2014. augusztus 28., csütörtök

Kárpáti István: A végtelen felé (CD)

Rendkívül kellemes zenei élményben volt részem a minap, ezt szándékozom megosztani veletek, de ne szaladjunk ennyire előre.  Bizonyára ismeritek azt az érzést, amikor egy ismerős a kezetekbe nyomja a könyvét, vagy ebben az esetben a lemezét, véleményezés céljából, és ti boldogan elfogadjátok. Ha nem ismeritek, az csak azért lehet, mert nem vagytok bloggerek, nem írtok kulturális honlapoknak vagy nincs elég kreatív barátotok, de velem aránylag gyakran megesik.

Természetesen az ismerősöd nem magától találta ki, te ajánlottad fel, mert senki sem olyan szegény, hogy ígérni ne tudna. Csakhogy abban a pillanatban, amikor a kezedben van másvalakinek a becses szellemi terméke, erősen elgondolkodsz azon, hogyan kellene mégis visszaadni. Mert mi van, ha nem tetszik, ha oly rossz, hogy még véleményezni sem lehet? Na, azt miként mondod meg? Erre persze nem gondoltál akkor, amikor felajánlottad a segítségedet, így azon kapod magad, hogy csak húzod az időt. Mondjuk erre több okod is van, például a fáradtságtól és kimerültségtől semmire nem vagy képes fél percnél tovább koncentrálni, így viszont nem vagy elég nyitott az újdonságokhoz, és aztán ott van az is, hogy legalább addig sem kell szembesülnöd felelőtlen vállalásod következményeivel.

Csakhogy eljön a pillanat, amikor ismét alkalmassá válsz az összetett mondatokban való gondolkodásra, már nem csak a munkádról vagy képes beszélni, s akkor ráeszmélsz, nincs tovább. Most vagy soha!

Tehát berakod a lejátszódba a kérdéses hanganyagot, és miközben lófrálsz a lakásban, csak úgy szól a semmibe. Először a dallam jut el a tudatodig, aztán átfúrja magát egy-két mondattöredék is, és mire felfogod, mit is teszel, már rég összetámasztott ujjakkal és lehunyt szemmel ülsz a lejátszód előtt – ekként próbálsz minél többet befogadni az élményből, mint valami B kategóriás film zenetörténésze. És ha mindez nem lenne elég, ismétlésre állítod a kislemezt, és addig nyúzod, amíg az agyad semmi mást nem ért meg, és a füled semmi mást nem hall. Ezen a ponton hálás vagy azért, hogy nem voltál gyorsabb, mert tudod, hogy képtelen lettél volna figyelni a szövegre, és örülsz, amiért felajánlottad a segítségedet, de legfőképpen azért, mert szavadon fogtak. Majd eljön a pillanat, amikor összeszorul a torkod, és akkor megérted, ez a zene a részed lett.

Velem mindez megtörtént, miközben Kárpáti István A végtelen felé című kislemezét hallgattam. Eddig is tudtam róla, hogy tehetséges, már egy ideje figyelemmel kísérem a szárnypróbálgatásit, hála a különböző közösségi oldalaknak, de nem ért ilyen koncentráltan a hatása. Tudom, hogy tizenévesen jött rá, a zene több neki, mint puszta szórakozás, hamarosan zenét kezdet írni, és viszonylag későn, 25 évesen ismerte fel, a gitár számára a kifejezés megfelelő eszköze. Több rock bandának volt a tagja, de egy ideje, az egyik alapító tagként, az Illegal Chords nevű bandát erősíti, és azt is tudom, hogy későn kezdett el énekelni, de komolyan mondom, nem értem, miért.

Az énektanárom talán nem neki ítélné oda a legképzettebb hang címét, de ha erre az orgánumra valaki azt merné mondani, hogy nem megy át, hát az a minimum, hogy igen rosszallóan néznék rá. Meg kell mondanom, az én szememben sokat emel a produkció megítélésén az is, hogy a zenén kívül bizony a dalszövegeket is maga írja. Tényleg idő kérdése volt csak, hogy valaki felismerje a tehetségét, ami tavaly ősszel következett be, amikor is az Utopia Studio, Kiss Zoltán vezetésével, pályázatot hirdetett, melynek nyertese, aki felkelti a szakmai zsűri érdeklődését, lehetőséget kap egy kislemez felvételére profi körülmények között. Nos, ezt a pályázatot nyerte meg Kárpáti István és idén márciusban rögzítették is a kislemezt, amin nemcsak a stúdió stábja, hanem az Illegal Chords dobosa, Kása Gábor, és hegedűse, Puss Ferenc is közreműködött.

Nem vagyok zenekritikus, még B kategóriás filmekbe való sem, de  azért tudom, hogy mi az, ami tetszik. A végtelen felén három szám szerepel, és túl azon, hogy zeneileg az első a kedvencem, talán mert tempósabb, de szövegileg a másodikat szeretem leginkább. Amikor megkérdeztem kollégákat, akik régebb óta ismerik, hogy mégis milyen zenét játszik, mindenki egyöntetűen azt felelte: olyat, mint Ákos.  A szerkesztőm szerint inkább Pál Utcai Fiúk, szerintem pedig megvan a saját stílusa és helye. A szövegei számomra mélyebbek, sokkal érzelmesebbek, ha úgy tetszik. Kevés lemez hallgatása közben morzsoltam el eddigi életem során néhány könnycseppet, de most ez is megtörtént. Biztosan elfogult vagyok, bár ugye nem így indultam neki a zenehallgatásnak, de szívritmust, dobogást és zörejeket hallok ott, ahol mások akkordokat. Általában rockot vagy metalt hallgatok, és jóllehet ezek a számok nem a zúzós kategóriát fedik le, mégis a fülembe másztak, és ott is maradtak.

Nyilván mindenki számára kiderült, ha máshonnan nem, hát a korántsem szokványos értékelésből, hogy nem igen értek a zeneelemzéshez. Nem tudok olyan mondatokat kanyarintani, mint tanult kollegáim, képtelen vagyok boncolgatni a zenei stílusokat, és találgatni, vajon ki hatott a szerzőre, mégsem gondolom, hogy érdektelen, amit írtam. A zenehallgatás számomra nagyon intim élmény, és most olyan mélyre engedtem be a tisztelt olvasókat, amennyire csak lehet, a hálószobámnál is mélyebbre, mert nekem a zene elsősorban nem ütemekről, hanem érzelmekről szól. Márpedig ebben a kislemezben rengeteg és sokféle érzelem dalol és táncol.

Ez egy álom kézzelfogható megtestesülése, és rendkívül hálás vagyok, amiért osztozhattam benne, ráadásul, ha jól hallottam, jövőre várható az első nagylemez is. Remélem, hogy akkor valaki olyan fog írni róla, aki a zenéhez is ért, de mióta több verset olvasok, mint könyvet, valahogy a szövegek, csengő ritmusok jobban elbűvölnek. És ha szabad, még annyit megjegyeznék, szintén nem zenei vonalon, hogy nagyon tetszik a lemez borítója is.  A végtelen felé bolti forgalomban nem kapható, a szerző maga töltötte fel a YouTube csatornájára, hogy bárki számára elérhető legyen. Szerintem érdemes neki esélyt adni. Aztán majd vitázhattok velem azon, hogy mennyire vagyok részrehajló, de kár a gőzért. Egyértelműen nagyon, csak kivételesen nem alaptalanul.

Előadó:
Kárpáti István – zene, hangszerelés, szöveg, gitárok, ének, vokál

Közreműködők:
Kása Gábor – dob
Földi Attila – basszusgitár

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Ma éjjel
2. Bocsásd meg!
3. A végtelen felé

Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi

2014. augusztus 26., kedd

Teaser kedd #108


Már csak két nyitott könyvem van, így semmi mentséget nem találtam arra, miért ne kezdhetnék egy új könyvbe - igaz, nem is nagyon kerestem -, tehát belevágtam a dolgok közepébe.
Egy olyan darabra esett a választásom, ami ifjúsági, kellemesen sötét hangulatú, már az első részét is szerettem, és ha minden igaz szeptemberben meg is jelenik a folytatása.

Alan Bradley igazi fekete lovas volt tavaly októberben, és nem várt rajt-cél győzelmet aratott. Szórakoztató volt, egy ifjúsági krimi, ami szerintem hiánypótló mű, ezért nagyon örültem neki, hogy a kiadó ősszel hozza a sorozat második kötetét is. Amiből különben csak 78 oldalt olvastam eddig, de már imádom. Magyar borító még nincs hozzá, így az eredetit csatolom.
Azért van némi előnye annak is, ha az ember lánya blogger...

Heti teaser:

Csodák csodája, de az ostoba jószág megmozdult. 
Hatalmas fekete füst tódult ki a kipufogón, és oda se kellett néznem, hogy tudjam, megint el kell majd magyaráznom papának, hogyan tettem tönkre egy pár fehér zoknit. 

Alan Bradley: Kenderből van a hóhér kötele

2014. augusztus 25., hétfő

Anthony Ryan: A vér éneke (Hollóárnyék trilógia #1.)

Nos, akkor most elkezdem behozni az értékeléssel kapcsolatos lemaradásaimat.
A vér énekét viszonylag hamar, a megjelenés után majdnem közvetlenül olvastam, mégpedig nem másért, mint a borítóval kapcsolatos botrány miatt. Mindenképpen listás volt, csak mondjuk nem azonnal került volna sorra.
Én azon tábort erősítettem, akinek már a borító első változata is tetszett - bár akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ez egy jelent a könyvből -, de egyértelműen más volt, mint az amerikai semmitmondó tucatborító - erről a kategóriáról különben egész hosszan elmélkedtem, a fantáziátlan borítóknál ugyanis nincs rosszabb.

Vaelin Al Sorna tíz éves, amikor az apja elviszi a Hatodik Rend kolostorába, ahol évekig tartó harci kiképzést kap. A próbák során az életét is kockára teszi, ahogyan minden társa, és megtapasztalja a vér énekét is, azt a rejtélyes erőt, ami segíti a veszélyes helyzetekben. Majd eljön az idő, amikor valós harcokban kockáztatja az életét, és férfivé ért harcos felejthetetlen leckét kap a politika sötét oldaláról. 

A hivatalos cikkek, értékelések mind valami gigantikus, epikus fantasyt ígértek, és hajlok arra, hogy így utólag igazat adjak nekik.
A világfelépítése, a karakterek ábrázolása, folyamatos fejlődése, a részletekbe hajló aprólékos kidolgozás már-már szokatlan alaposságra utal a fantasy világában. A felváltva haladó fejezetek, melyek közül egy a múltban, egy a jelenben folyik, egyáltalán nem szokatlanok, azonban a teljesen megváltozott nézőpont az, mert az egyikben Vaelin a mesélő, a másikban őt ítélik meg, és nem feltétlen hízelgő módon.  Olyan ez, mint egyazon érme két oldala, és nekem ez a fej vagy írás váltakozás meglepően új volt. De szerettem.
Minden háborúban vannak győztesek és vesztesek is, és mindig attól függ a látásmódunk, hogy melyik oldalon állunk. Itt pedig nem tudunk nem beleérezni mindkét oldal helyzetébe, mégis világosan látszik, hol érnek össze az álláspontok, és mikor változnak lassan-lassan a dolgok.

Az olvasóval ellentétben a másik fél nem értesül mindenről, és ez megint csak furcsa, mintha a mesélő szándékosan visszatartana információkat az elől, akinek a véleménye később sokat nyomhat a latba. Mintha nem érdekelné, mit gondolnak róla, és valószínűleg ez így is van. Nem számít, hogy mit gondol róla, mi pedig mégis tudunk mindent. Kicsit tudathasadásos állapot, de érdekes.

A fiúból férfi válik, miközben rengeteg dolgot élt meg, ami alapvetően változtatja meg a világnézetét, és sok dologról kiderül, hogy nem úgy volt, mint ahogyan ő gondolta. Így aztán úgy sem, ahogyan mi gondoltuk, és épp ez ennek az aprólékosságnak az előnye - még akkor is, ha az írónak igen munkás -, mi is együtt változunk és igen, régóta most először lep meg valami.
Hogy ez most azért van, mert jobban beleéltem magam, vagy mert ennyire jól van megírva, nem tudom, élveztem.

