Fül és szöveg

A kép forrása: Debbie Ridpath Ohi

Régóta kikívánkozik belőlem valami, és azt hiszem, ez minden olvasónak feltűnt már legalább ezerszer. A mai témám: tartalmak, kivonatok, fülszövegek.  Ezeknek ugye az lenne a funkciójuk, hogy eladják a könyveket, de  azért az elolvasásukig el kell jutni.

Amikor veszel egy könyvet, alapvetően három dolog befolyásolhat:
- Az első esetben író specifikus vagy. Nem érdekel semmi más, ha a kedvenc íród neve van a borítón, kosárba ugrik. Néhány író könyvét úgy vettem meg, hogy azt sem tudtam, miről fogok olvasni. Menet közben néha meglepődtem néhányszor, de nem számított, ezentúl is így teszek majd.
- A második verzió a téma specifikusság. Mikor valamit konkrétan keresek, ezek általában szakkönyvek, mint gyöngyfűzés, kertészet, vegán szakácskönyvek és a többi, de létezik rengeteg olyan vásárló is, akik olvasási szokásai igen korlátozottak. Nincs ezzel semmi baj, de ők lehet csak fantasykat, romantikus krimiket, vagy esetleg kizárólag drámákat olvasnak.
- És végül létezik az akcióban tobzódó begyűjtés. Aminek az a lényege, hogy mint mohó kisgyerek a cukorkás boltban, besöprök mindent a kosaramba. Ha két- három évet ül a polcomon ezért a pár százasért valami, akkor is megéri.

Én és az Ünnepi könyvhét, azaz hogyan ment füstbe a "nem veszek semmit" tervem

84. alkalommal rendezték meg idén az Ünnepi könyvhetet és 12. alkalommal a Gyermekkönyvnapokat. Így egyben. Az csak természetes, hogy muszáj volt kilátogatnom az eseményre. Persze szilárd elhatározással érkeztem, mégpedig, hogy nem és nem veszek semmit. Jó... maximum egy könyvet, vagy esetleg kettőt, de aztán vége.

Ez már Pénteken megdőlt, amikor elcsattogtam a Fumaxhoz, akik idén nem jutottak saját pavilonhoz, ezért kárpótlási akciót indítottak. Rendkívül baráti áron beszereztem az Uncharted: A negyedik labirintus -t és  Az Árny fia kötetet is, de csak azért ezt a kettőt, mert a Trónbitorlók és az összes Dan Wells már megvan. 

Plusz két ajándékkal is gazdagodtam: Virals – Fertőzöttek regénnyel, és végre-valahára az Avempartha – Az elfek tornya kötettel is.

Ilyen előjelek után én még mindig bíztam, de aztán szombaton, úgy öt perccel a megérkezésem után rögtön vettem két könyvet a Cor Leonisnál,  majd a Pokoli szolgálat is birtokomba szállt, mint recenziós példány, amit természetesen Vivien Holloway dedikált a számomra, sőt még egy angyalkát is rajzol bele. És akkor meg kellett állnom a Geopennél, meg egyéb helyeken is, de végül is kint összesen csak hat könyvet vettem, beleszámítva Samu B. Gábor műveit is, aki saját maga árulta a könyveit egy kinyitható kis asztalról, és helyben alá is írta. Különösen aljas dolognak tartom, hogy 15-30% közötti engedélynek vártak, de nem kevés kötet kereste 50%-os árengedménnyel gazdáját.

Vivienen és a fenti szerzőn kívül dedikáltattam még Tóth Krisztinával is, akinek az Akvárium című könyvét most olvasom, és meg kell mondjam, hogy teljesen magával ragadott. A szerzőről tudni kell, hogy gyermekverseket is ír, így történhetett, hogy amikor végre én következtem volna a sorban, a semmiből előbukkant két anyuka hat gyerekkel. A pöttömök számára nem volt egyértelmű, hogy én ott állok, ezért elém furakodtak, amiért nem haragudtam. Először is a mamák számára nehéz volt összerántani mindenkit, ők sem észleltek a nagy zűrzavarban, aztán  kiderült, nem az összes gyerek jelent meg, viszont mindenkinek dedikáltatnak egy könyvet. Két fiúnak is el volt törve a keze, az egyikük ráadásul egy sakkversenynek esett áldozatul, és az egész ötperces zsibongás rendkívül jó hangulatúra sikerült. Végig nevettem az egészet, ahogyan a Tóth Krisztina is, ezért egyáltalán nem lepett meg, hogy a zajosra sikerült találkozó után nem értette rendesen a nevemet. Szerintem én vagyok

