2014. december 30., kedd

Teaser kedd #125


Újra kedd van, és bár a múlthéten kihagytam a rovatot, most nem szándékozom. Annál is inkább, mert végre kipipálhattam az évre vállalt 50 könyves kihívásomat. Azt most hagyjuk, hogy az utolsó könyv mennyire vékony volt, egy combosabb képregényben több a szöveg, és azt se firtassuk, ebből mennyi volt manga, de megvan!
Tavaly ilyenkor 100 könyv felett jártam, az idei év azonban nem kedvezett a könyvoholista szellememnek. No nem baj, majd jövőre. Ideje temetni az óévet, még akkor is, ha egy nap hátravan, és készülni az újra.

Ugyan tervezek holnap még írni, de ha mégsem, akkor mindenkinek nagyon boldog új évet! Jövőre veletek ugyanitt!




- Természetesen teljesen őrült - mondta Sándor.
- És mostanáig várt azzal, hogy elmondja a világnak?

Scott Westerfeld: Góliát

2014. december 29., hétfő

Benyák Zoltán: Csavargók dala

Benyák Zoltán már évekkel korábban a látóterembe került, de valahogy soha nem kereszteztük egymás útjait. Igazából nem tudnám megmondani, miért nem. Valahányszor megláttam egy könyvét ellenállhatatlan vágyat éreztem a beszerzésére, függetlenül attól, mit súgott a fülszöveg. Persze ebben nagy szerepe volt a borítóknak is, sőt, eleinte szinte csak azoknak, csakhogy egyre több blogger nyilatkozott róla elismerően, így komolyan kezdett érdekelni.

Kócosban, Priuszban és Flúgban azonkívül, hogy ragadványneveken ismertek, sokáig egyetlen közös dolog volt, mind a hárman hajléktalanok, akik az utcán tengetik életüket, együtt guberálnak. Egészen addig, míg egy épp annyira reménytelenen napon, mint az előző volt, nem lelnek valami igazán meglepőt, egy csecsemőt. Némi töprengés után elhatározzák, hogy megkeresik a gyerek édesanyját, no de milyen lehetőségei vannak egy csapat csavargónak? Sok dolog bizonytalan az életükben, például az esti vacsora is, de egyetlen dologban mind egyetértenek: a rendőrökhöz nem fordulhatnak.

Szerintem már szóba került, hogy valaha kortárssegítőnek készültem, és mint jövőbeli szociális munkás, gyakran megfordultam hajléktalanok, drogosok, alkoholisták és ezen csoportok tetszőleges elegye között. Azt nem állítom, hogy én lettem volna a jövő nagy reménysége, de érdekelt a munka, és akkoriban komolyan dolgozott bennem a világmegváltó láz. Magabiztosan, sőt, kevélyen hittem, a világot meg kell váltani, valamint biztosan én leszek az, aki ezt megteszi. És természetesen, mint sokan mások előttem, én is rájöttem, hogy az élet nem feltétlen olyan, ahogyan azt elképzeltem.
Ráadásul a romba dőlt álmaimmal még csak nem is én vagyok az, aki rosszul járt. Senki sem tervezi gyerekként, hogy hajléktalan lesz, senki sem sejti, születése pillanatában, hogy a szülei otthontalanok, így neki sincsenek rózsás esélyei.

A legerősebb erénye ennek a regénynek az, hogy rávilágítja a reflektort egy olyan csoportra, amelyet divat nem meglátni. Egy olyan zárt közösségről beszélünk, ahová koránt sem nehéz bekerülni, de ha valaki már ott van, hirtelen eltűnik a társadalom ölelőnek nem nevezhető, de legalább valóságos karjaiból. Többé senki nem számít rájuk komolyan, a hangjuk sem hallható, és ha van is családjuk, lassan ők is megfeledkeznek róluk. Ebben a közegben, meglepő módon mégsem áll meg az élet, szerelmek születnek, barátságok köttetnek, harag és nézetletérés támad, ahogyan egy seregnyi más emberi érzelem is. Ez az a pont, amit a regény tökéletesen feltár. Persze az író elképzelése nem mentes egyféle pátosztól, az utcai élet nehézségei nem teljesen kidolgozottak, de szerintem nem is ez a cél.

Sokan megfeledkeznek arról, hogy akik guberálnak, épp olyan emberek, mint bárki más, álmaik, vágyaik vannak, élnek köztük csendes szavúak, akik segítenek másokon, kötekedő, összeférhetetlen alakok, akik senkivel sem barátkoznak, és gyakran előfordul, hogy kirabolják egy társukat azért a kevéske holmiért, ami neki jutott. Létezik hierarchia és rend köztük is, sokan próbálkoznak, küzdenek, hogy kimásszanak a gödörből, és sokan már nem képesek máshogy létezni. Benyák Zoltán feltárta ennek a világnak egy kicsi élettel teli szeletét, és megmutatta, hogy a hajléktalan emberek is lehetnek tehetségesek, ostobák, erősek, gyengék, betegek és egészségesek, egyszóval emberek. Nem mások, csak a körülményeik azok.

A könyv nyelvezetére elmondható, hogy könnyen olvasható, gördülékeny, rengeteg jelzővel és képpel. Szinte már éreztem a szagokat is. Igaz, az elején volt valami bizonytalanság, majdnem túlírtnak találtam, mintha nem lett volna egyértelmű, hogy szép- vagy szórakoztatóirodalom készül, majd talán három oldal után hirtelen megszűnt. Azt hiszem, az én fejemben ugrottak helyre a dolgok, és elmondhatom, hogy igenis szerettem a fanyar humorát, a szomorkás, néhol sötétebb hangulatát, az apró, reményt csillantó eseményeket, a szereplőink bemutatását, ahogy megtudjuk kik is ők, honnan jöttek és hová tartanak. Ahogy a kislány élete összefonódik hőseinkkel, és ahogyan a végzetükké válik. 

Volt egy pont, amikor azt gondoltam, tudom mi lesz a vége, ez még az egyharmada tájékán volt, és körülbelül a felénél meg is dőlt az elképzelésem. Nem szántak a regénynek cukrosan ragadó boldog véget, sem égrengető tanulságot. Ami itt van, az néhány gyengéden szerető és önző ember, különböző célok és vágyak, döntések, amiket meg kell hozni, vagy amikkel meg kell alkudni. És mégis jó volt olvasni.
Kicsit szomorkásan ültem az utolsó oldal után, mert még érdekelt volna egy sereg dolog, és bár az összkép teljes, a részletek tekintetében nem voltam elkényeztetve. Az író ugyanis mindent elmesél nekünk, ami fontos lehet hőseink életében, ami befolyásolhatja az eseményeket, de ami nem tartozik ide, vagy kikerült a látóterünkből, az nincs többé. Sem következmények, sem felelősség. Azt hiszem ettől is jó annyira, mert úgy volt tökéletes, hogy hiányos maradt.

A borító nagyon megkapó, szerettem, sőt, beleszerettem, és bár a regény nem teljesen realista - nem merül el azokban az apróságokban, amik miatt a hétköznapokban elfordítjuk a fejünket, elvégre ez egy fikció,- mégis megmutatja a szívet ott, ahol annak a leginkább dobognia kell.

9/10

Kiadó: Grafoman Kiadó

A könyvet köszönöm a szerzőnek, de azért ez a kardba dőlés tipikus esete volt. Annyira tudtam, hogy nem kellett volna kérnem, most kénytelenen leszek elolvasni a többi Benyák Zoltán regényt is.

2014. december 26., péntek

A hetedik fiú - röviden

Mostanában különösen a filmértékelőket hanyagolom, ezért arra gondoltam, bevezetek egy új rovatot, a rövid filmértékelést, azaz lánykori néven a rövidfilm -et. Tudom, hogy valójában nem rövidfilmekről lesz szó, de a filmekről röviden olyan... nem is tudom, nem én vagyok. Mégis ebben a formában - 10 sorban az első benyomásról - hamarabb össze tudom szedni a gondolataimat, mint egy kifejtő postban. Természetesen nem szűnnek meg a hagyományos, reeásan bőbeszédű bejegyzések sem, csak legfeljebb ritkábban várhatóak.

És akkor kezdjük!
A hetedeik fiút NEM ajánlom azoknak, akik olvasták Joseph Delaney: A szellem inasa (Wardstone-krónikák #1.) könyvét, és ugyanezen okokból NEM ajánlom olvasásra azoknak sem, akiknek esetleg tetszett a film. Óhatatlanul csalódni fognak, komolyan kár a kidobott pénzért. Azonban ha egy olyan fantasyit kerestek, ami inkább kalandregény, kidolgozatlan forgatókönyvvel, ellenben jó szereplőgárdával és látványvilággal, akkor ez a film nektek készült. Találtok benne számos poént, szép tájakat, szörnyeket, sárkányokat, tiltott szerelmet és ármányt, titkokat, önzetlenséget, szeretetet.

Ezek alapján akár jó is lehetne, és nem kétlem, lesznek jó páran, akik élvezni fogják, nálam azonban szigorúan egyszer nézhető darab. Nem elég látványos egy silány folytatáshoz, és különben sem értem, miért kellett ehhez megvenni egy zseniális ifjúsági sorozatot - ami csak nálunk az, valójában gyermek fantasy a besorolása, 10+-os -, és készíteni belőle egy 16 karikás filmet.

A film egyébiránt erősen spoileres a sorozat többi kötetére nézve, de mivel a forgatókönyv amúgy is pocsék, és kimaradtak igen fontos lépések, a befejezés is épp annyira kurtácska, furcsácska, mint a kezdet.

