És az óra csak pereg, pereg... - (Variálós vasárnap #54)

Sokan reagáltak az elmúlt hetek eseményeire, hiszem mindenhonnan ez ömlik ránk, méghozzá patakokban. Néhányan írtak róla, mások videót vagy podcast adást készíttek, és mivel sok a tartalom, nem gondoltam, hogy nekem is kéne. Mégis ki kíváncsi a gondolataimra? Megvan most mindenkinek a saját baja, ez tény, de aztán, részben a sok kiírásra reagálva, részben terápia gyanánt úgy érzetem, egyszerűen csak muszáj kiadnom magamból, mert nagyon olybá tűnik, hogy kicsit szétszakadt az ország, és nem arra koncentrálunk, amire kellene. Olvasni viszont nem kötelező.

Néhányan nem hiszik el az egészet, mintha a több ezer halott hit kérdése lenne, de ahol a föld lehet lapos, ott ez is előfordulhat. Az emberi jogok közül A kifejezés szabadsága a 19. sorszámot kapta: "Mindegyikünknek megvan a joga, hogy kialakítsa a saját véleményét, hogy úgy gondolkodjon, ahogy akar, hogy kimondja, amit gondol, és megossza gondolatait másokkal."Szóval joguk van nem hinni, összeesküvés elméleteket gyárthatni, és a kormány több éves propagandája nyomán előhozni a migránsokat. Akadnak, akik nem értik a súlyosságát, felelőtlenül játszótereznek bandákba verődve, mások viszont halálosan rettegnek.

Mivel nem lehet kiszállni az életből az elkövetkezendő fél évre, így fel kell készülnünk mindet eshetőségre a józan eszünk megőrzésének érdekében. A stratégia tulajdonképpen igen egyszerű, először napirendet alakítunk ki, és betartjuk, betartatjuk, mert a szabályok olyan kötelek ebben a káoszban, amik biztonságot, stabilitást adnak. Tornázunk, és talán mind közül ez lesz a legnehezebb, megtanulunk lazítani, örömünket lelni apróságokban.     

Viccelődünk, mert mi mást tehet az ember lánya? Nem lehet pánikolni állandóan, nézzük a Dumaszínházas közvetítéseket, a sok mémet, hallgatjuk a rádiót, a magam részéről Balázsékat, és néha fuldoklunk a röhögéstől. Az olasz konvojokat látva inkább sírni lenne kedvünk, de még most is, amikor már sokkal közelebb van ez az egész, minden egyes küszöbön ott toporog, még most is nehéz elhinni, és lásd fentebb, többen nem is hiszik el. 

Mindenki élete megváltozott. Munkán kívül nem megyünk sehova, a kollégáim jelentős része otthon van, és tanul a gyerekeivel. Harcolnak nap-nap után az angollal, némettel, számtannal és a többivel, gyorsan felértékelődtek a pedagógusok, ennyi haszna legalább van a dolognak. Akik kertes házban laknak, talán kicsit szerencsésebbek, kint lehetnek. A lakásokban összezárva pláne nem egyszerű sem lefárasztani, sem lekötni a csemetéket. És a helyzet fokozódik, napról napra változik, leginkább romlik, jó esetben stagnál, de az biztos, nem lesz könnyű. A nagymamám otthonban él, hetek óta nem látogatható. Érti is, meg nem is ezt az egészet, hallja, mit mondanak a tévében, vissza tudja mondani, értelmezni a hallottakat viszont már nem képes. Neki legalább van rá mentsége, 89 éves és demens.

Meg kell értenünk, hogy mindenki a maga szintjén küzd! Fél csapattal dolgozni, tanulni a  gyerekeiddel, használni az új eszközöket, alkalmazásokat, összezárva, mindig csak együtt, közben dolgozni, nem ingerlékenynek lenni semmiségek miatt, ezek olyan kihívások, amiket más-más formában ugyan, de mind megkapunk. Le kell mondanunk bizonyos dolgokról, megszokásokról, és azt is tudjuk, hogy idővel minden csak nehezebb lesz, nagyon erősnek, stabilnak kell maradnunk ahhoz, hogy ezeket az újféle terheléseket elbírjuk. A szorongóknak, a különböző lelki betegséggel küzdőknek ez egy különösen terhelő időszak lehet, szóval figyeljünk egymásra. 