Más nyelvével ékeskedni, azaz miért jó idegen nyelveken olvasni

Öööö... Sznobságból? Persze, hogy nem. Salaanderrel elmélkedtünk és megállapodtunk abban, hogy bejegyzés formájában közzétesszük a közös vagy eltérő (az övét még nem olvastam, majd kiderül) véleményünket. Mert hát, manapság az internetnek köszönhetően még kisebbé vált eme sárteke (ami, hála érte a gravitációnak, még nem vetette le hátáról az emberiséget), tehát jóval több az információ és ezzel a együtt megnőtt lehetőségeink száma is.

Bábel előtt könnyű dolgunk volt, ott volt nekünk a nagy közös nyelv, legalábbis addig, amíg mókás kedvű Teremtőnk be nem intett. Nyilván megérdemeltük, csak akkor most hogyan kommunikáljunk más anyanyelvű emberekkel? Hát kiabálhatsz nekik, ahogy azt megköveti az illem, hátha 100 decibellel az "itt fordulj jobbra" könnyebben érthető, de nagy valószínűséggel nem fog működni. Mit tegyünk? Tanuljunk nyelveket, mer’ az jó!
És tényleg. Az angoltanárnőm szerint az idegennyelv az, amit rosszul is érdemes tudni. Lehet benne valami, engem is meg szoktak érteni, pedig messze nem vartyogok jól, de ha a beszélgetőtársad figyel rád, és esetleg még ittál is egy kicsit, akkor bizony azon kapod magad, hogy nevetve sztorizol.  A másik fél, vagy azért, mert megért, vagy, mert esetleg sok volt a bor veled nevet, és ez klassz. De miért állnánk meg itt? Hiszen most kezdtél bele egy sorozatba, de sajnálatosan a tisztelt kiadó elkaszálta. Kiderült, hogy valami rejtélyes okból kifolyólag, ami mindenhol siker, azt idehaza csak te olvastad.  Persze beülhetsz a sarokba, sírhatsz órákig, tépheted a ruhád, de ettől még könyv nélkül maradsz.

A legjobb blog-díj, csak szerényen!

Tavaly nyáron megkaptam a Kérdez, felelek-díjat, ami igazából arról szólt, hogy beszéljünk magunkról is, nem csak a könyvekről. Szóval, hogy tegyük kicsit személyesebbé a blogunkat, de persze a kérdések igazából a könyvekre vonatkoztak.
Most pedig a Legjobb blog-díj, aminek a lényege, hogy általunk olvasott blogokat ajánljunk azoknak az olvasóknak, akik nyitottak az újra.
Engem Szellem örvendeztetett meg vele, ami egyfelől meglepett, nem tudtam ugyanis, hogy olvas, másfelől szuper kezdeményezésnek tartom, hiszen a blogoknak mindig jól jön egy kis reklám. Akkor gyorsan tovább is adom ezt a kitüntetést. 


A szabályok:

1. Megemlíteni, hogy kitől kaptad a díjat.

2. Felsorolni 4 bloggert, akiknél 200-nál kevesebb a feliratkozott olvasók száma.

3. Egy-egy kommentet hagyni a kiválasztott négy blogon a díjazásról.

Eddig nem túl bonyolult, és az első ponttal meg is vagyunk.Gyerünk a  másodikra!

Megfigyeltem, hogy mi bloggerek előszeretettel olvassuk mások blogjait, és a hozzászólok többségét is ők adják. Pedig hát az olvasások száma elárulja, hogy többen látogatok, mint ahány bloggert ismerek. Ki érti ezt? De visszatérve a kettes ponthoz: 

Nima

Mert elgondolkodtat. Képes evidens dolgokat úgy feltárni, hogy kiderül, nem is egyértelműek, közben pedig kénytelen vagyok végiggondolni a saját álláspontomat. Ami a szívén, az a száján, elmondja, ha valami gondja van, de az első, aki felajánlja azt is, hogy segít bármiben. És persze szereti a pasikat kiltben, na de ki nem? 