Nem mondom, hogy unatkoztam rajta, de azt sem állítanám, hogy végig lekötött. Nagyon vártam már ezt a filmet, de a legnagyobb jóindulattal is csak:

6/10


2014. december 23., kedd

Majdnem egy teaser kedd, de inkább karácsony

Normál esetben most idézgetnék valamit, csakhogy eltelt egy év, és a karácsony már a sarkunkban topog. Ha kinézek az ablakon, nehezemre esik elhinni, hogy tél van, de a naptár egyértelműen jelzi. No és azt is, holnap karácsony. Én pedig, mint minden évben ilyentájt kis blog-szabadságra megyek, hiszen a sütés, főzés, és legfőképpen a családozás számomra is nagyon fontos.

Holnap ilyenkorra már állni fog a fa, remélem minden ujjunk a helyén marad, édesanya készíti a szokásos, hagyományos vacsorát, én a vegán változatát, és közösen eltöltünk egy valóban békés karácsonyt. Furcsa dolog ez, mert sokáig nem igazán lelkesedtem ezért az ünnepért, bár azért voltak érdekes pillanatok.
Példának okáért abban az évben, mikor egyszerre kaptam meg a Harry Potter első négy részét, egy hétig éjszakába nyúlóan olvastam - képtelen voltam letenni. Igen, az határozottan jó év volt, és azóta ha karácsony, hát HP.
Idén olvasni nem lesz időm, de talán újranézem a filmeket, mert a terv, hogy nem csinálok semmit, még mindig fennáll.
És itt van még a fadíszítés, azt is szeretem, egye kánya, még az unásig ismételt filmek ellen sincs kifogásom. Mintha az énem gyermeki fele hangosabban, lelkesebben kiabálna, és így a felnőttek engednek a szelíd erőszaknak.
Ezért most elvonulok, és csinálok valamai böszmeséget, teszem azt olvasok, és élvezem a nyugalmat magamkörül.

Mindenkinek békés karácsonyt! Ránk fér és megérdemeljük.



2014. december 16., kedd

Teaser kedd #124 - retró #10


Nem mondhatjátok, hogy nem tartom a szavamat, retró rész jön. A Queen of the Damned meg én tökéletesen elvagyunk, már majdnem a könyv felénél vagyok, ami meglepett. Az előző részek szépirodalmi nyelvezettel rendelkeztek, nem  olyannal, amihez hozzá vagyok szokva, most viszont, bár még mindig nem pongyola, minden fejezet egy kicsit más, és van amivel gyorsabban haladok, de meg kell valljam, az egészet imádom!

Amit viszont ma hoztam, az egy olyan könyv, aminek hamarosan érkezik a filmfeldolgozása, és ahogy az lenni szokott, a film, nyomokban majd könyvet is tartalmaz. De szigorúan csak elvétve.
Csak magamat tudom idézni egy tavalyi tumblr bejegyzésemből: "Idehaza a Könyvmolyképző gondozásába jelent meg, a most 12. résznél tartó széria első három kötete, igaz, hogy az utolsónak is már vagy két éve. Azóta pedig semmi. Gyanús, hogy elkaszált sorozatnak tekintik a kiadónál, amin a mozi most sokat lendíthet, hiszen hirdetés, reklám nélkül elsikkad minden könyv. Még a legjobbak is. Márpedig ez egy igazán klassz ifjúsági sorozat. Kár, hogy az össze-vissza felvásárolt nyálas YA könyvek tengerben odaveszett…"

Szóval ez egy ifjúsági sorozat, a filmnek megint semmi köze a könyvhöz, de ettől függetlenül adok neki egy esélyt. Több éve a 3. résznél tartunk, bár még csak kettő volt meg a részemről, viszont a negyediket már kénytelen leszek angolul olvasni. Mindenesetre a KMK kiadta az első részeket filmes borítóval, ami ugye jó, hátha fellendül a forgalom - ráadásul igen jó áron -, és rossz, mert aki megveszi a film után, némileg csalódni fog.




Mát kezdett sötétedni, mire a Szellem megérkezett.
- Biztos, hogy ő a hetedik fiú? - kérdezte.

Joseph Delaney: A szellem inasa (Wardstone-krónikák #1.)


2014. december 9., kedd

Teaser kedd #123


Itt a kedd, itt van újra, azaz elérkezett a Teaser kedd ideje. Aki várta, tegye fel a kezét, és egyenlőre érje be ennyivel, mert az év hátralévő heteiben valószínűleg csak retró rovat lesz. Ennek az oka igen egyszerű, ellenállhatatlan vágyat éreztem Anne Rice olvasására, és ebből három dolgot következik:
1. lassan fogok haladni, de nem tudok mellette mást olvasni;
2. minden percét élvezni fogom;
3. és ismétlésre van állítva a Queen of Damned soundtrack.