Keressük a helyünket a világban, az új helyzetekben, és ha okosak vagyunk, élvezzük az ezzel járó változásokat, illetve elfogadjuk ezt az újféle tanítást. Felismerjük és vállaljuk a saját felelősségünket, mert az egyéni döntés nagyon fontos, nem várhatunk minden megoldást készen. 

A magam részéről bejárok dolgozni, a héten mindennap egy kollégám vagy a főnököm vitt be és hozott haza, hogy ne kelljen tömegközlekednem. Pénteken végre kaptunk taxikártyát, hétfőtől már azzal járok, és ezzel talán emelünk egy hangyacsápnyit a veszteséges ágazaton is. Jeleztem a családom tagjainak, hogy jó darabig nem találkozunk, ők otthon vannak, csak másol van az otthonuk. Beszélünk telefonon, ha nagyon hiányoljuk egymást, majd indítunk videó cseteket.

Édesanyám felajánlotta, hogy bevásárol nekem, kocsival jár, majd kidobja a kapu előtt, hetente egyszer mindenképpen vásárolnia kell, de megkértem rá, hogy ezt ne tegye. Náluk olyan nyugis az élet, elgurul a boltig, ha kell a gyógyszertárig, de különben otthon vannak, ahogy az utcájukban szinte mindenki. Nekem hozzájuk eljutni több idő lenne, mint neki az a kis kőr, viszont tisztában van a veszéllyel, ezért mindent átmos, fertőtlenít, hazaérkezés után lezuhanyzik, általánosságban elmondható, alaposabban mos kezet, és értem aggódik. Mert már magam is az a korosztály vagyok, akinél nagyon súlyos, sőt, életveszélyes szövődménynek léphetnek fel, és egy anya, mindegy hány éves a gyereke, anya. Meg kell értenem, és el kell fogadnom azt is, hogy közben a családom egy része karanténban van, mert találkoztak valakivel, aki igazoltan fertőzött.

Szóval talán nem meglepő, hogy nemigen megy most az olvasás, két hete csak cammogok. A fejem teli van ezer dologgal, napszaktól, hangulattól függően változókkal. Ha minden jól megy, talán hamarosan Home Office-ban  dolgozhatunk, legalábbis reméljük. Csakhogy sokak számára ez nem járható út, nem maradhatnak otthon - a teljesség igénye nélkül -: a folyamatosan dolgozó egészségügyi személyzet, rendőrök, katonák, kereskedők, pékek és termelők, személy vagy áru szállításában résztvevők, szolgáltatók, a hivatali beosztottak, hírszerkesztők és tudósítók, a különböző ügyfélszolgálaton dolgozók, a 112 és a 1818 kollégái. Ez utóbbi csoport remélem nem csak olyan megkeresést kap, mint a newporti rendőrség, mert ezesetben a szokásosnál is nagyobb terhelés és hülyeségcunami önti el őket, pedig eddig sem volt egyszerű a helyzetük.

Megint hálát adhatunk azért, ha van munkánk, és imádkozhatunk azokért, akik elvesztették az övéket. Miközben rengeteg megmozdulás van, sokan szeretnének tenni valami hasznosat - például idősebb szomszédoknak vásárolnának be -, közben a kerületünkben már egy ingyenesen hívható zöld számra is lehet jelezni, ha baj van, és az önkormányzat erre delegált csapata igyekszik megoldani a problémákat, segíteni, amiben tudnak, mégis hiányzik az a szervezet, aki a bajbajutott családokat támogatná. Nem tudok eltartani pluszban senkit, de képes lennék adományozni valamennyit erre célra, és sokszor száz az bizony sok száz lesz a végére, ami talán enyhülést hozhatna a leginkább rászorulóknak.

Amennyire én látom, ahogy olvasom a híreket, hallgatom a szakértőket, fegyelemmel, izolációval és végtelen türelemmel vészelhetjük át az előttünk álló hónapokat. No meg temérdek mennyiségű empátiával! 

Ez utóbbi különösen fontos, ugyanis felmerült bennem, hogy azok, akik vad vehemenciával esnek neki az időseknek, vajon ismernek-e egyet is közvetlen közelről? Mert ha a saját nagymamából indulok ki, ő már 15 évvel ezelőtt sem látta volna át a jelenlegi káoszt. És nem kéne elfelejteni, hogy másként tájékozódnak. A legtöbbjüknél nincs net, nem szörföznek a hírportarokon, a híradót már időtlen idők óta nem tudják követni, de látják a növekvő pánikot, a tudósításokat az üres, ürülő polcokról, és azt is, hogy most megindult az őrült felvásárlás, ezért eltotyognak a boltba ők is.