Zenka

Mert képes mindennel megnevettetni. Egy ártatlan könyvajánló a témától és Zenka hangulatától függően lehet könyvfakasztó vagy fergeteges, de elképesztő így is-úgy is. És megtisztelt azzal, hogy olvashattam a készülő regényét. Szeretem a stílusát.

Bea

Mert nem hódolt be a legújabb trendeknek. Nem csak friss megjelenéseket olvas, sőt, nem is csak könyves blog az övé. Nem feltétlen értünk egyet mindenben, és nem azért ír, hogy olvassák, hanem, hogy eltüntesse a felgyülemlett gondolatait, de szerintem érdemes követni. És azért is, mert évek óta elvisel, pedig nincs könnyű dolga. 

Salaander

Mert új fiú, akit támogatni kell, de egy csomó dologban egyezik a véleményünk. Remélem ezúttal kitartóbban fogja folytatni az irkálást, amire így szeretném egyúttal ösztönözni is. És hát nem sok pasi mozog ebben a szakmában, pedig mindenkire szükség van. 

Hipp-hopp kifogytam a díjakból, pedig lett volna még pár javaslatom, de végül is ők lettek a kiválasztottaim, és most rohanok tele spammelni az oldalukat, hogy tudják, kaptak egy kis díjacskát. 

Ti pedig, ha kedvet éreztek hozzá, látogassátok őket is szeretettel. Mert megérdemlik.

Könyvem, könyvem, mond meg nékem

A látszat ellenére ezek a könyvnek tűnő tárgyak bizony táskák. Csini, női retikülök.
Milyen praktikus megoldás lenne, ha címükkel már kora reggel jelezhetnénk napi hangulatunkat. Lehetne kifordítható, pozitív és negatív gondolatokat, árnyalatokat kifejező szütyő. Ha a nap során bármi változás áll be, csak kifordítom, befordítok mégis bunda a bunda.
Ma, ha lehetőségem lett volna rá, Az arany jegyzetfüzettel (Doris Lessing) indulok útnak, délben gyors csere A nyomorultakra ( Victor Hugó), igaz a 13 okom volt (Jay Asher) szintén vonzó opció. A Draculát (Bram Stoker) igen gyakran magammal hordanám, átlagos hétköznapokra pedig híven jellemezné életem a Birkakergető nagy kaland vagy folytatása, a Tánc, tánc, tánc (Murakami Haruki).

Szerintem jó ötlet lenne egy elől-hátul különböző variációkat tartalmazó széria is, amivel négyre növelnénk a napi lehetőségeink számát.
Ne álljunk meg ennél a gondolatnál! Hátizsákok, iskolatáskák, aktatáskák hirdethetnék hovatartozásunkat, véleményünket. Elég rápillantani a mellettünk ülő, igen jóképű férfiideál táskájára ahhoz, hogy megállapítsuk, szóba jöhet-e mint jelölt.
Amennyiben Elfújta a szelet (Margaret Mitchell), Büszkeség és balítéletet (Jane Austen), vagy akár Esküvő magazint hord magával, nyilvánvalóan elvetendő minden vele kapcsolatos ötlet.
Mindenki játszadozzon el a lehetőséggel. Ki, milyen kombinációkat választana?

Az Így veszíted el és a kölcsönzött kifejezés - Könyvbemutató

Április 17-én, este 19 órára szólt a meghívó, és bár számos könyvbemutatót kihagytam életem során, úgy éreztem, ezen most muszáj részt vennem. Nem pusztán azért, mert a könyvet nagyon szerettem, hanem mert Anger Zsolt és Szabó Győző közreműködő jelenléte meggyőzött arról, ez valami sokkal több lesz annál, mint amit gondolok. És kiderült, hogy tényleg!

Kicsit korán, majdnem egy órával hamarabb érkeztünk, és az előkészületek még javában zajlottak. A világítás és a vetítő nem állt készen, de a színészek és természetesen a kiadó részéről mindenki megérkezett. Kiderült, kifizetődő korán menni. Oda ültünk, ahová csak akartunk, volt könyvjelző (Ohó!), kaptam egy nagy naptárat és egy példányt a könyvből, amit ugyan nem a bloggereknek szántak, hiszen a mi példányunkat postázzák, de azért jutott belőle és hát te jó ég! A borító egyszerűen tökéletes. A felső rétege mintha egy kicsit gyűrött lenne,  akár egy régi, kisimított vagy egy szimpla itatós papír, de a tapintása nekem az öreg bőrre hajaz, szóval csak fogdostam és szagolgattam, mert új könyv, csodaszép és különleges.

Várakozás közben összefutottunk több bloggerrel, akikkel igen  kellemesen elcsacsogtunk, valamint megismerkedtünk a Nyárherceg fordítójával is, akitől sikerült néhány információt bezsebelni a készülő könyvről, és ezért már majdnem érdekel egy debütáló YA könyv. Mondjuk a varázs hatása alól szabadulva megint elég halvány az a majdnem, de több a normálisnál.

Egész kellemesen, de rendkívül zsibongva várakoztunk, mert igen izgatottak voltunk (legalábbis én), és ezért rengeteget beszéltünk (legalábbis én). Aztán A Cor Leonis képviselője üdvözölt mindenkit, pár szóval jellemezte az írót, felolvasott néhány blogger értékeléséből (ez enyémből nem, de ez van), és  Anger Zsolt valamint Szabó Győző elfoglalták a helyüket. Elkezdődött az, amit egy kölcsönzött kifejezéssel úgy jellemeznék: a rendkívüliség legendája.

Ugye olvastam a könyvet, értékelést is írtam róla, sőt még szerettem is, és ezek után úgy éreztem, mintha egy teljesen ismeretlen terepen járnék. A két férfi felváltva olvasott, néha egymás alá beszéltek, vagy mondatok között váltott. Gyakran megjegyzést fűztek  a másik fél beszéde alá, mellé, a testbeszédükkel erősítetve a mondanivalót. A legkülönösebb mégis az volt, hogy ugyan eltérő hangon és kissé más stílusban is olvastak, mégis egyé váltak. Fantasztikus volt! A saját olvasásom alatt érzékeltem ugyan a sorokat átjáró iróniát, mégis gyakran azt gondoltam: Micsoda egy szemét! Igen, néhány alkalommal nevettem, de azért mégiscsak nő vagyok, vannak dolgok, amiktől nehéz elvonatkoztatni, és most, mintegy varázsütésre hirtelen megismertem a másik oldalt. Eddig is értettem a mondanivalót, felfogtam az ok és okozati kapcsolatokat, de ezúttal át is éltem. Az a nagy helyzet, hogy ezért én hajlandó lennék fizetni is. Klassz lenne beülni egy romkocsmába, valami üveg jóféle borral, kényelmesen hátradőlni, és hallgatni, ahogyan az első szótól az utolsóig felolvassák ezt a koránt sem vastag könyvet. Sőt, több mint klassz, mert már nem tudok ugyanúgy gondolni az Így veszíted el-re. Hihetetlen, de még jobb lett, még lüktetőbb, még élőbb és igen, sokkal trágárabb. Imádtam!

Közben a színészek feje fölé dominikai, a szövegre utaló jelnéteket vetítettek, amik színesek és nagyon elevenek voltak, de bevallom, egy idő után már csak időnként pillantottam fel. A felolvasás annyira lekötött, hogy képtelen voltam másra is koncentrálni. Teljesen felpörögtem tőle, így őszintén sajnáltam, hogy véget ért. Tényleg szívesen maradtam volna még, de aztán csak haza indultunk. Útközben beszéltünk(beszéltem) az átélt érzésekről, majd megvacsoráztunk, a metrón pedig megint belekezdtem a könyvbe. Egyszerűen csak muszáj volt! Kíváncsi voltam rá, mennyit változtatott az olvasás élményén ez az esemény, és azt kell mondjam, hatalmasat. Ég és föld volt a kettő közötti különbség. Pedig azt hittem, ez a könyv már átadott számomra mindent, ami csak módjában állt, erre kiderült, tévedtem. Elképesztő élmény volt, amit hatalmas lelkesedéssel köszönök a Cor Leonisnak, valamint teljes odaadással Anger Zsoltnak és Szabó Győzőnek.

Egyetlen dolgot sajnálok igazán, hogy a jelentkezők létszáma ellenére elég kevesen voltunk. Mondjuk így sokkal családiasabb volt a hangulat, de a kérdésemre, hogy ez normális-e, azt felelték: szépirodalomnál sajnos igen. És ez igazán kár, mert akik csak igérték, aztán mégis kihagyták valmai igazán különlegesről maradtak le.  Az elkövetkezendő napokban nyilván több blogon és fórumon, az enyémnél jóval részletesebb, szebb és kerekebb beszámolókat is olvashattok majd, Gretty például még jó kis képeket is készített, de mindenképpen el szerettem volna mesélni, hogy számomra mennyire elképesztő este volt.

10/10

Békéset és boldogot

Ez a második közös karácsonyunk, és mivel az idei világvégét is sikeresen túléltük, holnap mindenkihez bekopogtathat Jézuska.

Van ahol már kész, és akad, ahol csak holnap állítanak fát. Harmincöt évnyi tapasztalatommal mindenkinek javaslom, hogy helyezzék kezük ügyébe az elsősegélydobozt, plusz kötszert, forralt bort és füldugót, hogy a mindenhonnan záporozó káromkodásokat figyelmen kívül hagyhassák. A fafaragása ugyanis roppant veszélyes és fárasztó munka.

A magam részéről az idén könyvekből készítettem fát(benevezve ezzel egy moly kihívásra is ). Az érdekessége, hogy csupa olyan könyvből áll, amit még nem olvastam. Hát nem számoltam meg, mennyi, de a polcomon maradt húsz könyv ebben a témában, szóval ez kb. száz darabból állhat. Van ahol két vékonyabb kötetet tettem egybe, hogy nem boruljon meg a fa, mivel szembe vastagabbak kerültek.

Témájukat tekintve igen vegyes a felhozatal. Van itt krimi, thriller, horror, sci-fi, dráma, fantasy kicsiknek és nagyoknak, idegnyelvű és magyar, manga, kortárs és klasszikus irodalom.  Történelmi és jelenkorban játszódó kalandregény, pararomantikus és ifjúsági könyvek is.

Úgy tervezem, januártól olvasással fogom lebontani, bár nem biztos, hogy ellen tudok állni addig. Arról nem beszélve, hogy nem feltétlen a legfelsőkkel kezdeném... Mondjuk tegnap kihúztam egyet középről és az építmény nem dőlt össze. Nem úgy, mint néhány éve, amikor tűzifát pakoltam és már két fejjel magasabb volt a kupac, szép negyvencentis hasítékokból, amikor rám borult. Nem tudom, miért nem lett komolyabb bajom, de ebből következően már minden felpakolós dologtól tartok kicsit.

A torony azonban kibírta az éjszakát, úgyhogy nyugodt lélekkel bemutathatom. Hetvenöt centi magas lett, és ezt így elnézve soha többé nem panaszkodhatom, hogy nincs mit olvasnom. Egyértelmő bizonyítékkal szolgál könyvoholista létemre.

A kép sajnos nem a legjobb, az én öreg telefonommal ennél jobbra nem futja, de számomra így is megható kis rakás.

Majd 2013-ban beszámolok a fa sorsáról, amiről különben létezik égősorral dísztett kép is, de azon még ennyi sem látszik...

A lényeg azonban, hogy mindenkinek sok könyvben, élményben, rockban, sütiben és vidámságban gazdag karácsonyt kívánok!

Agatha, én, meg a perverzió

Már régóta tervezem ezt a beírást. Az egyik kedvenc ponyva írómról van szó. Agatha Christie-ről. Gyerekként faltam a könyveit és most, felnőttfejjel is újra és újra előveszem azokat.

Nem szeretnék belebonyolódni az adatok tömkelegébe, millió oldalon elérhetőek, és nyilván összeszedettebbek, mint amit én tudnék produkálni. Inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy mit jelentett nekem. Mit jelent ma is.