A könyv hangulata, már így a 30. oldal környékén is magávalragadó, annyira sajátságos, édes és bús egyszerre, de pont ezért nehezebb is, mert a tömören, apró betűvel szedett sorok inkább a szépirodalom kategóriát erősítik, mint a fantasyét. 





THE SHORT HAPPY LIFE OF BABY JENKS AND THE FANG BANG
Bent forward, scowling with her little pouting mouth turned down, she looked mean, and deceptively cute. 

Anne Rice:  Queen of Damned



2014. december 3., szerda

22 év, sajtótájékoztató és egyéb dolgok

forrás
Már több ízben is megemlítettem a kedvenc többnyelvű könyvesboltomat, és hogy milyen jól működő kapcsolatot ápolunk már vagy öt éve. Szinte hihetetlen, hogy elment az idő, és az elmúlt fél évtizedben bizony kissé össze is nőttünk. Úgy járok oda, mintha haza mennék, és teszem ezt nem csak azért, mert az összes eladót ismerem, hanem, és ez a legfontosabb, ők ismernek engem. Megszámlálhatatlan sok könyves élményt köszönhetek nekik. Rengeteg írót ajánlottak, több sorozatba csak azért vágtam bele, mert egyszerűen az élvezettel előadott összefoglalók, ismertetők, vagyis a lelkesedésük magával ragadott, és ezt soha, ezalatt az idő alatt még egyetlen egyszer sem bántam meg. Akkor sem, amikor a nadrágvásárlása szánt pénzemet hagytam ott, és akkor sem, amikor órákat álltam a pulttal szemben, elmélyülten ecsetelve, vagy éppen hallgatva az aktuális könyvélményeket.
Jóllehet nem vagyok része a Bestsellers csapatnak, mégis egy darabka bennem kimondottan úgy érzi, ezért akármilyen napom volt, széles mosollyal az arcomon lépek be az üzletbe. Ott ugyanis ismernek, megbecsülnek mint vásárlót, és a visszajelzéseim számukra is fontos.

Emlékszem az első alkalomra, amikor náluk jártam.
forrás
Még a blog előtt történt, és én azt vettem a fejembe, hogy bizony angolul fogok olvasni. Nem törte le a lelkesedésem, hogy az angolom elégé alapszinten járt, a szókincsem talán ha egy maréknyi szóból állt, és ez azt jelentette, nagyon munkás kezdetekre számíthatok, de hát ismertek, vagy csak higgyetek nekem, ha valamit elhatározok, azt mindenáron végigviszem. 
Jöhet jégesős és hóvihar, baj csőstül, kitartok. Az első problémám egyből ott jelentkezett, honnan vegyem a könyveket? Az Amazonról már akkor is rendelhettem volna, de mint mondtam az angol nyelvvel még voltak problémáim - szünet nélkül küzdünk... -, és a postázási költséget elég tetemesnek találtam. Egy-egy nagyobb könyves hálózat tartott idegennyelvű könyveket, de rendkívül szűk készlettel, és akkor a net elvezetett a Bestsellershez.

Elküldtem nekik, hogy kitől és mit szeretnék, és mivel nem kötöttem ki, hogy csupán egy bizonyos kiadvány érdekel, válaszként kaptam egy komplett felsorolást arról, ami akkor a piacon kapható volt. Amerikai, angol kiadások vegyesen méret és ár szerint. Ez utóbbi manapság is az egyik legvonzóbb tulajdonságuk, ha egy bizonyos kiadványra vágyom, amit sehol nem lehet kapni, de egyébként a piacon van, ők megtalálják. Tucatnyi esetben örvendeztettek meg olyan könyvekkel, amiket a tartalmuk mellett a borítójuk miatt választottam, de máshol nem tudtam beszerezni. És persze akad olyan eset is, hogy nem találták meg, de akkor is értékeltem az erőfeszítést, amit a kutatásba öltek. Értékelem ma is, mert kevés helyen tapasztalom ezt a fajta odaadást, lelkesedést, tehát amikor meghívtak a sajtótájékoztatójukra - hogy eljussak a lényeghez is -, egyből igent mondtam. Úgy éreztem, ideje visszafizetnem valamit azért a sok kellemes élményért, amit tőlük kaptam.

forrás
Számomra hihetetlen, mert csupán néhány éves az ismeretségünk, de maga a Bestsellers könyvesbolt már 22 éves, és ez alkalomból megújították a honlapjukat. Mi tagadás, igen szépre sikerült. Azt a titkos vágyat kívánták ezzel megtestesíteni, hogy hazai kihívójává váljanak az Amazonnak. Amire, ha figyelembe vesszük a különbségeket, még esélyük is van. A honlap már most hihetetlen mennyiségű (3 millió) könyvet tartalmaz- bár elsősorban angol kiadásokat -, de a kör folyamatosan bővül, és meghagyták a kérés lehetőségét.
 
