Anne Rice: Prince Lestat and the Realms of Atlantis (The Vampire Chronicles #12)

Nem olyan rég döbbentem rá, hogy valamiért a Vámpírkrónikák 12. részének kiadása idehaza még várat magára, pedig már a 13-ik is kijött több mint egy éve. Aztán meg is fedtem magam, mert én sem állok sokkal jobban, a Realms of Atlantis ekkor már vagy másfél évet csücsült a polcon, ideje volt belevágni. Ilyenkor persze felmerül, mégis mire vártam eddig, de kérlek, ne kérdezzetek! Fogalmam sincs.

Lestatot és Amelt ugyanaz az álmom kísérti, egy hatalmas várost látnak, amint leomlik és elnyeli a víz. Egyikőjük sem ismeri a helyet, de van valami nyugtalanító a képben. Louis visszatérése jótékonyan hat a hercegi munkára, de akkor még senki sem tudja, hogy ez a béke hamarosan brutális gyorsasággal ér véget. bekövetkezik az elképzelhetetlen, megölnek egy vámpírt, az elkövető pedig nem közülük való, de még csak nem is ember. A vizsgálódás során az is kiderül, nincs egyedül, de mindezek közben Budapesten, a földalatti pincében fogvatartott fiatal fiút már 10 éve kínozzák, és kilátástalan a helyzete, esélye sincs a szökésre.

Anne Rice: Prince Lestat (The Vampire Chronicles, #11)

A harmadik rész után meglehetősen nagyon ugrottam, de mivel azt írták, hogy a The Queen of the Damned utáni időket követi majd, én meg egyszerűen imádom Lestátot, úgy éreztem, semmi baj nem származhat abból, ha kihagyom a közbenső 7 kötetet. Vagyis igen erősen reménykedtem benne.

Lestatot régóta kíséri az ismeretlen hang, aki lakótársa magányos, vándorlással gazdag éltében. Igazi béke köszönthetett volna be a vámpírok világára, de valaki menedékeket éget fel, és az ifjú vámpírok tucatjával hullanak. Senki sem tudja, mi történik, ki követi el a merényleteket, a hullák száma gyarapszik, az öregeket összetartásra szólítják fel. Minden jel szerinte teljesen reménytelenül. Egy vezérre várnak, valakire, aki összefogja a reménykedőket.

Nos, a történet valóban a kárhozottak királynője után játszódik, de nem közvetlenül. A történet fonalvezetése azt követi ugyan, csak közben elmúlt hipp-hopp néhány évecske, szóval senki sem olyan már mint volt. Csak Lestat merengős, tépelődő természete ugyanolyan. No meg néhány régi szereplő is megvan, de akadnak újak. Nos, nem feltétlen újak, csak nekem kimarad az 1988 utáni rész. És mégis az a furcsa, tökéletesen tudtam követni a történetet.

Teaser kedd #152

Idén eddig még szerencsém volt - diszkréten le is kopogom -, minden eddig olvasott könyvemet szerettem, ami színtiszta mágia. És ha már mágia, természetfelettivel foglalkozó regényeket egyre ritkábban veszek kézbe, létezik pár olyan darab, ami örök kedvenc marad, vagy olyan, amit sorozatban adtak, és még nem értem a végére, de új darabba, a Midnight, Texason kívül nem vágtam (az meg nem számít, mert ugye Charlaine Harris) már egy jó ideje.

A hétre hozott regény ahogyan előre várható volt, lassításra szólít fel. Így volt ez a sorozat eddigi összes darabjával, komótosabb tempóra fogott, elvitt egy fura, melankolikus világba, és nem tűrt meg maga mellett senki mást. Nem állítom, hogy ellenemre van, sőt, élvezem, hogy be lehet kuckózni, és olvasni ezeken a hosszú estéken. Azért nem tökéletes a helyzet, néhány dologhoz ismét hozzá kell szoknom, mégis próbálom kihozni a helyzetből a maximumot.

It was after Queen Akasha had been destroyed and the mute red-haired twin, Mekare, had become “the Queen of the Damned.” I’d witnessed all that—the brutal death of Akasha in the moment when we all thought we would die, too, along with her.

Anne Rice: Prince Lestat

Anne Rice: The Queen of the Damned (The Vampire Chronicles #3)

A Lestat után szemernyi kétség nem maradt, hogy bizony folytatni fogom a sorozatot, de mivel rendszerint nagyon lassan haladok vele, egy havi Anne Rice-ra rendezkedtem be. Ezért aztán teljes volt az elképedésem, hiszen a vártán sokkal gyorsabban haladtam, és persze ezzel már el is árultam, mennyire tetszett.

Lestat a maga hercegi gőgjével készül egyetlen és felejthetetlen fellépésére, miközben a világ veszélytől hangos. A vészjelzéseket csak az igazán öregek képesek meghallani, de hogy ki hogyan reagál, az már merőben más kérdés. Akad, aki hátradől és játssza továbbra is a számára kiosztott szerepet, néhányan pedig úgy döntenek, nem nézhetik tétlenül, ahogyan a fajukat szép sorba kiírtja egy náluknál nagyobb hatalom.

Teaser kedd #123

Itt a kedd, itt van újra, azaz elérkezett a Teaser kedd ideje. Aki várta, tegye fel a kezét, és egyenlőre érje be ennyivel, mert az év hátralévő heteiben valószínűleg csak retró rovat lesz. Ennek az oka igen egyszerű, ellenállhatatlan vágyat éreztem Anne Rice olvasására, és ebből három dolgot következik:
1. lassan fogok haladni, de nem tudok mellette mást olvasni;
2. minden percét élvezni fogom;
3. és ismétlésre van állítva a Queen of Damned soundtrack.