A borító különben valóban egy jelenetet, a kevés szép és békés jelenet egyikét ábrázolja, és ezzel a tudattal még szebbnek találom. Mert már olvastam, mert már nem csak egy kicsit mangásra vett, Sánta Kira által készített grafikus munkát látok benne, hanem egy részt a könyvből.
Egyébiránt a fordítás is szép, gördülékeny, igazán olvasmányos, nagyon gyorsan haladtam vele. Mindkettő szép munka.

A stílusról, nos a könyv jó, nagyon, sőt meglepően jó. Tökéletes? Nem. Annak kell lennie? Nem. Ha megnézzük, hogy ez Ryan első könyve, és már milyen vélemények születtek róla, hányan és mennyire élvezték az olvasását, igazán megbocsájthatjuk azokat az apróságokat, amik igazából nem zavaróak, még csak nem is hibák, csak éppen feszesebbé tehették volna a könyv történetét. Viszont ilyenkor hajlamos vagyok azt gondolni, hogy mindennek lesz később jelentősége.
És persze felbukkan egy pár klasszikus fantasy fogás is, mégsem érzem elcsépeltnek, sőt! Rám kifejezetten pezsdítőlege hatottak.

Nem olyan brutális és trágár mint Lawrence, de legalább annyira kendőzetlen, és nem is könnyed mint Sullivan, mégis átjárja valami fanyarkás kis humor, ami azért furcsa, mert talán egy helyen nevettem el magam, de többször mosolyogtam, miközben semmi vicces nem volt abban, amit olvastam. Egyszerűen csak szerettem, és ezért már tudom, mit kap a bátyám! Szegény, mindig olyan könyv jut neki, amiket én nagyon szerettem. Elvégre valahonnan származik az ízlésem, aminek most issza meg a levét, bár nem igazán tiltakozik.

A pontozás... Nos ez kemény dió, mert nehéz a döntés 9 és 10 pont között. Sokszor megkapom, hogy nem olvasok rossz könyveket, ami nem igaz, csak eleve nem olvasok olyasmiket, amikről tudom, hogy nem az én stílusom, és semmiképpen nem veszek a kezembe olyan könyvet, ami nem keltette fel az érdeklődésemet. Az sem frusztrál, hogy ha erre 10-et adok, hogyan fogom értékelni a következő részt, főleg ha fejlődik. Amikor pontozok, egy adott pillanatnak megfelelően teszem, és amit ma 10-nek érzek, lehet holnap csak 9. Szóval nem tudom...

Valahol a kettő között van, de feles pontokat adni, megint nem szeretek. Kezdetben, még ilyen 7.8-as pontokat is adtam, mert szabályszerűen számoltam, hogy mi mennyit ér nekem, de ugye erről már leszoktam, és A vér énekét valóban nagyon jónak találtam, még akkor is, ha magáról az énekről nem sok dolog derült eddig ki, viszont ez egy újabb ok, hogy várjam a következőt. Mert várom.

Eddig nálam valóban az év fantasyje, méghozzá korrekt fejlődéstörténettel, szilárd alapokkal, határozott elvekkel, aprólékos csatajelenetekkel, kidolgozott jellemekkel és ábrázolással. Élveztem az első mondattól az utolsóig, mert egy igazán nekem való trilógia első kötete, ami nem hanyagolja el a kezdeteket sem, így nem éreztem hiányát semminek. Az író sem ránt elő nyuszikat a kalapból - gyilkos fajtákat sem -, és azt sem várja el, hogy félmondatokból kitaláljunk dolgokat. Nekem az egész tökéletesen összeáll, és működik. Szimplán csillagos ötös.

10/10

Magyar kiadó: Fumax Kft., akiknek ezúttal is köszönet a könyvért
Fordította: Matolcsy Kálmán 

2014. augusztus 24., vasárnap

The Following - Gyilkos hajsza 2. évad


Azok számára, akik rendszeresen olvasnak, nem titok, hogy időről időre felbukkan valami sorozatgyilkossággal kapcsolatos téma a blogon. Nem tudom miért, talán mert kilenc évesen Drakuláért, utána pedig Agatha Christie-ért rajongtam, vagy talán azért, mert a sorozatgyilkosoknak igen érdekes, és meglepő módon pontosan nyomon követhető a fejlődésük, aminek következtében szabályos pszichológiai profiljuk van, de az is lehet, egyszerűen csak érdekel a téma. Persze félreértés ne essék, egyikkel sem kívánnék találkozni, még akkor sem, ha Dexter való életben történő átültetését néhanapján, kevésbé hit közeli időszakokban létjogosultnak tartom, az igazi gyilkosokért nem rajongom.

2014. augusztus 19., kedd

Teaser kedd #107


Végre új könyvbe kezdtem! Valakinek, aki szeret olvasni kínszenvedés a tudat, hogy ott van elérhető közelségben a könyv, amire vágyott, mégsem ragadhatja kézbe. Bűntudattal feküdni esténként, hogy ma is csak három oldalt olvasott a villamosmegállóban, szintén borzalmas. Olyankor úgy érzi, valahol vár még rá sok-sok másik könyv, mégsem érheti el a saját reményeit. Don Quijote ként küzd az idő és energia szélmalmaival, csak hogy rájöjjön, sosem győzhet, nem nyerheti el Dulcinea kegyeit.
Ilyen és ehhez hasonló, mélyen nyomasztó gondolatok határozzák meg az életemet az utóbbi időben, így aztán különösen boldoggá tesz csupán az az egyszerű tény is, hogy új könyvbe kezdtem. Ez ugyanis azt jelenti, még ha lassan is, de haladok, az idő is csordogál, van még remény.
A drága Riyriákra pedig érdemes várni akármikor, akárhol és akármennyit. 

Heti teaser:

- Látom, egyre jobban boldogulsz a kezed nélkül - biccentett Arista.
- Igyekszik az ember - felelte Ezrahaddon, és helyet foglalt a hercegnővel szemben. 

Michael J. Sullivan: A Smaragdvihar


2014. augusztus 18., hétfő

Amitől még egy könyv is a falnak megy

Ne szépítsük, olvasás közben gyakran elkap az indulat és ilyenkor előfordul hogy a könyv parkolópályára kerül, méghozzá hosszú időre, vagy akár végleg is. Rutinból morgolódom kicsit, szidom a saját ostobaságomat, aztán a sajt érdekemben igyekszem elfelejteni. Csakhogy kiderült, ezzel sem vagyok egyedül, így a témázós csapata gondolt egy nagyot, és nekilátunk írni erről a jelenségről. Pontosabban arról, ki és mit nem szeret egyes, esetleg az összes könyvben, konkrétan és úgy általában is. Márpedig minél tovább gondolkodtam ezen a kérdésen, annál biztosabban tudtam, van mit mondanom.

Mert miről szól az olvasás? A varázslatról. És most nem a fantasyre, mint műfajra gondolok, hanem arról, hogy amíg olvasol, valaki más lehetsz. Valaki más fejébe ugrassz, éled az életét, küzdesz vele, érte, ellene, teljesen mindegy, a lényeg, hogy a része leszel és ő a tied. És amikor ez az intim kapcsolat megszakad, vagy esetleg létre sem jön valami miatt, akkor kicsit feszült lehet a viszonyotok.

És hogy mik lehetnek az okok?
Oly sokfélék, mint az ember maga, mert hogy kit és mi idegesít fel, nos az nagyon egyedi dolog. Én személy szerint - az érzékenyebbek fogják be a szemüket - rosszul leszek a nőknek írt YA-k és NA-k többségétől. A Young Adult és New Adult műfajban születettek könyvek 95%-ban silány fércművek. És nem az írók vagy témák miatt - nem ritkán zseniális ötleteket gyűjtenek össze, és vágnak a szemétbe -, hanem azokért az olcsó húzásokért, amik úgy tűnik kötelező elemei az ilyen könyveknek, és amiktől én eret tudnék vágni magamon. 

1. Az édes hármasok például. Jaj! Nem tudom, kit szeretek jobban! Őt is szeretem, bár nem annyira, csak nyugtalan leszek a közelében. Mit tegyek!? Kösd fel magad kiscsillag, és akkor mindenki boldog lesz, mert fárasztó vagy.

2. Az állandó rinyák, amik sem nem karakter, de még csak nem is korosztály hűk. Így esett, hogy bár érdekel  a Vámpír akadémia, mégis a polcomon porosodik, mert egyszerűen túl rövid az élet két ilyen idegesítő női karakterhez.
Szomorú tény, de ezen könyveket a férfi karakterért írják, azokért olvassák, és mégis az összesnek nő a főszereplője/mesélője. De ez mind semmi, mert felnőttek írják tiniknek, olyan balgaságokkal, ami sosem történik meg a való életben, a tisztel írónők ugyanis nem tinik, és már nem is igen emlékeznek rá, hogy milyen volt - azonosulj a karakterekkel, ha tudsz! És most nem a szociológiai problémákat boncolgató drámákra gondolok, Lucas örök kedvenc lesz, bár ő nem jó példa, mivel Kevin Brooks férfi, de itt van az Éles és gyors sikoly, ami kétségkívül zseniális darab.


3. A dísztópiás regények. Nem tudom miért lett ennyire nagy divat arról olvasni, az ember hogyan pusztítja el saját magát és a világát. Talán a talpra állós rész miatt, de az ötletek kétharmada szánalmas, nem hiteles, fantasynek sem alkalmas. Persze itt akadnak kivételek. A Részelges trilógia, ami ráadásul még YA is,  például briliáns. Nem csak azért mert Wells írta, hanem mert egy pasi írta, aki nem kizárólag a nőket célozta meg, így bár megjelenik benne egy pár kötelező elem, de valami egészen más tálalásban. És ezt rendkívül üdítőnek, ráadásul még izgalmasnak is találtak. Imádom a fickót.

4. Ezzel rá is tértünk a következő pontra, a nőknek írt történetek. Nem akarok senkit megbántani, bár most megfogok, de 20. alkalommal olvasni, hogy a 15 éves hősnőnk a világ/város/család megmentése közben beleszeret a 16-17-107 éves hősünkbe, és minden akadályt legyőzve egymáséi lesznek, unalmas és fárasztó. Főleg, ha felnőtt emberekről beszélünk. Ezen könyveket  nagyrészt feláldozzák a romantika oltárára, és a történet egyszerűen csak elsikkad. Nem mondom, néha örömteli olvasni egy-egy agyilag egyáltalán nem megterhelő, totál értelmetlen darabot, de aki mindig ilyesmit olvas, azzal valami nagy baj van. Nem én mondom, pszichiáterek, de hajlamos vagyok igazad adni nekik, mert az életünkből hiányzó dolgokat nem a lapokon kell keresnünk. Egyszerűen érezzünk kell, valami baj van velünk! A könyv nem a fizikai létünk kiteljesülése, hanem egy eleme. Meghatározó, de koránt sem kizárólagos.

5. A szexkönyvek, vagy a szexkönyvekké váló ígéretes történetek. Anita Blake az élő példája annak, hogyan lehet megutáltatni egy szorzatot, és Laurell K. Hamilton mindenkinél jobban képes prezentálni, miként kell a régi rajongókat elhagyni a francba az új divathóbortért, és hogy a személyes őrületünk miként hat ki a munkánkra. Annyira szerettem Anitát, és annyira szeretném befejezni a sorozatot, mikor a 17. kötetig megvan, de képtelen vagyok folytatni. Ugyanis amikor 1890.- forintos áron elkezdtem megrendelni őket, még a 3. kötetnél tartottam, és honnan kellett volna tudnom, hogy hamarosan unni, sőt utálni fogom a 150 oldalas orgiáival  együtt? Most aztán itt van 17 kötetem angolul, amiből csak az első négyet szeretem, a maradék annyit sem ér, mint a papír, amire nyomtatták.

6. És a sorozatok. Ó, de utálom, amikor valamit 3 kötetre terveznek, aztán akkora lesz a sikere, hogy meg sem állunk a végtelenig, mert amíg a tinik megveszik, addig jó, csakhogy itt vagyok én, akit csak a vége érdekelne már a felesleges körök, spin-offok nélkül, de még a közelébe sem értünk. Ilyenkor van az, amit szintén utálok, félbehagyom a sorozatot.

7. A hiteltelenül felépített, vagy a fejlődni képtelen karakterek. Engem Dani halálba idegesített magyarul a haverozásával, meg a karakter egész hozzáállása pszichológiailag szerintem hagy némi kivetnivalót maga után. Ezért még mindig nem olvastam el, pedig egy éve megvan a könyv, mert Karen Marie Moning azon kevés nőket célzó írók közé tartozik, akit szeretek. Nála ugyanis van történet, karakterfejlődés, cselekmény és dráma. Katarzis, meg minden, csak úgy tűnik ő is régen volt már tini, és jelenleg sincs a környékén egy sem.

És még sorsolhatnám vagy ezer évig, de ezen a ponton el kell döntenem, mi legyen a poszt sorsa, mert ha így folytatom öt oldalt megtöltök negatívumokkal, és akkor sem végzek
Ezért inkább igyekszem összegezni az eddigieket, és a fentiekből világosan kitűnik, hogy alapvetően a középszerű ötleteket nagyszabásúnak eladó, a történetet a profitért feláldozó, tipikusan nőket célzó darabokkal van bajom, mindegy milyen stílusban íródtak. Úgy érzem ilyenkor, hogy csak pénztárcám van és egy ostoba női szívem, aminek semmi sem elég, amíg nincs holtomig és holtáiglan, és az agy itt bizony nem rúg labdába.
Ezért aztán hallgass szívem! Ha könyvről van szó teljesen beszámíthatatlanná válasz. Elég egy csinos borító, és máris bajba sodorsz minket, aztán nem tudunk megegyezni, és végül a könyv az enyészeté lesz. Olyan darab kell nekünk, amit az agy is élvezhet, na!
Túl nagy kérés lenne figyelembe venni, hogy a női olvasók is képesek egyedül felöltözni, és nem  mindenki vágyik ostobán lebutított szerkezetekre? Márpedig ha női irodalom, akkor szinte csak ez van.

Személy szerint semmi kifogásom Agatha Raisin csetlései ellen, mivel hozza a kötelező gyilkosságszámot, könnyed és szórakoztató, de ugyanezen műfajban Joanne Fluke Hannah-ja már feszélyez, mert nem annyira eredeti mint elvárnám, és ezért már a gyilkosságok sem kárpótolhatnak. Tipikusan nőket célzó könyv, rengeteg édes, ehetetlen sütirecepttel, és bár az első tetszett, a harmadikra már tudtam, itt biza baj van. Hogy magamat idézzem: "Nem szépirodalom, tehát nem várok tökéletesen kidolgozott karaktereket, de személyiségeket azért igen."

Egyszerűen csak fáj, ha hülyének néznek. És mindegy, hogy ezt az írók, vagy a kiadók teszik, egyformán bántó. És még szóba sem került az, amikor a fülszöveg valami egészen mást ígért, mint kapok, vagy olyan a borító, hogy bottal sem piszkálnám meg, bár ezekről már rengeteget írtam sok egyébbel együtt errefelé és arrafelé is. Azt hiszem ott lehet a kutya elesve, hogy nem tudom megbocsájtani, amikor azt kezdem érezni, én vagyok az eliparosodott könyvgyártásért, és nem az értem. Többé nem az én érdekeim határozzák meg a kiadványok körét, fordított a dolog, a megjelent könyvekhez kellene nekem idomulnom. Nem csoda, ha egyre több könyvet olvasok angolul, és az sem, hogy szinte kizárólag a szép és ifjúsági irodalmak nem okoznak csalódást. Persze a második csoportból is inkább a fiús darabokat választom, mert midig nagyobb az esély arra, hogy jó történetet kapok.


Kicsit sznob vagyok. Végignézve a könyveimen, 2/3 részben férfi írókat olvasok, a női írók nagyrészt pedig a szépirodalomra szorítkoznak. J.K.Rowling és Anne Rice az örök kivételek, de nem sok fantasy könyvem van a gyengébbik nem tollforgatóitól, és azok többsége is félbehagyott sorozat. Azért ez jelent valamit. Mert engem a fentiek idegesítenek leginkább egy-egy könyvben, márpedig ezeket a hibákat leginkább, vagy majdnem kizárólag női írók követik el, ami ellen úgy védekezem, hogy egyszerűen nem olvasom őket. A probléma meg van oldva. Átmenetileg ugyan, no de a félmegoldás is megoldás.

Miután mindenkit feldühítettem, áruljátok el, titeket mi piszkál fel? Mitől vágtok egy könyvet a falhoz?

A témában részvevő blogok (a lista folyamatosan bővülni és frissülni fog):

Szeee;
Nima;
Andi
tigi;
Pupilla;
Anaria;
FFG;
Zenka;
Ilweran;
Bea;
Catriana
reea. 

2014. augusztus 14., csütörtök

A galaxis őrzői

Guardians of the Galaxy
színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 122 perc, 2014

rendező: James Gunn
forgatókönyvíró: James Gunn, Chris McCoy, Nicole Perlman
zeneszerző: Tyler Bates
operatőr: Ben Davis
producer: Kevin Feige
vágó: Fred Raskin, Hughes Winborne

szereplő(k): 
Chris Pratt (Peter Quill / Star-Lord)
Lee Pace (Ronan the Accuser)
Bradley Cooper (Rocket Raccoon)
Vin Diesel (Groot hangja)
Zoe Saldana (Gamora)
Dave Bautista (Drax, a Pusztító)
Karen Gillan (Nebula)
Benicio Del Toro (The Collector)
Michael Rooker (Yondu)
Djimon Hounsou (Korath the Pursuer)
Glenn Close (Nova Prime)


A világ minidig is rászorult a megmentésre, de egyáltalán nem mindegy, hogyan teszik. Sírva, ríva, egy kis kacagással, vagy egy gigantikus adag, életető nevetéssel. Ebben a  filmben ez utóbbi történt. A bemutatókból azt szűrtem le, a készítők nem veszi komolyan magukat, és nem várják el a nézőiktől sem, ráadásul szuperhősös, meg Marvel Comics, ennél több invitálásra nem is volt szükségem. Éjféli vetítés, IMAX 3D, egymásnak lettünk teremtve.

Peter Quill, akit esetleg  Star-Lord ként ismerhetnek jól értesült körökben, nem túl jelentős figura az univerzumban, apróbb bűntényeket követ el, és műkincsfosztogatással, begyűjtésből él. Amikor az egyik zsákmánya, egy fémgömb felkelti többek érdeklődését, mint például a tömeggyilkos Ronanét, nem sok esélye marad, menekül. Közben mindenki rá vagy a labdára hajt. Néhány különös barátra lel, és hamarosan együtt harcol a bérgyilkos Gamorával, az illegális kísérletek és gémmódosítások áldozatával, Rocket Raccoonnal, a rendkívül sokoldalú Groottal, és a bosszúra éhes Draxszal.

Nagyon sok helyről fogjátok megkapni az elkövetkező napokban, hetekben, hogy ez egy űber jó, űrben játszódó kis űropera. És valóban! Mindez pedig nálam lényegesen tehetségesebb írók tollából érkezik majd, de azért megosztanám veletek a saját gondolataimat, mert... csak mert.
Az elején támadtak kétségeim, de nagyjából 3 perc után teljesen elmúltak, és így még volt egy nagyon rövid 119 percem élvezkedni. Kevés volt. 
Nem olyan rég azon méláztam, miért van az, hogy mostanában egyre több két órás, vagy inkább fölötti filmet készítenek, miközben 10 éve még majdnem hogy kirívó volt ez a hossz. Jelenleg ugye az a csoda, ha 90 perc környékén véget ér egy film, és legyünk őszinték, néhányból az is bőven sok, viszont A galaxis őrzői egyenesen rövidnek érződött.

Egy ismerős azt prognosztizálta, hogy nálunk meg fog bukni, mivel a képregényszerető közönség sem igen ismeri - és még én sem -, de a magam részéről a héten újra nézem, így növelem az esélyeket, és nagyon remélem, nem leszek vele egyedül. Szégyen lenne, ha valami, ami ennyire képes szórakoztatni, nem érné meg egy pizza árát. 
Tökéletes? Nem. Érdekel ez bárkit is? Egyáltalán nem. 
A karakterek jók, szerethetőek, és mindnek megvan a külön bája, ahogyan szokványos módon a saját tragikus múltja is. Én például nem készültem fel rá, hogy a film elején sírni fogok, de sírásból nevetésre váltani az egyik legklasszabb dolog. Mellesleg erre a társaságom sem készült fel, ezért lélegzetvisszafojtva szipogtam, hogy aztán később annál hangosabban nevessek. 

Szereplőink nem született hősök, amikor végre felveszik a kesztyűt, akkor is megmaradnak egy furcsa bandának, és épp ez benne a jó. A színészek kitűnő választásnak bizonyultak, a forgatókönyv csak egy aprócska kérdést vetet bennem fel, de oly halkan, hogy majdnem én sem hallottam meg, miközben szerintem egy csomó másról lemaradtam, úgy nevetett mindenki a nézőtéren. No de nem csak a verbális poénok terén alkottak nagyot, a látvány is kitűnő. Az egész film pörgős, lendületes, vannak benne kütyük dögivel, közelharcból sem kevés, és űrfogócskából is bőven kijut.

Természetesen mint minden a Marvel univerzumban, itt is vannak összefüggő dolgok, bár elsőre ezek a kapcsolatok nem feltétlenül lesznek nyilvánvalóak, és nem árt hozzá látni az előző nagyszabású szuperhősös filmeket sem - vagy jó barátokkal menni moziba, akik segítenek a végén összerakni a képet -, ámbátor azok nélkül is teljesen élvezhető, mivel különálló történet, és néhány apróságot leszámítva nem is igen van jelentősége.
A '60-as- '70-es évek zenéje totál betapadt, sok idő lesz, mire kiirtom, és alapvetően két gondolattal távoztam a moziból: 
1. nekem kell egy Raccoon és Groot páros saját használatra;
2. remélem lesz folytatás. 

Igazán könnyed szórakozás szuperhős és sci-fi szerelmeseknek, meg úgy egyébként mindenkinek. A legjobb pedig az, hogy amíg hangosan nevetsz, észre sem veszed, hogy megint olyan alapvető morális kérdések kerülnek terítékre, mint az emberség, család, hűség, hovatartozás és még sorolhatnám.  
Egyébiránt elvileg 2017-ben jön a folytatása, ami csak azért klassz, mert hagytak nyitott kérdéseket, valamint az a bizonyos összekötő kapocs, ami minden Marvel film végén előjön, még nem teljes. Ja , és ha nem mondtam volna, mert ez bitang jó volt! 
De ha már film vége, igen, itt is van extra jelenet, kettő is. A második egészen a stáblista végén, amit persze sokan nem fognak érteni, a fiataloknak ugyanis néha nehéz lehet... Sajna ilyen az élet. 

Én vagyok Groot! Ez pedig egy hibátlan:

10/10

2014. augusztus 12., kedd

Teaser kedd #106 - Retró #4








Jóllehet már sokkal többet olvasok, mint két hete, mert akkor még nem olvastam szinte semmit, de a sebességem még most is egy reumás csigáéhoz hasonló. Ezért fordulhatott elő, hogy az egyébiránt csupán 584 oldalas The Mark of Athena-ban még csak a 387. oldalon tartok. Múlt hétfőn kezdtem, már végeznek kellett volna vele, de majd talán a hétvégére...
A könyv különben változatlanul zseniális, imádom minden betűjét, és már most tudom, hogy pipa leszek, amiért a következő könyvekre várnom kel... Ez van!