Egy rövid regisztráció után már böngészhetünk is. Ha volt bármi hibája a helynek, hogy eddig nem volt lehetőség postázásra. Ez most megszűnt, mert kiszállítják futárral, vagy átvehetjük Pick Pack Pontokon és természetesen az üzletben személyesen is. Fizethetünk készpénzzel, kártyával és PayPallal. Mivel az üzlet könyveit különben is postán kapják, a külföldi szállítást nem terhelik a vevőre, a belföldi szállításnak természetesen ára van, de ezen aligha lepődik meg bárki is.

Amikor elkezdtem járni hozzájuk, még csak angol és francia könyveket, újságokat vásárolhattam, mostanra már kibővült a kör spanyol, orosz és német nyelvterületről származó kiadványokkal is.
És ha már itt tartunk, az üzlet díjazza a hűséget, engem például megajándékoztak egy 10%-os kedvezményre jogosító kártyával, de ezenkívül lehetőség van egyfajta pontgyűjtős akcióra is.

A honlap bal oldalán találjátok a Can't find? Quick Request névre keresztelt funkciót, ahol feladhattok keresést olyan könyvekre, amit nem találatok meg a honlapon. Lehetőség van egy speciális kiadvány keresésre, vagy csak simán a címre. Megadjátok az e-mail címeteket, telefonszámotokat, és hamarosan megérkezik, milyen lehetőségeitek vannak, és ami a fő, mennyiért.
forrás
A kerestetés nem jelent egyet a vásárlással, még mindig dönthettek úgy, hogy nem kértek semmit, én is megtettem már néhányszor. 
A szállítási idő különben 2-4 hét között van, attól függően honnan érkezik az olvasnivalónk. 

Távol álljon tőlem, hogy mindenkit rádumáljak, de én szépen lassan átszoktam oda. Ellenőriztem néhány könyvet azok közül, amiket megszerettem volna rendelni, és összehasonlítottam a Book Depository  áraival. Csupán egy tucatnyi könyvet csekkoltam, minden esetében 85-100 forinttal került többe a Bestsellersnél, gyanítom a valuta váltás miatt, de mivel  van 10%-os kedvezményem, sokkal jobban jövök ki. És ráadásul, mint írtam fentebb, imádok oda járni. 
Szükségünk lenne több olyan helyre, ahol ismernek, emlékeznek ránk, pontosan tisztában vannak az igényeinkkel, és mindent megtesznek azért, hogy elégedetlen távozzunk. Különös és kellemes kivételt jelentenek ebben a személytelen, távolságtartó világban. 
Ó, és külön figyelmetekbe ajánlanám a Penguin Books bögréit és táskáit. Ha nem lenne ötletetek a karácsonyi ajándékomra... Csak mondom!   

2014. december 2., kedd

Teaser kedd #122


A visszatérő olvasóim tökéletesen tisztában vannak vele, hogy alapvetően két típusú könyvet olvasok lazításként: nívós és szórakoztató ifjúsági regényeket, valamint laza kis krimiket. Mostanában az előbbi csoport van rendszeres terítéken, talán mert egyre nehezebben viselek egy pár dolgot a hétköznapokban, és ahogyan kifejtettem korábban, ilyenkor a belső gyerkőcömhöz menekülök, mégpedig bekötött szemmel és fejjel előre.

A kis kópé cinkos mosollyal és kitárt karokkal fogad, komolyan mondom, még a szeme sem áll jól, de nem bánom. Jól esik kiszállni a hétköznapokból, és az élet apróságaira koncentrálni. Azokra a dogokra, amik mellett gyakran elszaladunk, de ha a szemedet egy mindenre elszánt, huncut gyerek irányítja, ugrásszerűen megnő a lehetőségeid száma. Ha másra nem is, egy jó kis nevetésre biztosan. 




You, on the other hand, are wrong a bizarrely large amount of the time. Statistically, it's quite amazing. 

Derek Landy: Skulduggery Pleasant Dark Days

2014. november 30., vasárnap

Ezt kívánod neki is? (Variálós vasárnap #28)

Miközben tegnap egy újabb akciófilmre, John Wickre vártunk, arról beszélgetem egy barátommal, hogy vajon miért tudom szemrebbenés nélkül végignézni egy ember erőszakos halálát, akármelyik filmben, miközben egy állatétól teljesen kiborulok. Az első 10 percben kétszer is csendesen pityeregtem a székemben, de ezt betudtam annak, hogy ez csak egy film, és ez más.
Kimondva kimondatlanul is elfogadom a bennünk lakozó erőszakot, és ha nem is szentesítem, hiszen újra és újra előjön valamelyik posztomban, mégis valahol mélyen meg tudom érteni.

