2015. szeptember 27., vasárnap

Csalódások és lehetőségek (Variálós vasárnap #36)











Az elmúlt néhány hetem rendkívül... nos, izgalmas volt. Igazi hullámvölgyek és hullámhegyek váltották egymást. Kapkodtam  fejem, nehéz volt követni a változásokat, és azokat megelőző hangulatokat. Néhány emberben csalódtam, mások egyáltalán nem leptek meg, és ismételten rájöttem, nincs új a nap alatt.
Valahogy úgy alakul az élet, hogy az emberben él egy kép, magáról, a környezetéről, és vannak dolgok, amiket biztosra vesz. Mégis kezdtem úgy érezni magam, mint egy öreg, megcsontosodott 70 éves aggszűz, aki botját emelve fenyegeti a szemben lévő parkban boldogan visítozó gyerekeket. Aztán, mivel semmit sem használ, hát kitotyog, és ellopja vagy kiszúrj a labdájukat.

Nem hat meg mások véleménye, annak a képnek akarok megfelelni, ami bennem létezik, nem keresek -  legalábbis általában nem - önigazolást mások szemében. Tudom, ki vagyok, merre tartok, mit akarok, miben hiszek.Vagyis, tudtam.
Mert még mindig, ennyi idő után is képes ez az életnek nevezett társasjáték meglepni, és szabadon szórakoztatni. Minden folyamatos változásban van, de milyen világ az, ahol Gordon Ramsay a kedvességével bőget meg valakit?



Tényleg, milyen? Jönnek a brit tudósok, sorra megdöntik az összes dolgot amiben hittünk, esetleg újakat találnak ki, mi meg csak pislogunk. És néha megfeledkezünk arról az egyszerű igazságról, hogy egyetlen mosoly, jó időben elhangzott kedves mondat megváltoztathatja az életünket.
Semmi sem fekete és fehér. Amikor Isten elvesz valamit az egyik kezével, ad a másikkal. Csak rajtunk múlik, mit látunk meg belőle, mi az, amivel élünk. Lehet valaki vak, és így is megnyerhet egy szakács showt, elvesztheti a lábát, és még mindig lehet paralimpikon.



Lehetőségeink száma határtalan, és amikor valaki azon kesereg, hogy megint nem jöttek össze a dolgai, mert leszúrta a főnöke, hátba támadták a kollégái, összeveszett a családjával vagy a kedvesével, a macska pedig ellopta éjszaka a párnáját, inkább gondolkozzon el azon, mit profitálhat az adott helyzetből. Mert senkinek sem ígérték születésekor, hogy könnyű lesz, csak azt, hogy rajta múlik.
Minden tőled függ! A saját életed kulcsait csörgeted a zsebedben, és ha megtaláltad végre a hozzá passzoló, tökéletes ajtót, kérlek, nyiss be rajta! Majd megköszönöd később...

2015. szeptember 26., szombat

Karen Marie Moning: Iced (Dani O'Malley #1 - Fever #6)

Nos, ha jól számolom, vagy 3 évet várt a sorára. Először is, mert nem tudtam eldönteni, Dani Mega O'Malley kalandjai érdekelnek-e annyira, hogy kézbe vegyem, meg valahogy sosem adódott rá alkalom. Szóval nyújtottam, mint a rétestésztát, és ha őszinte akarok lenni, nem is terveztem mostanában, még akkor sem, ha felvettem az idén olvasandók listájára. Ha fogadnom kellett volna, mit nem húzok le, akkor ez lett volna az. Nem tudom, mi történt, a kezembe akadt, és csak úgy beleolvastam, aztán meg nagyjából már mindegy volt.

Dani egyszer már elutasította Ryodan ajánlatát, másodjára már erőszakosabban kéri. Szeretne kitáncolni az egyességből, és azt tenni, amihez a legjobban ért, azaz tündéreket gyilkolni, akik a fal leomlása után szabadon garázdálkodnak, de nincs olyan helyzetben, hogy nemet mondjon. A városban egyre több jeges pontot találni, ahol halára fagynak tündérek és emberek egyaránt. Nincs lehetőség a menekülésre, talán nem is tudják mi történik velük.  A lány szívét nem hatják meg az Unseelie áldozatok száma, de az emberek miatt egyre jobban aggódik. És ha nem lenne elég baja, Danceren, a legjobb barátján kívül, még két férfi osztatlan figyelmét élvezheti. Egyik furcsább, mint a másik. Ryo a főnöke, és csak az ég tudja, miféle szörnyeteg, Christian MacKeltar pedig napról napra változik át egy Unseelie hercegé. Nem kevés energiát öl bele abba is, hogy elkerülje Macet is, akinek biztos lenne egy-két rendkívül erőszakos ötlete arra, hogyan danitlenítse a várost. Nyomozzon így az, aki tud!

2015. szeptember 21., hétfő

Aki a pokolra kíván jutni, annak balra a második ajtó

Újabb hónap újabb téma, mégpedig nem is egyszerű. Éppen azt kellene eldöntenem, ha lehetőségem adódna rá, mégis melyik képzeletbeli országot/fantáziavilágot látogatnám meg. És baromira nem tudom, mit mondjak. Írtam már erről sokat, több témázásban is előkerült, gyakorlatilag az össze kultikus széria vonz, és azok is, amiket alig néhányan ismerünk. Tulajdonképpen nem is tudnék választani, mert még a legrosszabb könyves élményeim is érdekesek lehetnek. Tudni szeretném, igenis kíváncsi lennék rá, hogy jó volt-e az ítéletem, vagy csak az író nem tudta átadni azt, ami a fejében volt.

Maradjunk annyiban, bajban vagyok. Ültem a gép előtt és gondolkodtam, hogy most miről is írja, ismételni sem szerettem volna magam. Várhatóan előjön majd Jasper Fforde: Thursday Next sorozata, amiben az irodalmi zsaruk bebújhatnak akármelyik történetbe. Alighanem ez lenen a tökéletes munka a legtöbbünk számára, de sajnos nem olvastam. Szóval akkor mi marad? Mi az, ami mindennél jobban vonz? Létezik olyan könyv, amit mindennek fölé helyezek? És akkor rájöttem valamire: számomra elképesztően izgató maga a fantázia. Csak ennyi! Szexinek találom, ha valaki meg tud írni egy olyan könyvet, ami leköt és szórakoztat. Még szexibbnek, ha napok múlva is eszembe jut és egyszerűen bepörgök, ha sosem felejtem el.

Csodálatos lenne barangolni a Megyében, vagy akár az Abszol úton, Percy Jackson követném a hét tengerre is, és mivel az űr a legvégső határ, a galaxisokat is fel kéne végre fedezni valakinek, a gyilkosságokkal tarkított kisvárosok sosem voltak ennyire vonzóak, de megnézném magamnak Amerika déli városkáit, a zárkózott 1700-as, s a lassan csordogáló 1800-asokat, a robbanó és vibráló '920-asokat, vagy a zavaros negyvenes éveket. Mert hát mindennél jobban vágyom a kedvenc íróim elméjébe.
Na de most komolyan! El tudjátok képzelni mi lehet a fejükben? Hát én nem, azonban tudni szeretném. Mert aki megír egy, sőt több olyan könyvet is, ami a bőröm alá mászik, tisztában van azzal, mit szeretne, szilárd elveket vall, és nem fél azokat kimondani. Pártolhatja a melegházasságot, lehet ellene, hihet az egyenjogúságban, vagy visszaállítaná a rabszolgaságot, adakozhat és gyűjtögethet, teljesen mindegy. Fejben él, színes élénk és lüktető képzelettel, ilyetén nézve, hogy mélyenszántón avagy sekélyesen, az már tökéletesen mindegy.

