2014. február 23., vasárnap

Mindenek fölött légy hű magadhoz... (Variálós vasárnap #17)


Polonius így beszél a Hamlet első felvonásában: 
"... Mindenek fölött
Légy hű magadhoz: így, mint napra éj,
Következik, hogy ál máshoz se léssz.
Isten veled: áldásom benned ezt
Érlelje meg majd."

Nem állítanám, hogy különös szakértője lennék Hamletnek, de ezt az idézetet még én is ismerem, és mostanában meglepően sokat jár a fejemben. Pár dolog változott körülöttem, akik olvasnak, pontosan tudják, vagy legalább sejtik miről beszélek, de főleg eleinte - bár tudtam, hogy jó döntést hoztam-, tartottam kicsit a reakcióktól. Néha mind elbizonytalanodunk, és szükségünk van visszajelzésre, de álltálában én ettől függetlenítem magam, így aztán elgondolkodtam azon, hogy a békesség kedvéért magamba tudnék-e tartatni bizonyos dolgokat? Rájöttem, hogy ez teljesen reménytelen, így ismételten úgy döntöttem, nem érdekel mások véleménye. Ahogyan azelőtt is békében együtt tudtam élni önmagammal, ezután sem jelenthet majd gondot.

De vajon jogom van-e hűnek lenni önmagamhoz, ha ezzel  adott esetben akaratomon kívül megbántok valakit? Meg egyáltalán, mihez kéne hűnek lennem? Az ember változik. Aprócskát, észrevétlen, mégis változik szünet nélkül, mert a világ és vele együtt az élet is változik körülöttünk. Hatással vagyunk a környezetünkre és ők is hatnak ránk. Nem feltétlen pozitív értelemben, de akkor is így van. Persze megmakacsolhatjuk magunkat, és mondhatjuk: Eddig és ne tovább!, ahogy gyakran meg is teszem, de ilyenekkor mindig kicsit lemaradok, és el kell fogadnom, hogy az élet már csak ilyen. Nem feltétlen illek bele. Miközben mégis bele illek, mert mi, a kicsit kívülállók majdnem annyian vagyunk már, mint a beolvadók, ugyanis minket is kötnek bizonyos szabályok. Leginkább az, hogy bizonyos dolgokban nem követjük a szabályokat, de ez sokszor tűnik inkább polgárpukkasztásnak. Ez lenne az önhűség?

Vagy esetleg csak annyi, hogy felvállaljuk magunkat, történjen akármi. Ha nem vagyunk szépek, soványak, ha nem tökéletes a bőrünk, vagy ha vegánok leszünk, amikor mindenki tiltakozik ellene.
Mert inkább az a kérdés, mitől leszek az, aki vagyok?
Úgy hiszem alapvetően a külső és belső jegyeink egyaránt tartalmazzák az egyedi lenyomatunkat. A hajunk színe épp úgy a részünk, mint a hitünk és reményeink. De hogy egyforma súllyal esnek-e a latba, azt azért nem hinném.
Volt idő, amikor az álmaim határozták meg, hogy ki vagyok. Csak az lebeget a szemem előtt, csak annak éltem, mostanra lettek reálisabb céljaim. Lehet felnőttem, és a kamaszos lelkesedés elmúltával új célokra volt szükségem, az is lehet, hogy beláttam a saját korlátaimat, de akárhogyan is történt, a nagy része öntudatlanul zajlott le, és még mindig én vagyok én. Vagy valaki más lettem úgy, hogy észre sem vettem?

Egyszerűen csak változtam. Nem akartam, mégis így történt. Minden, amit tettem, amit gondoltam, amit velem tettek, rólam gondoltak tovább formált. Azzá aki ma vagyok. Talán mégsem vagyok annyira kívülálló, de szeretem azt, aki lettem.
A barátaim a családom is látják ezeket, akkor is, ha én nem feltétlen érzem, és rákérdeznek, mert bizonyos dolgokat furcsállnak.  És persze minden ilyen eset azzal jár, hogy kicserélődik néhány ember körülöttem. Akiket sajnálok, akiket meggyászolok, de igazából ezt természetes reakciónak tartom, mert semmi sem marad ugyanolyan. Nem lehet visszahozni a gondtalan gyermekkort, de attól még vágyhatunk rá. Belegondoltam, milyen lennék most, ha minden ugyanúgy maradt volna, és azt hiszem, nem lennék boldog.

Ezzel lassan elérkeztünk a gondolatom végéhez is: számomra azt jelenti az önmagamhoz való hűség, hogy mindentől függetlenül elégedetten és boldogan élem az életem. Egyensúlyban vagyok önmagammal, és egyensúlyban a világgal. Továbbra sem hajszolok visszaigazoló vállveregetéseket, de azt nem tagadom, jól esik, ha kapok. Egy pillanatig. Aztán elmúlik, mert az életem szempontjából nincs jelentősége. Én ugyanis tudom, hogy jól csinálom amit csinálok, azt is tudom, hogy van nálam jobb is, de nem hajt előre az irigység, nem akarom megmutatni, mennyivel vagyok jobb. Általában. Néha visszaesek és azon kapom magam, hogy arról bizonygatom a környezetemet, milyen klassz is vagyok. Olyankor aztán elszégyellem magam, és visszahúzódtam egy kis önvizsgálata, aminek mindig az a vége, hogy történt valami az életemben, ami elbizonytalanított, és kívülről próbálom megkapni azt az önbecsülést, amit csak én adhatok meg magamnak.



Hűnek lenni azt jelenti, elfogadod önmagad. Nem bánsz meg semmit, és minden helyzetből igyekszel tanulni. Nem keresed a konfliktusokat, de odatartod az arcodat, ha szükséges, mert felvállalod magad és a véleményed úgy, ahogyan van. Nem ítélsz el senkit a külseje alapján, és gondolkodsz mielőtt kinyitod a szádat.
Van saját véleményed, de elfogadod a másét is, nem tagadod meg az elveidet, de képes vagy felülvizsgálni, ha az élet rád cáfol, mert képesnek kell lenned a változásra és az elfogadásra.
Ahogy Lizzie tette, pedig neki tényleg nem lehetett könnyű. Négymillióan látták a róla készült 8 másodperces kisfilmet, ami világ legrondább nőjének nevezte. Az emberek szerint tehetne egy szívességet mindenkinek, és főbe lőhetné magát. Szerette volna, ha a hozzászólók érzik azt a lelki mélységet, azt a  nyomort, amit ő, de ehelyett célokat tűzött ki maga elé. Huszonkét évesen már régóta motivációs trénerként dolgozott, huszonnégy éves korára kiadták két könyvét, már dolgozik a harmadikon, és néhány éve lediplomázott. Ő képes volt győzni, akkor nekünk mégis mi bajunk lehet?


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése