2015. szeptember 11., péntek

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!

Harper Lee klasszikusa már több mint két éve várakozott a polcomon, és valószínűleg ott csücsül még egy darabig, ha nem kerül előre a próba-várólista csökkentéssel. Természetesen, ahogy az sejthető is volt, a kétszer tizenkét könyvből álló lajstrommal meglehetősen rosszul haladok. Összesen hármat vettem kézbe - csak mondom, szeptembert írunk -, de alighanem ezt a regényt élveztem a legjobban.

Scout nem olyan, mint a környezetében nevelkedett lányok, talán azért, mert Atticus, az apja nem a konvencióknak megfelelően neveli. Bátyjával, a négy évvel idősebb Jemmel együtt szabadon rohangászik, bosszantja a környezetét, és bár édesanyjuk már régen meghalt, összességében boldog gyerekkoruk van. Hamarosan mégis minden megváltozik, a lány iskolába kerül, és az ügyvéd apa olyan ügyet kap, ami megbolygatja a déli kisváros, Maycomb álmosan csordogáló mindennapjait. 

A déli államokban tartotta magát legtovább a fajgyűlölet, és tulajdonképpen ez az a mélyen titkolt, vagy büszkén vállat vélemény, amit sosem lehet kiirtani igazán a lelkekből. A félelem a másságtól, a hit, hogy valaki alábbvaló nálunk, ezért jogunk van úgy is kezelni embertársainkat, újra és újra utat tőr magának. Mert mindenkinek fel kell nőnie, és ha tetszik, ha nem szembenéznie a valósággal, pont erről szól ez a regény is. Amikor rájössz, az emberek körülötted nem egészen olyanok, mint hitted.

Scout egy olyan háztartásban nő fel, ahol elveket kap, útmutatást az életre, de soha nem korlátozzák, fegyelmezik igazán, mert a Atticus, akit mindkét gyerek a keresztnevén szólít, pontosan tudja mi az, ami igazán segíthet az életben, a példamutatás. A kora pontosan nem derül ki, de az igen, hogy már idősnek tartja magát két gyerekhez, és ezért azt az utat választja, amit a legjobban tart. Akkor is, ha a családja, a környezete nem ért ezzel egyet. Megengedi, hogy a testvérei beleszóljanak a család életébe, ez az a kompromisszum, amit megköt a munkájáért cserébe.
És persze a gyerekek próbálgatják a szárnyaikat, a lefektetett elvek ellenére bizony gyakran megesik, hogy olyasmit tesznek, ami nincs összhangban apjuk elvárásaival. De ez normális, néha tévednünk kell, hogy aztán biztosan tudjunk.
Bár az élet tanít szüntelen, mégsem könnyű egy 6-8 évesnek, vagy akár egy 11-13 évesnek elmagyarázni bizonyos dolgokat, amiket normál körülmények között természetesnek vesz. És ezen a ponton már nem is felnőtté válásról, hanem generációs különbségekről beszélünk, amit az ügyvéd meglepően jól kezel. Persze az ellentétek, a ki nem mondott feszültségek, a közösség álszentsége egy felnőttnek sem okoz meglepetést, de egy gyereknek, aki hajlamos úgy érteni a dolgokat, ahogy azok elhangoznak, ezek zavarba ejtő dolgok.

Scout nézőpontjából kísérjük figyelemmel Maycomb történéséit, miközben ő megtanul egy pár dolgot magáról és a környezetéről. Harper Lee tökéletesen eltalálta azt az életkort, amiben már érzékenyen képesek vagyunk felfogni és befogadni mindent, és ami a legfontosabb, már le is tudjuk írni, de persze ehhez nem választhatott tipikusan gyermeki szókészletet. Olyan, mintha egy felnőtt és egy gyerek mesélne párhuzamosan, és ezek a szinte észrevétlen váltások leírhatatlan színekkel szolgálnak. A regény egyértelműen szépirodalom, de nem nehezen értelmezhető, hosszas körmondatokkal operáló fajtából. Bizonyos szempontból rendkívül egyszerű, és pont ez teszi annyira nagyszerűvé is. Miközben a kislány meglepő részletességgel tár elénk egy-egy városi legendát, történetet, épp ennyire bíz a képzeletünkre egy sereg más dolgot. Élesen elkülönül az, amit tud, attól, amit sejteni vél, és ez a koncepció, bevallom, teljesen elbűvölt.

A történet gyönyörű, de nem a téma teszi azzá, hanem a szereplők, és elsősorban a kislány nyiladozó értelme. A varázs nem pusztán a szavakban, hanem Scout szavaiban rejlik. Megkapó őszinteséggel csodálkozik rá dolgokra, olyan ártatlansággal, ami a kisgyerekek sajátja. Persze vannak pillanatok, amiket nem ért, rajta keresztül mi mégis lehetőséget kapunk ezek megismerésére. Méghozzá kendőzetlen őszinteséggel, hiszen, ahogy fentebb is írtam, a gyerekek szó szerint vesznek mindent.

Az első mondattól az utolsóig imádtam. A nyelvezete magával ragadó, a fordítás gördülékeny, a karakterek összetettek, élnek, a történet szerteágazó, mint egy hatalmas fa rengeteg kis ággal. És ebben a hatalmas, boglyas fában ott rejlik több kis feketerigó. Nem hazudik szépséget oda, ahol az nincs, mégis letehetetlen. Benne van minden, ami igazán naggyá tehet egy regényt, és azt hiszem, tökéletes példája annak, miről is kéne szóljon egy kötelező olvasmány napjainkban.

10/10

Magyar kiadó: Geopen Kiadó
Fordította: Máthé Elek

2 megjegyzés:

  1. A filmet sok évvel ezelőtt láttam (Gregory Peck! :)), és emlékszem, hogy tetszett. A könyv is tervben van jó ideje, előbb-utóbb sor kerül majd rá (talán). :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én még nem láttam. mindig készülök rá, de csak kimaradt. Ne hagyd ki semmiképpen, bár Harper Lee állítólag elégedett volt a feldolgozással, biztosan sokat tenne hozzá a könyv. :)

      Törlés