Kívülállók, különcök, akiknek a társadalom elnéz mindent, mert megéri. Olyan munkájuk van, amit az esetek nagy részében egyedül, magányosan folytatnak. Görnyednek a jegyzeteik, író-, vagy számítógépük fölött, és csak öntik, ömlesztik a lapokra azt, ami a fejükben él. Senkinek ne legyenek illúzió, a töredékét kapjuk meg mindannak, amit átadni szándékoznak, mert szinte lehetetlen úgy leírni, úgy megfogalmazni valamit, annyira intimen, ahogy ténylegesen van. A szerkesztők is kihúznak egy csomó dolgot, és minden  változtatás csorbítja a tényleges képet. Rendezetté, olvashatóbbá teszi, de akkor is csorbítja. 

Vágyom az egész képre, még akkor is, ha egy csapatnyi összedobált, kusza gondolat, mert petúniára csüccsenek a kerek, tökéletesen ép dolgoktól. Imádok mindent tudni, még akkor is, ha ez lehetetlen kívánság. Szívesen felpattintanám néhány író koponyáját, csak hogy megnézzem, mi van benne. No nem, nem úgy mint Dr. Hannibal Lecter, nem vágyom elfogyasztani, csak úgy megkukucskálnám, mennyivel másabb mint egy átlagos emberé. Nem tudom ki és hogyan érez, de az én világomban a legizgatóbb emberi testrész az agy. Félre kockás has és izmos combok, ha nincs semmi a koponyában, sehogy sem éri meg. Erről trécseltünk néhány napja egy barátnőmmel, én már ittam egy kis bort, őt csak az élet részegítette, aztán már fogalmam sincs hogyan, de kilyukadtunk a hálószobánál. És akkor hirtelen belém hasított, csodálatos dolog, amikor minden klappol, de ha választanom kéne, jobban viselném, a kevesebb akrobatikát, mint hogy lemondjak az intellektuális orgazmusról.

Ha már ilyen pikáns témáknál tartunk, az összes olvasott élmény mélyen belém hatolt. Némelyek az agyam eldugott részeiben, mások az egész lényemben, és egy pár szerencsés a szívemben lelt otthonra. Valahányszor lehunyom a szemem, újra átélek mindent. Talán nem tudatosan, mégis állandóan. Amikor álmodom, blogolok, vagy amikor én is írni próbálok. Az elolvasott élményeket ugyanis nem lehet elvenni tőlem.
Elkísérnek akárhova is megyek. Számtalan életet élek, tengernyi kalandon veszek részt. Közben félek, rettegek, boldog vagy boldogtalan vagyok, sírok és nevetek, a szívem pedig megtelik ezernyi érzelemmel. Kitörölhetetlenül.

Gondoljatok erre és képzeljetek el egy végtelen hosszúságú folyosót, amelynek mindkét oldalán  ajtók nyílnak, ameddig csak a szem ellát, és még tovább is. Minden ajtó mögött egy lehetőség rejlik, csak egy, de kívülről természetesen még nem tudod, milyen. Hogy hová nyitnék be? Fogas kérdés, hiszen az ajtóra ragasztott címke ugyanúgy nem elegendő ismeret a képzeletbeli barangolásokhoz, mint egy könyv címe. Annak érdekében, hogy megtapasztaljak mindent, az összes hullámhegyet és a völgyeket is, biztos, ami biztos, bekukkantanék mindenhová.   

Az olvasás elfeledteti velem, valójában miért is olvasok, már csak merő vágyakozás vagyok, elepedek az után a pompázatosság és totális eredetiség után, amelyet itt oldalról oldalra fölfedezek.
Patrick Süskind

A témában résztvevő blogok:

Bill;

Utóvédek:

Bubu;
Loki;
Theodora;

2015. szeptember 17., csütörtök

Pacskovszky József - Pacskovszky Zsolt: Nő kutyával és holddal

Annyit tudtam az írópárosról, hogy Pacskovszky József filmrendező, a testvére, Zsolt fordító, és mindketten tevékenykednek forgatókönyvíróként is. Készségesen belátom, ez nem olyan sok információnak. Aztán az Agave beharangozta a Nő kutyával és holddal-t és mint annyian, én is kíváncsi lettem az új siker thrillerre.

Emma Skóciában kirándul  a barátjával, mikor Alan, lopva lefotózza. Bár egyből beszélgetni kezdenek, és közös szimpátia alakul ki köztük, mégis tíz évnek kell eltelnie, hogy az addigra rendőrként dolgozó nő és a fotós újra egymásra találjanak. A nő hatalmas reményekkel érkezik, és eleinte minden jól is alakul. Gyertyafényes vacsora, szép, eldugott vidéki nyaraló, aztán a férfit felhívják, és azt mondja, el kell szaladnia egy fél órára. A bökkenőn csak az, hogy másnap reggelre sem tér vissza. Emma bejelenti az eltűnését, majd mégis maga kezd el kutakodni, ugyanis a helyi rendőrök mintha nem állnának a helyzet magaslatán.

Ha őszinte akarok lenni, már a könyv címes sem fogott meg, de mindenki annyira imádta. Persze ismerhetném magam kicsit jobban, azért mert mindenki imád valamit, én nem biztos, hogy fogom. Sőt! Ha nagy a hírverés, még kritikusabb leszek, mert a középszerű többé nem megengedhető. Viszont a leírás akkor is érdekesnek tűnt: "A Pacskovszky fivérek bemutatkozó regénye rózsaszín felhős romantikus történetként indul, ám a komor hangulat, a baljós előjelek, a szereplők rejtett szennyes szándékai hamar kizökkentik az olvasót a komfortzónájából. A krimi, noir és thriller elemek alkalmazásával a regény igazi műfaji bravúr, hiánypótló a hazai szórakoztató irodalomban."

Aha! Szóval hiánypótló? Nos, ha valakinél hiány mutatkozik, hát olvassa, de én nagyjából a 200. oldalig rendkívüli módon untam. Emma, a főhősnőnk idegesítően ostoba, és tulajdonképen minden szempontból  rendkívül idegesítő. Olyan reményekkel és vágyakkal érkezik meg a tíz éve nem látott férfihoz, mintha élete szerelmével találkozna. A szerző páros szerint ilyen egy harmincas éveiben járó, egyedülálló nő. Szánalmas, magányos életében kétségbeesetten és görcsösen keresi A FÉRFIT, aki majd élete szerelme és gyerekeinek apja lesz. Nos, a vicces az, hogy a huszonéves Emma egy cseppet sem más, már akkor is  nagyon egyedül és keserű volt, és ezen természetesen a pályaválasztása sem segített - amihez egyébiránt egy hangyányi józan ész sem társult.  Hiába foglalkozik bűnmegelőzéssel, nincs benne egy cseppnyi gyanakvás vagy fenntartás sem, nem látott elég szörnyűséget ahhoz, hogy csak úgy átgondolja a dolgokat. Bízik, reménykedik, de továbbra is szerencsétlen és megtört. Született áldozat.

Ha egy könyv főhőse idegesítő, akkor független a történetben rejlő lehetőségektől, nem szórakoztat. Ráadásul a legtöbb karakter vagy önzetlennek tetsző módon segíti a lányt, vagy fenntartással kezeli, már-már utálja. Valahogy mindenki iszonyú felszínes, senkit, egy karaktert sem ismerünk meg mélyebben, és akit mégis megkapargathatunk, egyszer csak kikerül a történetből. 
A sztori kiszámítható, és rendkívül elkeserítő, hogy senki sem derít ki szinte semmit, majd Emma többszöri nekifutásra, a jelek ellenére is nehezen, de azért csak összerakja a képet, aminek örültem, mert ez azt jelentette, lassan a történet végére érünk. 