Rólam köztudott, hogy az ízlésem igényelne néhány hatalmas pofont, csak miheztartás végett, de igazából nem bánom, hogy nem állt felettem senki, amikor a polcról leemeltem az első könyveket. Messze nem voltam még tizennégy. Mindösszesen kilenc évesen kaptam rá az olvasás ízére, és  Drakula után egyből a krimikre vetettem magam. Tudom, hogy nem kimondottan nekem való irodalom volt, de a mesék nem nagyon kötöttek le. Ilyen erős kezdés után nem is csoda.

Persze, mindenről a bátyám tehet, hiszen az a néhány év, ami a javára írható, pont elegendő volt ahhoz is, hogy hozzáférjek sokféle irodalomhoz.  Sci-fik, krimik, thrillerek, kaland -és, kémtörténetek, képregények. Micsoda csodás bőséget kínált gyermeki elmém számára!  Szinte tobzódtam a lehetőségekben. Már akkor megmutatkozott könyvoholista természetem. Igyekeztem minden magam köré gyűjteni, és előszeretettel jelentettem ki egy könyvről, hogy az enyém. Akkor is, ha nem volt az. Felénk ugyanis nem volt divat a zsebpénz, és könyveket azokban az időkben csak a szüleink vettek. Kicsire nem adunk, nagy meg ugye nem számít.

A fiatalabbak biztosan nem emlékeznek rá, de amikor én voltam gyerek, hétfőnként nem volt adás a tévében. Tudom,  ez hihetetlenül hangzik, de ezek a hétfők lehetővé tették elmélyülésemet a könyvek világába. Nem voltunk egy társasjátékozó család. A szüleim reggeltől estig dolgoztak, sokszor 3 műszakban is. A bátyámmal néha kártyáztunk, próbált megtanítani sakkozni, de kiderült, nem elég maszkulin hozzá az  agyam. Volt Gazdálkodj okosan-unk, de azt halálra untam. A biciklizést nem nekem találták ki, tanulni sosem szerettem - kevés siker ért benne, később persze kiderült, miért -, a diavetítőből már kinőttem, és bár volt néhány babám, leginkább csak a hajukat szerettem levágni. Szóval sok szabadidővel rendelkeztem, amit ki kellett tölteni valahogyan. Az egész családom sokat olvasott. Hétvégenként, mindenki teljes csendben elvonult egy sarokba. Nálam viszonylag későn bontakozott ez ki. Már betöltöttem a kilencet. A bátyám, aki mindenben első volt, így születésben is, hatévesen karácsonyara könyveket kért. Én biztos későn érő vagyok.

Tehát a krimik... Már nem emlékszem mivel kezdtem, de egy Hercule Poirot történet volt és 
nagyjából olyan hatással volt rám, mint egy farba rúgás. Egyből elvarázsolt, magával rántott és beszippantott a piperkőc belga, a bajszával és a fennhéjázó modorával.  Irigyeltem a szürke agysejtjeit és arra vágytam, hogy így átlássak mindent. Aztán persze jött Miss. Marple (Jane néni), és végérvényesen elvesztem. A kotnyeles öreglány, akinek folyton- folyvást eszébe jutottak a dolgok, aki előszeretettel skatulyázott be mindenkit, és aki rászolgált volna egy alapos  dorgálásra, mer' ugye mások dolgába ütni az orrunkat, igen csak csúnya dolog, kitöltötte az űrt fiatal, fogékony agyamban.

Egy idő után azt vettem észre, hogy magam is tipizálom az embereket.  Figyelem, hogyan viselkednek, mit mondanak. Büszke voltam arra, amit csinálok, és amit látok.  Azt hittem ettől jó emberismerő leszek.  Persze nem volt igaz és most sem az, mégis olyan jó játék volt.  Édesanya jött, hogy lámpaoltás, mivel zseblámpával nem rendelkeztem, a kislámpámmal költöztem be a takaró alá. Kockáztattam a túlmelegedését, amiért nem dicsértek meg, de mindig nagyon izgalmas volt a könyv.

Később már nem csináltam belőle ügyet. Szóltak, én meg nem oltottam lámpát. Lassan mindenki hozzá szokott, hogy éjszakába nyúlóan olvasok, és inkább nem alszom. Nem örültek neki, de mivel a szomszédban a testvérem is ugyanezt tette, nem tehettek ellene semmit.