De ezt nem, ez más. A családon belüli erőszak már többször felmerült régebbi írásaimban és a Variálós Vasárnapban is, és biztosan soha, de soha nem fogom sem megérteni, sem elfogadni, hogy azok, akik annyira erősen ágálnak a homoszexuális házasság ellen, miért nem ágálnak a heteroszexuális erőszaktevők ellen is?! legalább csak egy kicsikét! Ezen a videón hangosan bömbölve zokogtam, és higgyétek el, ha nem tudok angolul, akkor sem fogjátok tudni kivonni magatokat a hatása alól.

Lisa 6 éves volt, mikor felhívta a a 911-et, és kérte a rendőrséget, mert a nevelőapja, aki megint részegen jött haza, veri az édesanyját. A háttérben lehet hallani a kishúga sírását, amíg a nevelőapjuk ki nem üti. S míg Lisa ide-oda szaladgál, hogy kinyissa az ajtót a rendőröknek, és hogy megnézze mi van a kishúgával, addig a férfi elviszi a harmadik gyereket.



Lisa Floyd később egy ugyanilyen kapcsolatban élt, mert elhitte, hogy ezt érdemli, hisz ez a normális. Ebben nőtt fel, ezt ismerte, számára elfogadható volt, az élet hétköznapi része. Majd négy év után végre megértette, ha ott marad, egy nap többé nem ébred fel.
Felismerte, hogy a gyerekként átélt emlékek sokkal jobban meghatározták azt, mivé vált, mint azt valaha is képzelte. Nincs menekülés az erőszak elől, nincs, mert bennünk van, mélyen legbelül.

Nem kezdek el statisztikai adatokat sorolni, párszor már megtettem, nem  kezdek el mutogatni sem. Jól tudom, méghozzá saját tapasztalatból, hogy mi nők elhisszük, ezt érdemeljük, hogy áldozatot kell hozzunk és csak nekünk. Ezt el kell viselnünk, mondogatjuk és meggyőzük magunkat arról is, szeret minket, értünk teszi. Mindig van ok és kifogás a döntés halogatására, de hölgyeim, ez a legnagyobb hazugság, amit valaha is lenyomtak önnön torkukon. Még ha úgy is érzik, ez így normális, ez az az élet, amit a gyerekeiknek szánnak?! Ha vissza nézek az életemre, volt olyan perc, amikor egy híd alatt is szívesebben aludtam volna, mint otthon, de már túl vagyok rajta, erős voltam, túléltem, de nők tucatjainak nem sikerül.

Ne ringassátok magatokat tévképzetekbe, a fenti videó nem az amerikai valóság, hanem az egész világé. Ezt tettük vele, emberek! Megalázzuk, megtiporjuk egymást, és kineveljük az újabb generációt, nehogy megszakadjon a körforgás.
Egy abuzív személy, legyen az nő vagy férfi, nem érdemel együttérzést és sajnálatot, ha nem ismeri fel, hogy amit tesz, helytelen. Igen, azért viselkednek így, mert maguk is ezt látták, hiszen léteznek zaklatók és áldozatok, és a szerepeket már gyerekként leosztották, de ha nincs erőnk megszakítani, ha nem vagyunk képesek kiállni magunkért, tönkretesszük a körülöttünk élőket is. Mindenkinek joga van azt tenni az életével, amit csak akar, de nincs joga másé felett rendelkezni.

Hallgassátok meg az egykori hat éves kislányt, és gondoljátok végig, mi a nagyobb baj: így felnőni, vagy apa/anya nélkül, de békében.
Hallgassátok a kétségbeesett, hisztérikus sikoltását: Hagyd abba!, és dőljetek hátra megnyugodva a székeitekben, azzal a hamis ábránddal: szerencsére nem a mi dolgunk.Csakhogy: "... mert vétkesek közt cinkos aki néma...". És amikor ítéletet mondtok valakiről, akinek csak annyi a bűne, hogy más színű a bőre, vagy más Istenben hisz, gondoljatok Lisára, és a sok magyar gyerekre, akiknek nem segít senki.

Néhány hely, a teljesség igénye nélkül, ahova fordulhatnak a rászorulók:
NANE;
Eszter Alapítvány;
Anyaoltalmazó Alapítvány;




2014. november 25., kedd

Teaser kedd #121 - retró #9


Most egy nem is igazi retró rész következik, mivel egy új könyvről van szó, de pont ma fejeztem be az olvasását, szóval az sem lehet, hogy folyamatban van. Az utódját még nem választottam ki, bár ez csupán egy pillanatnyi elmezavar, legkésőbb a lefekvésig orvosolni fogom, most mégis kicsit csuka fogta helyzet állt elő.
Mindenképpen szerettem volna idézni belőle, és jól tudjátok, értékelésben szinte soha nem szoktam szemelvéleket hozni az adott könyvből - ezidáig egyetlen esetben történt meg, valahogy nem érzem hozzám illőnek.