Bevallom, engem már az elején elvesztettek. Az első oldalak még érdekesek voltak, addig, amíg Emma nem kezdi el elemezgetni a kapcsolatát, aztán megint lekötött, és hirtelen ugrunk tíz évet az időben. Nem tudjuk meg mi történik közben, mert nem érdekes (?), ehelyett belecsöppenünk egy barátság tragédiájába, és oldalakon keresztül baromira nem értettem, hogy most mi történik. Nem azért, mert nem értek magyarul, hanem mert olyan éles a váltás. Szerencsésebb lett volna a jelenben kezdeni és visszaemlékezni, akkor az olvasót nem érdekli, mi történt közben. Tudjuk, hogy szép, a pasik vonzódnak hozzá. Köszönöm, ez sokat segít! Kikkel találkozott, hogy ennyire keserű lett? Miért lett rendőr, és miért maradt egyedül? Mivel a főszereplőnk ismerete nem fontos, engedjük is el!
Ezzel viszont az a gond, ha a főhős karaktere nem elég részletes, akkor megszerethetetlen. Miért tesz egy csomó dolgot ennyire logikátlanul? Mi lehet a mozgatórugója akkor, amikor keresztbe tesz a nyomozásnak? Miért van felháborodva azon, hogy gyanúsítottként kezeli, amikor lerí róla, hogy hazudik? Hiszen rendőr, az ég áldja meg! Emma nem más, mint egy "tipikus", szinglinek csúfolt harmincas nő karikatúrája, és számomra mélységes csalódás.  
  
Többen azt mondták, jól szórakoztak közben, de egy hónap múlva már nem emlékeznek belőle semmire, mert tulajdonképpen felejthető, laza szórakozás. Hát nem tudom... Laza szórakozás nekem Agatha Raisin, Nikki Heat vagy Aurora Teagarden - mert olvasás közben tényleg szórakozom -, komoly például Maigret. Agatha Christie kicsit mindkettő, de sorolhatnám tovább. Nem, nem azt vártam, hogy első könyvesként teljesen magával ragadjon az írópáros, viszont ennél azért mégis többet. 
A feléig ugyanis, ahogy írtam, untam, aztán a következő száz oldal már kezdet kicsit érdekesebb lenni, végül az utolsó százon gyorsan áthaladtam, mert ahogy a mozaik darabok elkezdenek összeállni, kimondottan felpörög a sztori. Ez határozott pozitívum, csak kevés. Sok szálat nem varrtak el, jellemzően azokat, amik érdekeltek. 

Nem tehetek róla, nekem thrillernek nem elég thriller, ahogyan kriminek sem elég krimi. Kiszámítható, nem találtam benne egy pinduri csavart sem, ami meglepett volna. Szóval lehet hiánypótló, de annak azért erősen középszerű.