Rájöttem, hogy inkább bagoly vagyok, mint pacsirta, és nem tudok elaludni, amíg nem fogják el a gyilkost.

Az első könyv, ami nem tetszett a krimi királynőjétől, az a Tíz kicsi néger volt.  Azt hiszem, nem voltam megérve rá. Ahogy a többire sem, de azokban a képlet viszonylag egyszerű volt. Jön a gyilkos, gyilkol (ha szerencsém van, többször is), majd elkapják. Ez volt az első könyv, ami elgondolkodtatott az úgynevezett morális kérdéseken, és amit  olyan 10 évesen nem tudtam feldolgozni. A bűn az bűn. Tiszta sor! Itt mégis egy kicsit megakadtam. Szabad-e gyilkolni az igazság nevében? Addig csak azt hittem, önös érdekből "lehet". Vajon ez a nagy emberbaráti cselekedett nem önös érdek? Nem láttam át a regény zsenialitását. Bizonyára nem véletlenül jelölik őket korhatárral.

Felnőtt fejjel olvastam újra, már Tíz kicsi indián címmel. Ismét éreztem ama bizonyos altáji megbillentést.  Nem értettem, miért nem kedveltem korábban. Hiszen a nő egy lángész! Persze, azóta sokan ellopták az ötletet, és a modern időkben talán nem is maradna észrevétlen egy ilyen kísérlet. A helyszínelők (a CSI, meg a CSU, na meg CS izé), bizonyára szétszednék a helyet és megtalálnának miden apró kis bizonyítékot.  Akkoriban azonban szokatlan és kolosszális volt, csak úgy, mint sok egyéb "gyilkossága".

Szóval mit köszönhetek Agathának? Hát, nem tudnám elkövetni a tökéletes bűntényt, de a kreativitásom alapjait ő tette le. A ponyvák  istennője lassan klasszikusnak számít, gyermekkoromban azonban csak egy albatrosz volt a jele. Soha nem merültem volna el ennyire a betűk szeretetében, ha nincs ő, hiszen Drakulából csak egy van, az ő könyveiből rengeteg!

A régi példányok lassan elkoptak, elkezdtem tehát előröl beszerezni őket. Van olyan regényem, ami több példányba is megvan, én mégis hűségesen elolvasom az összes darabot. Kötve hiszem, hogy megváltozott a gyilkos személye, de mindig van egy -egy mondat, amire rácsodálkozom. Hát nem remek könyvet írni a számomra? Mindent triplán olvasok, és folyton meglepődöm. Vagy, lehet csak a memóriámmal van baj...

Mostanra gyakorlatilag minden műfajt kedvelek. Kényszeresen falom a betűket. Szépirodalom, fantasy, ifjúsági irodalom, krimi, ezotéria, kalandregények, horror történetek, thrillerek, és ha muszáj, romantikus irodalom is, de ez utóbbi esetében minimum elvárás, az egy vámpír, esetleg agyra éhes zombi. Az alatt nem és nem!

Kijelenthetjük, hogy szenvedélyesen szeretek olvasni, de amit igazán imádok, azok a szűz könyvek. Van bennem valami perverz öröm, amikor kinyitok egy kemény fedeles kiadványt. Hallom, ahogyan a gerince megroppan, először életében, és megérzem a festék illatát. Ezért nagyon ritkán veszek használt könyvet. Talán sznobizmus, talán fétis, de érezni, ahogy a lapok az ujjbegyedhez tapadnak és tudni, hogy senki nem érintette őket rajtad kívül, felér egy kisebbfajta gyönyörrel.

Nem is akarok meggyőzni senkit arról, hogy nem vagyok furcsa, de alapszabály, ha adok is kölcsön könyvet, felírom kinek. Nálam nem fordulhat elő olyan, hogy valaki eltűnik, eltűnhet egy könyvemmel. Legfeljebb fejvesztés terhe mellet.

Ami viszont biztos, az én csodás kalandjaim kilenc évesen kezdődtek, Agatha Christie-vel. Nektek mi volt az első( igazából a második)? Vagy még mindig vártok az igazira?