Csakhogy változatlanul nem kezdtem új könyvbe, ezért ismét egy kis visszakacsintás következik, azaz a Teaser kedd hivatalosan is kibővült egy Retró spin-off sorozattal. És ennek örömére egy olyan könnyet hoztam, amit  a legtöbben filmként ismernek, de én még nem láttam - mégis filmborítós kiadásom van -, évek óta imádom - még ajándékba is adtam, mert szerintem annyira jó, hogy másoknak is kötelező -, és neki köszönhetően kezdtem Virginia Woolfot olvasni.
Egy igazán gyönyörű, szerteágazó történet, ami több idősíkon, több szereplővel folyik, mégis összefügg minden mindennel. Elbűvölő, sokkoló, aprólékos és mégis hihető. Szabad a gazda?

Teaser kedd:

Ott az a fonal vagy valami más, ami a fogaim közé szorult, ott van a vénasszony a túloldalon: észrevetted, hogy megcserélte a csacsit és a mókust az ablakpárkányán?
És ott vagy te, Mrs.D. 

Michael Cunningham: Az órák

 


2014. augusztus 10., vasárnap

Miss Fisher's Murder Mysteries 2. évad

13 részes ausztrál krimisorozat, 2013

szereplők:

Akik olvasták az első évadról szóló írásomat, nem hiszem hogy meglepődnek, mivel végre megnéztem a folytatást is. Nos, tegnap reggeltől nagyjából ma éjszaka egyig tartó maratont nyomtam le, és komolyan mondnom nem értem, mi a csudára vártam eddig. Jobb volt, mint amire számítottam, pedig nem kevés elvárást dédelgetem. Lazán megugrotta.

Miss. Marple óta nem volt olyan kisasszony, aki annyi gyilkosságot vonzott volna az életébe, mint az elbájoló és tiszteletreméltó Miss. Phryne Fisher. Bármerre is megy, legalább egy hullán átbotlik, és úgy tűnik, a nyomozói tevékenysége is egyre jobban felfut. Azok számára, akik ismerik, nem jelent gondot a női detektív szimatolása, de ha mégis megakad a férfiközpontú társadalom gáncsoskodó lábában, John "Jack" Robinson minidig ott van, hogy felsegítse.

2014. augusztus 5., kedd

Teaser kedd #105


Szóval, két könyv megvan az ötből, és ezért úgy éreztem, én biza megérdemlek egy kis lazulást. Olyan könnyed, vicces, de mégis a komoly téttel játszó fajtából. Abból, ahol tizenkilencre húznak még egy lapot, és aminek eredménye még engem is meglep. Naná, hogy Rick Riordanról beszélek, a zseniális mesterről, akit különösebben nem frusztrál, hogy az olvasói idegösszeomlást kapnak, főleg, hogy ifjúsági irodalmat ír, és az ő közönsége még bírja.
Azt a gonosz szenya mindenit! 

A pali különben übercuki és elbűvölő, de nem véletlen, hogy minden új könyve után elborítják a falát a nagyságát és a sátáni gonoszságát elemző posztok. Mert a hősei idősebbek lettek, úgy is kezeli őket, azaz tiniknek, és nem gyerekeknek, így kicsit változott a hangulat, a téma, viszont annyira jó, és egyszerűen csak...Annyira gonosz! Imádom.

Heti teaser:

The way the old satyr was glowering, Leo almost wondered if the coach was going to order him to do push-ups.
"...But did you have to knock out the satellite channels?..."

Rick Riordan: The Mark of Athena

2014. augusztus 4., hétfő

Francine Rivers: Az utolsó bűnevő


Augusztus elsejével a Blogturné Klub egy különleges turnéra indul. Egy olyan könyvvel, amire talán nem is számítanátok. De ha velünk tartotok az 1850-as évek Amerikájának egy kis, zárt közösségének életét ismerhetitek meg és egy lány, Cadi szívbe markoló történetét. Cadiét, aki önmagát keresi a világban, ahol túl sok a rossz, túl sok a megbánás, túl sok a titok... és túl kevés a hit.

Cadi Forbes, az élénk képzeletű tízéves kislány súlyos lelki traumát él át kishúga halála miatt. Saját magát okolja a tragédiáért, és fejébe veszi, hogy csakis úgy szabadulhat meg bűnétől, ha a tiltások ellenére felkeresi a hegyek közé száműzött remetét, a bűnevőt, és megkéri rá, hogy szabadítsa meg a vétkétől. A bűnevő nem kitalált személy, a valóságban is létezett a tizenkilencedik századi Angliában, Skóciában és Walesben olyan személy, akit a kisebb közösségek azért fizettek, hogy magára vállalja az elhunytak bűneit. A különös szokást a kivándorlók magukkal vitték Amerikába, és főként az Appalache-hegységben gyakorolták.

Francine Rivers regénye egy ilyen emigráns walesi közösségben játszódik, a Nagy Füstös-hegység vadregényes környezetében. Cadi Forbes megrázó és felemelően szép története arról tanúskodik, hogyan jut el egy kislány – és vele együtt egy egész közösség – a babonás hiedelmek világából a valódi megbocsátásig: az igaz Istenhitig.

Kiadó: Harmat 
Terjedelem: 368 oldal
Fordító: Erdélyi András
ISBN: 9789632882260
Itt megvásárolható

És hogy mit gondolok róla?

Azok számára, akik rendszeresen olvasnak, már kiderült, hogy hiszem Istent és a vallásom számomra fontos. Azt is tudják, hogy nem szoktam téríteni, de ha egy téma miatt felmerül, nem is tagadom. A hit minden ember számára fontos dolog, még az ateisták számára is, kivétel nélkül mind hiszünk valamiben. Hogy ez a valami Isten, esetleg más, szinte mindegy is. A legtagadóbb száját is elhagyja néha az Istenem! felkiáltás, és baj idején az ember szinte akaratlanul fordul a teremtőjéhez. 
A hit olyan mélyen kódolt, hogy sem kitörölni, sem figyelmen kívül hagyni nem lehet, mégis magunk választjuk meg, melyik utat követjük. 
Hiszek a szabad akaratban és a szabad vallásgyakorlatban, és nem hiszem, hogy másoknak kéne eldöntenie mit és miért higgyek. Ezek fényében különösen érdekesnek találtam a témát, annál is inkább, mert ismerem a bűnevés mítoszát, találkoztam már vele különböző könyvekben, filmekben, és elképesztőnek tartom az emberi hiedelmek sokszínűségét. 