4/10
  

2015. szeptember 13., vasárnap

A félelmeink olyan történetek, amelyeket önmagunknak mesélünk #12 - a nyomozó


 Az elhatározás könnyen megszületett, de a végrehajtás során felmerült néhány bökkenő. Sunsheen mint jó nevű ügyvédi család sarja, már korai éveiben is rendszeresen szerepelt az újságok lapjain. Eleinte főként a társasági rovatban, mint a gyerek, akinek az édesanyja egy-két jótékonysági rendezvény fővédnöke, és akinek az apja a szegények támogatója, de a középiskola végére átnyergelt a botrány lapokra. Egyszer még le is tartóztatták ittas vezetésért, amit persze elsimítottak, az úgy nem sok port kavart. Később a jogi egyetem alatt ismét feltűnt a társasági rovatokban, hírtelelen jó partinak számított a tehetős szülőkkel rendelkező jóvágású fiú. Semmi rendkívüli hír nem kapott szárnyra vele kapcsolatban, jól tanult, sportolt, és az egyetemi újság fotói alapján hosszú haja volt. Aylward ezt az ellenállás végső bástyájának tekintette, legnagyobb döbbenetére álmélkodva állapította meg, a gondosan vágott, zselézett frizura jól állt a huszonéves fiúnak. Sőt,  igazán jól nevelt úri kölyöknek tetszett. Annak a fajtának, aki megkap ugyan minden támogatást, de akire ezért cserébe hatalmas nyomás nehezedik.
 A diplomája kitűnő lett, majd természetesen egyből munkát kapott az apja cégénél. Az ügyvédbojtár fél évre rá jelent meg először a bíróságon. Elképesztően elegánsan, fölényesen és még hosszú hajjal. Nagyon szokatlan, hogy valaki ennyire kevés gyakorlattal saját ügyet kapjon, valószínűleg hivatalosa nem is ő volt a vezető ügyvéd, de magabiztosan és arrogánsan érvelt, a már így is hónapok óta húzódó perben. Az esetet tulajdonképpen érdekesnek találta, két ismert újságíró szerelméből született gyerek felügyeleti joga körül ment a huzavona. A szülők sosem esküdtek meg, ez önmagában még nem lenne különös, de a bíróság az anya ellenében, aki egy reggeli műsort vezetett, az apának ítélte a gyermeket. A fiúcska mindössze négy éves volt akkor, az apja pedig oknyomozó riporter, aki nem ritkán háborús közvetítőként is tudósított, így aztán sokszor nem is volt otthon. Mindezek dacára még így is jobb gondviselőnek találtatott, mint az anya, aki helyben volt. Sunsheen nem sározta be a nő hírnevét, nem akarta bebizonyítani, hogy alkoholista, vagy számtalan szeretőt tart, egyszerűen olyan piedesztálra emelte az apát a beidézett tanuk segítségével, hogy külső szemlélőként akár a szenté választásáért is lobbizna. Méghozzá fennhangon.
 A fiatal ügyvéd nyilván beleszületett a jog világába, mindent tudott a szakmáról, jóval az egyetem előtt is, és a jelek szerint élvezte a rivaldafényt. Ennek ellenére még újabb két évig nem dolgozott önállóan. Ez egyáltalán nem volt szokatlan, mert sem az életkora, sem a tapasztalata nem tette lehetővé, azért a neve bizonyára kitárt előtte számtalan ajtót.
 Minden jól ment, a frizuráját a jelek szerint imádták a nők, számtalan barátnője akadt, akikben egyetlen közös kétségkívül akadt, gyönyörűek voltak. A fiú sikerre született.

2015. szeptember 11., péntek

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!

Harper Lee klasszikusa már több mint két éve várakozott a polcomon, és valószínűleg ott csücsül még egy darabig, ha nem kerül előre a próba-várólista csökkentéssel. Természetesen, ahogy az sejthető is volt, a kétszer tizenkét könyvből álló lajstrommal meglehetősen rosszul haladok. Összesen hármat vettem kézbe - csak mondom, szeptembert írunk -, de alighanem ezt a regényt élveztem a legjobban.

Scout nem olyan, mint a környezetében nevelkedett lányok, talán azért, mert Atticus, az apja nem a konvencióknak megfelelően neveli. Bátyjával, a négy évvel idősebb Jemmel együtt szabadon rohangászik, bosszantja a környezetét, és bár édesanyjuk már régen meghalt, összességében boldog gyerekkoruk van. Hamarosan mégis minden megváltozik, a lány iskolába kerül, és az ügyvéd apa olyan ügyet kap, ami megbolygatja a déli kisváros, Maycomb álmosan csordogáló mindennapjait. 

A déli államokban tartotta magát legtovább a fajgyűlölet, és tulajdonképpen ez az a mélyen titkolt, vagy büszkén vállat vélemény, amit sosem lehet kiirtani igazán a lelkekből. A félelem a másságtól, a hit, hogy valaki alábbvaló nálunk, ezért jogunk van úgy is kezelni embertársainkat, újra és újra utat tőr magának, de a végén mindenkinek fel kell nőnie, és ha tetszik, ha nem. Szembenézni a minket körülvevő valósággal épp olyan fájdalmas és döbbenetes, mint élni benne. Pont erről szól ez a regény is. Amikor nehéz leckék árán ráeszmélsz, az emberek körülötted, sőt, az egész világ különbözik attól, mint amilyennek hitted.

