nem hívták meg, muszáj átszervezni az ügynökség életét, szükségük van valakire, aki leveszi a vállukról a felesleges terheket. Az ötlet jó, a megvalósítás...

2016. november 19., szombat

Lee Child: Killing Floor (Jack Reacher #1)

Bár a széria most tart a 21. részénél, nekem nagyjából két éve árválkodott a polcomon az első könyv, és végül is az új film érkezése lendített a szekerén annyira, hogy kézbe is vegyem. Persze utólag nagyon nehéz megérteni, miért vártam vele eddig, de már mindegy. Biztos, ami tuti, beszereztem a következő részt is.

Jack alig néhány órája tartózkodik Margrave-ben, ahova egy régen elhunyt zenész szelleme hozta, mikor letartoztatják gyilkosság vádjával. Gyorsan átlátja a helyzetét, és rájön arra is, mivel a gyilkosság idejében bizonyíttatóan még a környéken sem tartózkodott, hamarosan úgyis elengedik. A halott ember cipőjében találtak egy helyi telefonszámot, a reménybeli gyanúsított helyett azonban egy kocsonyaként remegő pénzügyi szakembert találnak. Mint volt katonai nyomozó, Reacher figyelmét felkelti az eset, menne és maradna is, de a kérdés továbbra is az, vajon kicsoda az elhunyt, és neki mi köze van ehhez az egészhez?

2016. november 6., vasárnap

Charlaine Harris: Midnight Crossroad (Midnight, Texas #1)

Charlaine Harris mindig is a szívem csücske volt. Laza krimiket ír, szórakoztatóakat, könnyen olvashatóakat, ebből a szempontból pedig egyáltalán nincs jelentősége, hogy pararomantikus, avagy klasszikus kisvárosi krimik, az aprólékosság az életből merített mindennapi csetlések és botlások szerethetővé teszik a legtöbb figuráját.
Amikor megtudtam, hogy újabb sorozatából készítenek filmsorozatot, méghozzá egy általam még nem ismertből, két dolog vált egyértelműen biztossá:
1. nézni fogom;
2. de előtt olvasnom kell, mert ha úgy járok vele, mint a True Bloddal, arról előre tudni szeretnék.

2016. november 1., kedd

Könyvelő Jack - filmekről röviden


Két akciófilmet néztem meg mostanában, amik meglepő módon teljesen különbözőek voltak. Oké, hát lőttek, ütöttek és rúgtak bennük, még az okok és okozatok sem leptek meg, de a körítés annyira elütött egymástól, én pedig annyira élveztem mindkettőt, hogy muszáj írnom róluk.

2016. október 30., vasárnap

A tökéletes pillanat


 Az adrenalin üvöltve száguldott ereiben, így próbálta rábírni a hirtelen cselekvésre. Egész testében megfeszült, az agya már alig bírta visszatartani izmait, amik sikoltoztak a mozgásárt, a tétlen megfigyelés után izgalmas nyújtózkodásra vágytak. Valamire, amivel megnyugodhatnak. Akármennyire érezte a késztetést, tartotta a pozícióját, mert a sikere azon múlt, mennyire alaposan ismeri azokat a részleteket, amiken elcsúszhat. Lassan, kiegyensúlyozottan lélegzett, hagyta, hogy újra ellazuljon. 
 Berozsdásodott az elmúlt években, határozottan ki jött a gyakorlatból, nem mozog olyan könnyedén sem, mint régen, ezért biztosra akart menni, ezért negyedik napja figyelte a környéket és a célpontot. Mostanra már mindent tudott. Hogy mikor eszik, végez házimunkát, alszik, dolgozik, tényleg mindent, és csakis arra volt szüksége, hogy elcsípje a tökéletes pillanatot.
 Nagyszerű búvóhelyet talált magának, és épp ezért nem mozoghatott sokat, felhívná magára a figyelmet,  márpedig ezt akarta  a legkevésbé.
 Soha sem értette, miért építenek az emberek játszóházakat a gyerekeiknek. Idővel kinövik, szinte sosem néznek felé sem, de a hátsóudvarról és a fa tetejéről tökéletes rálátás kínálkozott mindenre. Egyszerűen logikátlan és értelmetlen volt, ráadásul nem is biztonságos. Elmondaná, ha megkérdezné valaki, de mindenki csak utoljára, a saját kárán tanulja meg a leckét.