Az 1800-as évek Amerikájáról nem sokat tudunk, igazából csak azok a tények ismertek számunkra, amit filmekben feldolgoztak, a telepesek terjeszkedése és harc a mindennapokért is ezek közé tartozik, de azt elképzelni sem tudjuk, hogy a rengeteg országból érkező különböző nációk mégis milyen harcokat vívnak.
És itt egy könyv, ami feltárja a bűntudatra épült közösség mindennapjait, mert nem csupán Cadi lelkét nyomja a vélt bűn, hanem magán a településen is ül egyfajta közös vétek, amiről senki sem beszél, és amit mindenki igyekszik elfelejteni.
A kérdés nem csupán annyi, hogy egy tízéves kislány és a 14 éves segítője képes-e megbirkózni a nehézségekkel, és hogy eljut-e valaha a megbocsájtást jelentő hithez, hanem az is, lehet-e egészséges közösséget építeni bűnös alapokra. 

Az elszigeteltség, a babonaság és a félelem nem jó kombináció egy útkereső kislány számára, aki folyton azzal szembesül, hogy mennyivel másabb, mint más gyerekek. Nyughatatlan lelke folyton szárnyal, és úgy érzi, nem érti meg más, csak a nagymamája. Az idős asszony halálával azonban felszínre kerül minden félelme, fájdalma. A temetés után fejébe fészkelt gondolatnak köszönhetően nekivág a környező világnak, hogy megkeresse a bűnevőt, azt az embert, aki magában hordozza minden elhunyt összes bűnét, és aki talán átvállalhatja az övét is. 
Ennek azonban ára van, és Cadi nem sejti, hogy az az ár, amit meg kell fizetnie cserébe a feloldozásárt sokkal nagyobb, mint amit egyedül elbír.
A titkok, ki nem mondott gondolatok, hiedelmek és kétségek útvesztőjében bolyong és nem számíthat másra, csakis Faganra, aki maga is épp csak kilépett a gyermekkorból, s akit ugyanúgy kisértenek fájdalmai, mint a lányt. 

A történet szépen felépített, kitűnően megírt, de némileg kiszámítható. Már maga a fülszöveg elárulja a végkimenetelt, de igazából ez a könyv nem is erről szól. Nem az a kérdés, hogy a végén Cadi bűnei megbocsátatnak-e, hanem az, hogyan jut el eddig a pontig. Mint annyi könyvben, itt is az út a lényeg.
De nem csak a történet felépítése, hanem a pszichológiája és a jellemábrázolásai is helyén vannak, látjuk a fejlődést, érezzük közben a küzdelmeket. Számomra ezek nagyon fontos kritériumai egy könyvnek, mert ez biztosítja, hogy zavartalanul utazhassak olvasás közben, és ne zökkentsen ki minden apróság.

Elgondolkodtam azon, hogy aki nem vallásos, mennyire fogja élvezni a regényt, de őszintén megvallva nem igazán tudom eldönteni. Egyfelől a könyv feléig szóba sem kerül a vallás mint olyan, addig ismerkedünk a szereplőkkel a környezetükkel, Cadi lelkével, és itt még azt sem tudjuk, mi a kislány bűne, ami a fülszövegből természetesen kiderül, de ha ettől elvonatkoztatunk, akkor egy dramaturgiai szempontból tökéletesen felépített feszültség fokozást élünk át, ami minden könyvszerelmesnek szinte émelyítő csemege.
Másfelől azonban amikor belép a vallásos szál a történetbe az egész, és erre nincs más szó, egyszerűen más szintre emelkedik. Megnő a tét, a nyomás, fokozódik a feszültség, mert a gyerekek többé nem csak önmagukért harcolnak. Ha innen nézzük mindenképpen érdemes elolvasni, de ha valaki nem vallásos, nem feltétlen tud majd azonosulni a szereplőkkel, igaz, attól még a könyvet élvezheti. 
Így eljutottam addig a pontig, hogy bár nagyon ajánlom, azért mindenki döntse el maga, hogy az ő profiljába vág-e.

Senkit se tévesszen meg, hogy gyerekek a főszereplők, ez nem gyerek, de még csak nem is ifjúsági irodalom. Azt hiszem a befogadásához és a megértéséhez is szükséges némi érettség, miközben tökéletes aprólékossággal tárul elénk egy gyermeki elme világa. Az a fajta, amikor az elvált szülők gyerekei önmagukat okolják szüleik különválásáért. Felnőttként tudjuk, hogy nem az ő hibájuk, de gyerekként az ember mindent szó szerint vesz, és hajlamos olyasmikkel vádolni önmagát, amit nem követett el. Ahogyan Cadi teszi.

Számomra ez egy varázslatos és meseszép történet, olyasmi, mint Edmondo De Amicis felejtetetlen regénye, a Szív. Mondhatni, kötelező olvasmány szinten van, és néhány évente újra olvasom, mert a kissé naiv életszemlélete ellenére olyasmit tanít a szeretetről, amit manapság már kevesen ismernek. 
És most megérkezett Az utolsó bűnevő, ami oly erővel mutat Isten felé, hogy a szívem is belesajdul. Istent szeretni mindig könnyebb olyankor, amikor jól mennek az ember dolgai, de csak akkor látni mennyire szilárd valaki hite, amikor bajba kerül. Amikor küzdenie kell érte, hiszen léteznek olyan dolgok, amikért érdemes harcolni.

10/10
A könyvből film is készült. Nézzétek meg a trailerét:




A turnéban részvevő blogok listája:
08.01. - Deszy könyvajánlója
08.04. - Napi falat
08.07. - Kelly Lupi olvas
08.10. - Dreamworld 





Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...