A könyv hangulata, már így a 30. oldal környékén is magávalragadó, annyira sajátságos, édes és bús egyszerre, de pont ezért nehezebb is, mert a tömören, apró betűvel szedett sorok inkább a szépirodalom kategóriát erősítik, mint a fantasyét. 





THE SHORT HAPPY LIFE OF BABY JENKS AND THE FANG BANG
Bent forward, scowling with her little pouting mouth turned down, she looked mean, and deceptively cute. 

Anne Rice:  Queen of Damned

Anne Rice: The Vampire Lestat (The Vampire Chronicles, #2)

Teljesen véletlenül, egy belső sugallatnak engedve vettem le a polcon árválkodó széria második kötetét. Ahogy írtam korábban, a bevezető kötet, bár meghajoltam a nagysága előtt, elég felemás érzelmeket váltott ki belőlem, így aztán elmúlt pár év, mire újra aktuális lett.
Jóllehet Lestat személyisége garanciát jelentett a jó szórakozásra, nem tudtam, hogy mit várhatok a regénytől. A tény, hogy a '75-ös kötet folytatására kilenc évre volt szükség, egyszerre jelentett jót és rosszat is. Jót, mert nyilván megváltozott a hangulata, és rosszat, mert ha eltelik közben csaknem egy évtized, túl sok dolog változhat. Túl sok!
És mégis, egy vasárnap éjszakán kézbe vettem, és ugyan lassan haladtam vele, de nem tűrt meg maga mellett semmi mást.

Lestat de Lioncourt a '80-as éveket választotta visszatérésére. Míg ő aludt a világ elszáguldott mellette, de ez a világ teljesen más, mint amit korábban ismert. Lakói megölték saját isteneiket, és hirtelen mindent szabad, a levegő lüktet, vibrál, pont tökéletes hely a rocksztárrá váló vámpírnak, aki bandát alapít és könyvet ír az életéről. 
Teszi mindkettőt azért, mert kedve van hozzá, és azért is, mert ahogyan Louis lefestette a dolgokat, nem igazán nyerte el a tetszését. Az éremnek bizony két oldala van, ő pedig megragadva a lehetőséget elénk tárja a sajátját. Akkor is, ha ezzel a létező összes szabályt felrúgja.

Teaser kedd #83, azaz az elmaradt értékelés esete Anne Rice-szal (The Vampire Chronicles #1)

Amikor befejeztem a Vampire Academy-t, tudtam, hogy szükségem lesz valami normális vámpíros regényre. Nem a manapság divatos tingli-tanglira, hanem olyan drakulásan klasszikusra. Valamire, ami miatt beleszerettem a témába.
Még 2011-ben olvastam Anne Rice: Interview with the Vampire című könyvét, amiről, mint afféle megkéset vélemény, lenne most némi mondanivalóm. Azért is, mert akkor még nem vezettem blogot, és azért is, mert nyilvánvalóan szándékozom folytatni a Vámpír krónikák sorozatot. Jobb későn...

Talán három éve még nem rendelkeztem a megfelelő szókészlettel, és esetleg ezért történt, de tény, nagyon lassan haladtam. Így utólag visszagondolva, inkább a hangulatával lehetett valami baj. A film is elég melankolikus lett, és bár szerettem, a könyv egészen más dimenziókba vezetett. Köztudott tény, hogy Rice a lánya halála után sebtében, öt hét alatt követte el a regényt, méghozzá 1976-ban. A könyv nem más, mint a gyász megjelenése, és mivel magam is alkalmaztam ezt a terápiát, tudom, hogy működik, csak egy bökkenője van, magán hordozza az író minden fájdalmát.
Louis tépelődő, töprengő karaktere mélyen ül az önsajnálatban. Tulajdon fájdalma mindent elborít, azon keresztül látja a többi karaktert, és ez akaratlanul is torzít. Amikor az ember lelke folyamatosan sajog, nehéz reálisan látni.

A történet maga zseniális volt, mégis borzasztóan nehéznek találtam. Magyarul nem tudom milyen lett, de többször is eszembe jutott, hogy akkor én most harsány csatakiáltással páros lábbal dobbantok az ablakpárkányon, mielőtt kivetném magam. Aztán történt valami, és újra imádtam 20-30 oldalon át, de mivel hősünk nem képes nyugodni, néha bizony besokalltam. Furcsa kettősség volt ez, a szeretem-gyűlölöm határán evickéltem. Miközben mélyen szántam Louist, egyre jobban kedveltem Lestatot, aki azt hozta, amit tőle elvártak. Ellentétben állt a tökéletességében meghasadt jóval, és képviselte a megtestesült ördögöt.

Természetesen a gonosz közelebb állt hozzám, mert mindent összevetve legalább nem volt álszent, csakhogy mind tudjuk, milyen sorsra jutott. Túl sok fájdalom sütött a lapokról, hiába éreztem, hogy ez valami jó, valami szokatlan, átérezni nem tudtam.
Az a furcsa eset állt elő, hogy a film, minden hibájával együtt 10 pontos lett nálam, a könyv viszont csak 7/10-et kapott. 

Ezek után pedig kevés kedvem volt belekezdeni a folytatásba, nem csoda, hogy eddig húzódott.

Heti ízelítő:


The light of the sun, the sustained heat of an intense fire - these things might destroy me. But then again, they might not.

Anne Rice: The Vampire Lestat