Az élet rendje

Sok vegánnak, állatbarátnak van olyan története, amiben megment egy kiszolgáltatott állatot, aki ezután boldogan folytatja életét a természetes környezetében. Nos, ez a sztori nem egészen ilyen lesz. A dolog úgy kezdődött, hogy csütörtök este, amikor ki akartam pakolni a csöpögtetőből, észrevettem, hogy apró, fekete rizsszemek vannak az üres mosogatóban. Több, mint negyven évi tapasztalatom készségesen megsúgta, hogy itt egér vagy patkány van, ami alighanem a nyitott ablakon pottyanhatott be. Kis szerencsével még a környéken bóklászik, nem a lakás mélyén bujkál, így talán van esély arra, hogy meg tudom fogni, és aztán szabadon engedhetem.

Nem félek a rágcsálóktól, de azért dobogott a szívem, amikor megemeltem a tésztafőző fazekat, és egy orrot meg egy pár fekete gombszemet láttam kikandikálni, aztán eltűnni a leveses tányér mögött. Azt is kiemeltem, és itt kezdődött az izgalom, mert a jószág elkezdet szaladgálni. Próbáltam az ajtó felé terelni, de ő az elellenkező irányba, a mosogató és a fal közötti keskeny nyílásba vetette le magát. A hely valóban igen pici, a szekrény tetején kicsit több, mint egy ujjnyi, ami lefelé folyamatosan szűkül, az alja már összeér a csempével, így onnan kijutni nem tudott, viszont békésen megpihent beékelve és mozdulatlanul. Tanácstalanul vakartam a fejem, és felhívtam édesanyámat. Ő ugyan fél a rágcsálóktól, ha engem küldött a sufniban, tudtam, hogy a fűmagon egerek lakmároznak, de hátha van valami ötlete.

Volt, mérget neki, vagy vödör, félig vízzel, ha van dióval, abból nem tud kijönni. Azt hiszen, a lelke mélyén ő is tudta, hogy magamtól nem fogom megölni a pöttömnyi behatolót, de más megoldást nem látott, felajánlotta, hogy hoz nekem mérget, amit köszönettel elutasítottam, és gátlástalanul belehazudtam a telefonba, hogy majd holnap veszek. Nyilván érzete, hogy ezek az ötletek erősek, és rám nem igazán bízhatóak, hát azt tanácsolta, hívjam fel a közös képviselőt. Magam sem tudom miért, de megfogadtam. A kk nem vette fel, írt egy sms-t, hogy mindjárt visszahív, szegény ember, négyszer csörgettem még meg utána. Le a kalappal előtte, a higgadtsága előtt, hogy akaratán kívül többször is megnevettettetett, de akkor még nem tudtam, csak hívtam nonstop, mert ott voltam én, a beszorult rágcsáló, és nem mertem otthagyni, mert ha kimászik és elbújik, sosem találom meg. Ideg állapotban voltam, na!

Aztán visszahívott, de nem értette, mit szeretnék tőle. Nyilván nem tudja megfogni nekem. Kellemes harmincas hangja van, így készségesen meggyóntam, fogalmam sincs, mit reméltem, ötletet, tanácsot, csodát. Monda, hogy megrendelték már az irtást, de ez most az én problémámat nem oldja meg, majd érdeklődött, milyen farka van a jószágnak! Na, erről fogalmam sem volt, mivel szemüveget épp nem viseltem, de az fix, hogy cuki gombszemei vannak, ami nem vitt közelebb senkit sem a megoldáshoz. Aztán azt mondta, hogy felhív valakit, aki a házban szokott szerelgetni, hátha ő tud segíteni. Néhány perc múlva kiderült, hogy a szerelő szintén fél a patkányoktól - mivel ezen a ponton azt gondoltam, egy növendékről lehet szó, a saját tapasztalataim szerint egérhez képes nagy volt az állat, patkányhoz pedig igen kicsi -, így magamra maradtam.

Nem akartam belemenni, hogy spec nem félek, míg vártam a visszahívását, befejeztem a csöpögtető kipakolását, újra elmostam mindent, eltörölgettem, kitöröltem a gáztűzhelyet, elpakoltam az edényeket. Amikor azt mondtam, nem fogok tudni aludni egész éjszaka, azt úgy értettem, az izgalom miatt, hiszen éberen lesni fogom a hangokat, hátha meg tudok szabadulni tőle szépen, békésen. Minden porcikám tiltakozott az erőszakos módszerek ellen, igazán nem kívántam a halálát, pusztán csak nem gondoltam, hogy meg kéne osztoznunk az életteremen. A kk erre azt tanácsolta, hogy csukjam be az ajtót, nehogy a lakás felé szökjön, és öntsek rá egy pohár vizet, ettől esetleg megindul. Ekkora azon már túl voltam, hogy valamivel benyúljak a résbe, a fakanál ugyan tökéletes volt méretben, csakhogy rövid, a partvisnyél igen hosszú, viszont túl vastag.

Mondtam, nincs ajtóm, akkor, folytatta, barikádozzam el az utat. Nos, a nemrég vásárolt magtejeimből ösvényt építettem az ajtóig - nem kell hosszúra gondolni, a senki által sem használt, apokaliptikus világokat idéző belső udvarra vezető ajtó egy lépésnyire van -, és meglocsoltam szegény, ijedt állatot, aki különben tojt rá, tehát adtam neki még egy pohár vizet, ami a szekrény mellett szépen ki is folyt, de patkányt/egeret nem termet. Visszahívtam a kk-t, mert megkért, hogy tájékoztassam, ugyan nem tudom miért, de rendkívüli módon megnyugtatónak éreztem, hogy ő sem gyilkos módszerekben gondolkodott. Mindketten szomorkodtunk, hogy ez nem oldotta meg a gondomat, és miközben beszélt, párszor el is nevettem magam, segíteni ugyan nem tudott, de tényleg szeretett volna.