2016. szeptember 15., csütörtök

A félelmeink olyan történetek, amelyeket önmagunknak mesélünk #13 - a nyomozó


- Elképesztő, mennyivel másabb arcát mutatja ilyenkor ez a város. Az ember azt hinné, csupa szorgos hangya lakja. Éjszaka a tücskök hegedülnek? 
 Jamie lelkesedése máskor talán képes kirángatni a gondolati közül, ez a nap azonban más volt. Az angol nyár koránt sem olyan szép és napos mint a trópusokon, de kellemes volt üldögélni, és nézni a rohanó várost. Az ebéd néhány szendvicsből, erős kávéból  és pár szem mandulából állt. Az elsőt még az őrsön szedték fel, sehol sem olyan jó az uborkás szendvics, mint ott, a közeli kávéházból származott a fekete, és a mandulát egy szendvicsért cserélték a házmester tíz év körüli fiával. Az apjának dolga akadt, valahol nincs víz. A legényke nem tudta megmondani, mikor jön vissza, és bár felajánlotta, várják meg bent, mégis inkább kiültek a szemközti parkba.     
 Valami határozottan furcsa! Egész reggel érzett valami különös bizsergést a tarkója környékén, mintha figyelnék. Hogy miből táplálkozik a meggyőződése, az rejtély, de többször azon kapta magát, társával ellentétben nem a nyüzsgést keresi, hanem épp ellenkezőleg, a mozdulatlanságot, vagy azt, ami kirí a környezetből. Mint a szemközti játszótéren olvasgató nyugdíjas korú férfit, vagy a kutyapórázzal sétáló nőt. A környéken egyáltalán nem látott kutyát.
Reggel, amikor beszálltak a kocsiba, kótyagosnak érezte magát. Alig aludtak, és persze sokat dohányoztak, inni is ittak szépen, ezért a gyomra némileg jelezte nemtetszését, de miközben a kocsiban várt Jamie-re, aki felszalad a lakásába átöltözni, a gyomorforgás szép csendesen átadta a helyét egy alattomos tarkószúrásnak. Nem tudta eldönteni az okát, de miután megjárták a rendőrkapitányságot, ahol különben szünetelt a kényelmetlenség, és újra útra keltek, már biztos volt benne, nincsenek egyedül.

2016. szeptember 12., hétfő

Rick Riordan: The Serpent's Shadow (Kane Chronicles #3)

Az a helyzet, hogy kisebbféle olvasási válságon megyek át. Kisebb, mert már ha lassan is, de legalább olvasok. Két hónapja még dísznek hordtam magammal a könyveket, aztán már annak sem, és akkor támadt egy ötletem, ha Rick Riordan nem billent ki ebből a méla punnyadásból, akkor senki! Kibillentett. Az első 150 oldalt több mint egy hónap alatt olvastam el, a maradékra elég volt másfél hét is. Ha nem is lábaltam ki teljesen, mostanra egész jól vagyok.

Mondhatnám, hogy Sadie és Carter élete maga a mennyország, de akkor hazudnék. Apóphisz továbbra sem adta fel a nap felfalását, és ennek érdekében elpusztít mindent, ami segíthetne őt legyőzni. Versenyt futnak az idővel, és bár találnak egy megoldást, félő, hogy mindkettőjük életébe kerül majd. Arról nem is beszélve, az egyetlen személy, aki nélkül nem boldogulnak, egy gyilkos természetű szellem, akit végleges halálra ítéltek az alvilágban, mert gonosz, minden hájjal megkent csínyjei egyformán veszélyt jelent istenekre és emberekre. A helyzet korántsem nevezhető rózsásnak...