Persze most, hogy logikailag áthidaltam az akadályt, és a befejezett könyvet retrónak nyilvánítottam, egy egész más jellegű problémával találtam szemben magam, tudniillik fogalmam sincs, mit szeretnék megosztani veletek. A helyzet ugyanis az, annyi mindent szeretnék mutatni, hogy most meg nem tudok dönteni. Bökök egyet az ezer jó közé, valami csak lesz.



Isten egy pók.
Mind belegabalyodunk a fonalába,
mikor egy új élet csapódik mellénk,
a háló megremeg. 

Benyák Zoltán: Csavargók dala


2014. november 24., hétfő

Mondjam vagy mondod?


Tegye fel a kezét, aki ismeri azt a helyzetet, amikor készül valamire, egy filmre, könyvre, akármire, ráadásul legalább ezer éve, és ezt az információt teljesen ártatlanul megosztja egy kedves ismerősével. Ebben önmagában még nincs semmi furcsa, csakhogy a hírre csupa lelkesedésből azt feleli a szólított: Ó! Azt láttam/olvastam. Az benne a legjobb, amikor...
Néhány légy zümmög tova, hallani ahogy hegynyi jégdarabok szakadnak el az Antarktisztól, miközben az ember döbbenten áll. Áll és ácsorog, ámbár szíve szerint megfejelné a hozzászólót, mert laza egyszerűséggel kipukkasztotta az izgalom növekvő buborékát, mégis csak bambul és esetlenül, halkan motyogja: "Én még nem láttam/olvastam." A másik vagy meg sem hallja, vagy elintézi egy "Ne haragudj!" felkiáltással. Mintha ezzel bármit is jóvá lehetne tenni!

Persze az is megérne egy misét, ha egy könyvet elront egyetlen spoiler, akkor az most jól vagy rosszul van-e megírva. Ez nézőpont kérdése. Amikor egy csattanóra építenek mindent, egyáltalán nem csoda, ha többé nem élvezzük az olvasást. Igazi rajongónak kell lennie annak, aki már minden ismerettel rendelkezik, mégsem adja fel a kalandot. Tipikusan ebbe a kőrbe tartoznak az újraolvasások; már vagy ezerszer bejártam minden tájat, mégsem unom meg. Ez persze egy furcsa élethelyzet, sokan nem is képesek rá. Van egy ismerősöm, aki minden filmet kizárólag egyszer néz meg. Hiába tetszett neki korábban, és telt el közben mondjuk 10 év, ha nem tud meglepődni rajta, már nem érdekli. Így hát nincs kedvence, csak olyanok, amiket szeretett és amiket nem. Tulajdonképpen kicsit sajnálom ezért, mert szenvedélyesen nézek/olvasok újra mindent, és épp ezért bevallom, a poénlelövésekre adott reakcióknál engem sokkal jobban érdekel a spoilerezők lelkivilága.


Amennyire a tapasztalatim alapján képes vagyok megítélni, a kéretlen dumálók alapvetően két csoportba tartoznak. Akadnak a túl lelkesek, és a tudatosan szemétkedők. Ennyi!

Az első kategóriában tobzódókból leggyakrabban gondolkodás nélkül bukkan fel a kérdéses információ.
Nem gondolnak bele a következményeibe, mert számukra nincs is következménye. Mégsem tudok haragudni ezen csoport tagjaira, mert pusztán az ismertetett tény kitárgyalása hajtja őket, nincs a tettükben semmi hátsó vagy aljas szándék. Legfeljebb egy pillanatnyi ostobaság, amit, legyünk őszinték, többen elkövettünk már.
Oly természetes szemérmetlenséggel rikoltják égnek a sok általuk ismert titkot, ahogyan kormányok dobolják ki a költségvetési időszak elején eszükbe ötlött új adókat; lehet, hogy titkon csodáljuk leleményességüket, mégis szapora csukásra késztetjük az érintett agytrösztök drága mamáját, hiszen önmagában az a tény, hogy valaki megtanulta az abc-t, még nem jogosítja fel a sorba szedésére is.