Ki is találta, hogy piszkáljam meg partvissal, felvilágosítottam, hogy azt már próbáltam, de nem fért be, viszont amikor kinyitottam az ajtót, mert hátha mégis, egy nagy macska sétálgatott az udvaron. A négylábúval megbeszéltem, hogy menjen innen elfele, aki legnagyobb meglepetésemre, miután összenéztünk, szépen el is ballagott, én pedig elkezdtem turnézni a szomszédoknál, hátha valakinek van valamilyen használható eszköze. Igazából nem volt, de az egyikük felajánlott egy szép botot, túl vastag volt, a másik pedig egy fakanalat, ami meg túl rövid. Csalódottan hazatértem, és meglátta felakasztva az Omsorg cipőkanalamat, ami ugyan már elrepedt a tetején, de biztatónak tűnt, és neki álltam az egér noszogatásának.   

Idegesítően lassan ment, nyilván azért is, mert fájdalmat okozni nem akartam, de aztán a kis jószág csak előmászott, végigszaladt a mosogatón, le a másik oldalon, én pedig örömködtem, mert nyitva volt az ajtó, amin természetesen esze ágában sem volt kimenni, hanem átbújt alatta, megkerülte a tűzhelyet, és ki akart szökni a lábam mellett, hiszen ott nem volt barikád - mert naivan azt hittem, a nyitott ajtón magától is kimegy! A cipőkanállal sikerült útját állnom, visszafordult, ismét körbe szaladt, be a mosogató mellé, és ott is maradt.

Álló háború alakult ki, ő a sarokban pihegett, én újragondoltam a barikádot, és két magtejet, meg egy műanyag dobozt építettem az ajtó el, amik tökéletesen eltakarták a réseket, tehát már nem lehetett átbújni alatta, és a lakás belseje felé szökni. Kifújtam a levegőt, összeszedtem a maradék lendületemet, és beléptem a megszállt konyhába - micsoda nagyzoló szó ez, mert tulajdonképpen csak egy főzőfülke, másfél lépés az egész -, benyúltam a résbe, és hátulról óvatosan megnoszogattam. Nem akart menni, sivított, bár biztos vagyok benne, hogy nem okoztam neki fájdalmat, hiszen nem ütöttem meg, erőt sem fejtettem ki, csupán megakadályoztam, hogy hátrafelé meneküljön, azért a szívembe szúrt a hang, és kis híján fel is adtam, amikor hirtelen megindult előre. Még egyikünk sem tudta, az események végétől alig néhány másodpercre voltunk.

Villámgyorsan elszaladt előttem, az ajtó alatt akart megszökni, s mivel nem sikerült, a doboz tetején megperdülve visítva indult vissza. Az Omsorggal, a saját lendületét kihasználva kilöktem az ajtón, zuhant három lépcsőfokot, majd megfordult és elszalad. Elégedetten fogtam az ajtót, szemüveg hiányában is viszonylag sérülés nélkül úsztuk meg mindketten. Még láttam, ahogy iszkol, a feszültség kezdett elpárologni, amikor a korábbi macska a semmiből előugrott és elkapta. Talán 10-15 másodpercig tartott az egész, én meg csak álltam ott döbbenten, csodálkozva és mélységesen megzavarodva, miközben a szegény lény visított, a macska pedig kényelmesen elsétál. Felvettem a kardigánom, megfogtam a telefonom, és elmentem otthonról sétálni kicsit.

Felhívtam édesanyát, aki érzékelte, mennyire zaklatott vagyok, így azt mondta, ez volt nekem mára előírva. Mi? Kérdeztem, hogy megöljek egy egeret?! Még vagy 20 percet csacsorásztunk, leginkább hallgattam, míg kicsit jobban lettem, de addigra, hazajöttem, és nem tagadom, egy pohár sört is megittam. A barátnőm azt mondta, nem öltem meg, megetettem egy macskát, és sokkal humánusabb, mint a méreg. A kk örült, aztán hangosan és kicsit szomorúan ó-zott, amikor ahhoz a részhez értem, hogyan lett az illegális lakásfoglalóm vacsora. Nincs rá magyarázat, a pszichózisom ragadós, mert egy pillanatra elfelejtette, hogy ő a rágcsálók irtásáért felelős, nem a megmentésükért. Megköszöntem neki az ötleteket, meg a lelki támogatást, sokat segített, bár azt egyikünk sem tudhatta, hogy a dolgok így érnek véget.

Elszomorodtam, hogy bár itthon ülök egyedül, nem megyek sehova, nem csinálok semmi különlegeset, nem akarok ártani senkinek, mégis ilyesmi történik, természetesen pont velem. Hajnali háromkor még nem aludtam. Gondolkodtam, utána olvastam, és most úgy vélem, vélhetően egy erdei egér keresztezhette az életem, ami magyarázat arra, miért volt nagyobb az általam ismert házi egérnél. Győzködtem magam, miszerint ez az élet rendje és körforgása, felismertem, hogy a pokolba vezető út tényleg jó szándékkal van kikövezve, és talán abban is lehet valami, hogy ember tervez, Isten meg végez és a többi, de az az igazság, Jerry pontosan tudta, miért ragaszkodik a lakásomhoz, én pedig kelletlen elfogadtam, ezt a kört Tom nyerte. Egy kis segítséggel. És igen, sok vegánnak, állatbarátnak van olyan története, amiben megment egy kiszolgáltatott állatot, aki ezután boldogan folytatja életét természetes környezetében, ehelyett én megetettem egy macskát.