A probléma, hogy a legtöbbjüknek egy kiló is hatalmas súly, amit a másik házban lakó nénitől tudok, mert segítettem neki vinni a csomagját. Kedvesen figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert nehéz, de egyáltalán nem volt az. Ismeretlen ez az új helyzet, nincs benne a fejekben, hogy kérhetnek segítséget, a lakóközösség és az önkormányzat ragaszait szemüveg hiányában észre sem nagyon veszik, és ilyenkor az ösztönök veszik át az irányzást. Amikor néhány éve megtartották a Kossuth téren azt a békés álldogálással összekötött baráti macskakődobálást, a nagyanyám korosztálya lisztet, cukrot, olajat és sót vett, mert a világháborúban felnőtt nemzedék nagy részénél ez egy ösztönös reakció.

A legtöbben, ha megértenék, miről is van szó, otthon maradnának, de nem értik! Ezek azok az emberek, akik nem tudják, mire való a 112-es hívó, és nem képesek felírni egy telefonszámot, akik azt hiszik a segélyvonal azért van, hogy legyen kivel csacsogni, és randit kérnek a diszpécserétől. Akadnak itt idős és fiatal versenyzők is, viszont ezek után nehezen várhatunk tőlük felelősségteljes gondolkodást. 

A valamiben meg kell halni is olyan emberek szlogenje, akiknek fogalmuk sincs a valós veszélyről. Úgy érzik, ha túlélték a II. világháborút, '56-ot és a rendszerváltást, akkor láttak és megéltek már mindent. De ez a korosztály, tisztelet a kivételnek, ahogy mondani szoktuk, második gyerekkorban van. Ilyenkor sokszor nincs félelemérzet, ahogy a gyerekek sem mérik fel, mi lesz abból, ha kilépnek egy autó elé, úgy ők sem. Csak amíg egy gyerek megérti, mert te vagy a felnőtt, addig a nyugdíjasok pontosan tisztában vannak azzal, hogy a felnőtt csapathoz tartoznak, senki sem mondhatja meg nekik, mit tegyenek. Mert ebben sokszor csak azt látják, hogy a maradék szabadságukat, önállóságukat is el akarják tőlük venni. Az időseket sokszor butának, gyereknek, áldozatnak állítják be, valakinek akik már nem képesek semmire és haszontalanok. Ilyen körülmények között a büszkeség és a bizonyítási vágy a mozgató rugó.

Ugyanakkor rengetegen vannak, akik a neten fellelhető hírek ellenére sem mentek ki. Nagyjából a népesség egynegyede nyugdíjas, vagy valamilyen nyugdíj-járulékban részesülő, ennyien azért nem masíroznak az utcán fel és le. Lehet őket szidni, de aki nem hal meg fiatalon, az bizony megöregszik, és szeretném, ha visszatérnénk erre a beszélgetésre mondjuk úgy negyven év múlva. Majd meglátjuk, akkor ki és hogy érzi. És ne gyertek nekem azzal, hogy ki fog erre emlékezni, mert mind fogunk! Az előző napunkra, óránkra már nem biztos, de erre, az évtizedekkel korábban bekövetkező krízisre tuti menni fog.

Mindenkinek új ez a helyzet, teli ismeretlen heppékkel és hupákkal, egy csomó értetlen, csodálkozó emberrel. Ahogyan a gyerekeink, úgy mi is vizsgázunk, és kizárólag rajtunk múlik, milyen eredménnyel. Már most, ezen a ponton rengeteg tanulság levonható lenne, jelenleg viszont csak abban bízhatunk, hogy többel szálunk ki a kalandból, mint amennyivel neki indultunk. Hiszen vétek lenne, ha 6 hónap múlva ugyanott folytatnánk, ahol néhány hete befejeztük. 

A közös ellenség képes elsimítani a viszályokat, mert az a helyzet, ebben mind egyformák vagyunk, nem számítanak a különbségek. Együtt kell vele szembenéznünk, mert a problémák és a terhek is közösek. Szóval mindenki nyugodjon le a csudába! Akinek nem muszáj, ne mászkáljon, mossatok kezet, legyetek megértőek, őrizzétek meg a humorérzéketeket, emberségeteket, segítsetek a rászorulóknak, ha tudtok, és túl leszünk rajta, mert minden elmúlik egyszer. Ez is elfog.