Scout egy olyan háztartásban nő fel, ahol elveket kap, útmutatást az életre, de soha nem korlátozzák, fegyelmezik igazán, mert a Atticus, akit mindkét gyerek a keresztnevén szólít, pontosan tudja mi az, ami igazán segíthet az életben, a példamutatás. A kora pontosan nem derül ki, de az igen, hogy már idősnek tartja magát két gyerekhez, és ezért azt az utat választja, amit a legjobban tart. Akkor is, ha a családja, a környezete nem ért ezzel egyet. Megengedi, hogy a testvérei beleszóljanak a család életébe, ez az a kompromisszum, amit megköt a munkájáért cserébe.

És persze a gyerekek próbálgatják a szárnyaikat, a lefektetett elvek ellenére bizony gyakran megesik, hogy olyasmit tesznek, ami nincs összhangban apjuk elvárásaival. De ez normális, néha tévednünk kell, hogy aztán biztosan tudjunk. Bár az élet tanít szüntelen, mégsem könnyű egy 6-8 évesnek, vagy akár egy 11-13 évesnek elmagyarázni bizonyos dolgokat, amiket normál körülmények között természetesnek vesz. És ezen a ponton már nem is felnőtté válásról, hanem generációs különbségekről beszélünk, amit az ügyvéd meglepően jól kezel. Persze az ellentétek, a ki nem mondott feszültségek, a közösség álszentsége egy felnőttnek sem okoz meglepetést, de egy gyereknek, aki hajlamos úgy érteni a dolgokat, ahogy azok elhangoznak, ezek zavarba ejtő dolgok.

Scout nézőpontjából kísérjük figyelemmel Maycomb történéséit, miközben ő megtanul egy pár dolgot magáról és a környezetéről. Harper Lee tökéletesen eltalálta azt az életkort, amiben már érzékenyen képesek vagyunk felfogni és befogadni mindent, és ami a legfontosabb, már le is tudjuk írni, de persze ehhez nem választhatott tipikusan gyermeki szókészletet. Olyan, mintha egy felnőtt és egy gyerek mesélne párhuzamosan, és ezek a szinte észrevétlen váltások leírhatatlan színekkel szolgálnak. A regény egyértelműen szépirodalom, de nem nehezen értelmezhető, hosszas körmondatokkal operáló fajtából. Bizonyos szempontból rendkívül egyszerű, és pont ez teszi annyira nagyszerűvé is. Miközben a kislány meglepő részletességgel tár elénk egy-egy városi legendát, történetet, épp ennyire bíz a képzeletünkre egy sereg más dolgot. Élesen elkülönül az, amit tud, attól, amit sejteni vél, és ez a koncepció, bevallom, teljesen elbűvölt.

A történet gyönyörű, de nem a téma teszi azzá, hanem a szereplők, és elsősorban a kislány nyiladozó értelme. A varázs nem pusztán a szavakban, hanem Scout szavaiban rejlik. Megkapó őszinteséggel csodálkozik rá dolgokra, olyan ártatlansággal, ami a kisgyerekek sajátja. Egyedülálló élményt nyújt minden olyan pillanat, legyen az jó vagy rossz, amiket nem ért, azonban rajta keresztül mi mégis lehetőséget kapunk a megismerésükre. Méghozzá kicsit boldogan, esetleg szorongva attól, amit értünk, érteni vélünk a helyzetből. És történik mindez kendőzetlen őszinteséggel, hiszen, ahogy fentebb is írtam, a gyerekek hajlamosak szó szerint venni mindent.

Az első mondattól az utolsóig imádtam. A nyelvezete magával ragadó, a fordítás gördülékeny, a karakterek összetettek, élnek, a történet szerteágazó, mint egy hatalmas fa rengeteg kis ággal. És ebben a hatalmas, boglyas fában ott rejlik több kis feketerigó. Nem hazudik szépséget oda, ahol az nincs, mégis letehetetlen. Az ártatlanság, a felismerés, az elvek lábbal tiprása és azok mindenáron történő felvállalása. ebben a drámában benne van minden, ami igazán naggyá tehet egy regényt, és azt hiszem, tökéletes példája annak, miről is kéne szóljon egy kötelező olvasmány napjainkban.

10/10

Magyar kiadó: Geopen Kiadó
Fordította: Máthé Elek

2015. szeptember 5., szombat

Már nem is zavar, de komolyan!

forrás: Index
Azt hagyjuk, hogy ezen emberi állatok miatt már nem csak itt tartani, de lassan őrizni is kell a szerencsétlen menekülteket, mert felbuzdulva nagyjainkon, úgy gondolják, megtehetik azt is, hogy megtámadják őket. A francba a finomkodással! Az sem érdemel szót sem, hogy éjszaka fél egykor nagyjából negyven perces kocsikörútba kezdtünk, ugyanis semerre sem jutottunk haza. Marhára lényegtelen a kár, amit okoztak, mert az adófizetők majd megtérítik. Az iszonyú mennyiségű rendőr - autóval, motorral, lóval, és gyalog - mozgósítása pénzben és időben is eltörpül a kerítéshez képest, szóval lényegtelen! Lényegtelen, mert ők magyarok, és megtehetik, hogy miattuk ostromállapot legyen a városban.

Nos, tudjátok csupán elgondolkodtam... Ha már törvényeket hozunk a határaink védelmére - jogosan, ezeket biza itthon kell tartani, úgy sem kellenének senkinek - és menekültek ellen, upsz, bocsánat, mellett, nem lehetne velük is kezdeni valamit? Csak kérdezem! Senki se vegye magára, és elnézést kérek a feltételezésért is, hisz ez egy évtizedek óta fennálló probléma, amivel senki sem tett semmit. Ó, persze, szuper a csilli-villi beléptetőrendszer, de ha már tudjuk, hogy kik ők, esetleg le is ültethetnénk őket! Vagy nem?  Mondjuk olyan 15-20 évre.

Erre persze elég önző érveim vannak. Azért szeretném, mert így az unokaöcsém még tiniként eljuthatna egy válogatott mérkőzésre, amire nagyon vágyik, és amire a bátyám, hosszas vita után sem hajlandó elengedi. Vajon miért?
És szeretném, mert hulla fáradtan hadd ne kelljen már nekem kóvályognom  a városban egy olyan útvonal után kutatva, amin haza találok. Különben is naiv vagyok, engem sem ártana megvédeni. Éjszaka megkérdeztem például: Ezek a drukkerek miért futnak a villamos után? Ja, nem, a lovas rendőrök elől! Így persze mindjárt érthető!

De most esett le, szerintem a pitbull tulajdonosok kezdték az egészet Tóth Krisztina verse miatt! Hogy ez eddig nem jutott eszembe?! Már nem is zavar, de komolyan! Teljesen belefér. A könnygáz meg úgyis csak ránk romlana. Naná, hogy el kell használni. Higgyétek el, az ultra eredendően egy jámbor fajta, és aki mégis kételkedni mer, azt széttépetem velük!

2015. szeptember 1., kedd

Teaser kedd #147


Ha már a múlt héten olyan jól beharangoztam, akkor nem maradt más hátra, mint egy újabb könyvet hozni. Ez a darab dráma, de annak meglepően szórakoztató. Különösen szeretem az ehhez hasonló történeteket, és ráadásként szerepel a várólista csökkentő listámban is, így két legyet ütök egy csapásra.  Már ha hajkurásznék legyeket, de ezt inkább meghagyom kis tollas barátainknak.

Így utólag persze nem is értem, miért vártam ennyit az olvasásával, de azt hiszem, soha máskor nem értékeltem volna annyira, mint most. Talán azért, mert a médiából hullámzó menekült/bevándorló kérdés minden fórumot elborít, és bár látszólag nincs összefüggés, én mégiscsak találtam. Az, hogy miként bánunk embertársainkkal sosem volt ennyire kínos, aktuális és égető kérdés. Miközben egyre nehezebben és rosszabbul ugorjuk meg a feladatot, legalább azt elmondható, a könyv kiváló!



- Úgy érted, hogy ha nem vállaltad volna el annak az embernek a védelmét, Jemnek és nekem nem kellene tovább hallgatnunk a szavadra?
- Igen, körülbelül úgy.

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...