No és persze adott az a kérdés is, miként írjunk értékelést? Bloggerként el sem tudom mondani mennyire nehéz úgy összerakni egyoldalnyi épkézláb mondatot, hogy az ne tartalmazzon lényeges adatokat a tartalomban szerepelteken kívül, mégis átjöjjön belőle a lelkesedésem, vagy épp ellenkezőleg, a problémáim. Nem is sikerül mindig, mégis fontos, mert, és tudom, ez furcsának hat, nem a befolyásolás hajt, hanem megszeretném hozni hozzá a kedveteket, vagy esetleg elvenni azt, de akkor is igaz: mindenkinek magának kell döntenie.
Hogy én hányszor szerettem volna leírni valamit, amit aztán az ismételt átnézésnél csak azért is kihúztam! Hányszor éreztem úgy, menten megbolondulok, ha ezt vagy azt nem beszélhetem meg valakivel, és mégsem beszéltem meg.
Még a régebbi könyvek esetén is igyekszem visszafogadtabbon fogalmazni, hiszen biztosan nem olvasta mindenki, még akkor sem, ha én már vagy ötödjére ámulok el ugyanazon a fordulaton. Helyette azt a technikát választottam, hogy tömören összefoglalom a kérdéses mű elejét, és imádkozom azért, hogy ez elég legyen. Higgyétek el, nem könnyű összehozni egy értékelést, ha úgy szeretetének megírni, ahogyan én.

Persze akad jó néhány kollégám és kolléganőm, akik apróra cincálnak minden egyes momentumot, kiemelik a kedvenc jeleneteiket, hosszan taglalják, mit és miért éreznek, gondolnak, de az olvasóim számára remélem egyértelmű, én nem ezt a vonalat erősítem.
Nem mintha baj lenne, rengetegen olvassák ezeket a recenziókat, sőt, sokan kimondottan szeretik, számomra azonban egy ilyen poszt nem más, mint egy gigantikus, neon zöld táblán pirosan villogó spoiler felirat. Rikító, éles és harsány.

Mégis mérget vennék rá, hogy magam is bűnös vagyok az idő előtt lelőtt poénok vétkében. Azért ha nehezen is, de képes vagyok megbocsátani magamnak, egy képzeletbeli petúnián billentés után, mert legalább nem tudatosan mérgezem az olvasás élményét.
A kettesszámú csoportra ugyanis nincs magyarázat, elnézés, de még csak bocsánat sem.
Eleve értetlenül állok az ismeretlenül trollkodó embertársaim előtt, azt viszont végképp nem értem, miként okozhat eme kitekert viselkedés örömet egyesek számára. Hallottam már olyan magyarázatoz, hogy a másik kezdte, ő csak visszavágott, vagy hogy móresre akarta tanítani, olyan leckével szolgálni, amit nem felejt el, és természetesen él köztünk megbújva néhány, az ördögtől való aprócska, ámbár hátborzongatóan cuki mosolyú Damien is.
Lehet, hogy a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve, de minden kilométerkövet a spoilerezők vertek le, az tuti biztos. 

Az ember vethet keresztet, szórhat gabonát, viselhet bindát vagy akár falhatja a fokhagymát, nincs a kéretlen fordulatok megosztói ellen semmi igazán hathatós eszközünk. Azt azonban eldönthetjük, hogyan kezeljük az ilyen helyzetet. Ki ki vérmérséklete szerint jár el, kiabál, néhányan tetszetős sóbálvánnyá merednek, mások kisétálnak a helyzetből, és akadnak, akiket nem érdekel, mindenképpen megnézik vagy elolvassák a kérdéses művet. Én bevallom mindenből magamnak tudok egy darabot, mert néha dühös leszek, de rendszerint teljesen mindegy, akkor is én szeretném megtapasztalni az élményt, semmi sem tántoríthat el.

A makacsság velem született, Isten adta jogom, szóval ragaszkodhatok valamihez akkor is, ha az már nem okoz különösebb izgalmat. Különben is óvnom kell a szívem, így nem is nagy baj, ha nem kapok oda ötpercenként. Az én koromban lehet, már hálásnak kéne lennem a spoilerekért, vagy legalább kedves barátként üdvözölni létezésüket, de inkább maradok a kotyogó képzeletbeli megfejelésénél, az ugyanis határozottan jobban esne.    


A témában részvevők listája (folyamatosan bővül... majd...este):
Pupilla;
Ilweran;
Zenka;
tigi;
Bea;

Utólag csatlakozók:
Katacita;



2014. november 21., péntek

Michael J. Sullivan: A Smaragdvihar (Riyria-krónikák #4)

Van egy jó és egy rossz hírem. A jó, hogy már megjelent ötödik rész, a rossz, hogy a hatodik csak 2015-ben jön...
Nem mondom, hogy az oly messze lenne, de ha nincs itt, ha csak egyet is aludni kell érte, az sok. Legalábbis szerintem. Így még távol tartom magam a következő résztől, mert van egy olyan gyanúm, úgy járnék vele, mint nemrégiben Rick Riordan egyik könyvével, imádnám, de az író igen erősen csuklana...

Hadrian, mint az elveszett örökös testőre, kötelességének érzi, hogy felkutassa uralkodóját, Royce csak ki akar szállni, de még utoljára barátjával tart, hogy megnyugtassa saját magát, és elvárjon néhány szálat. Amikor egy titokzatos levél a tengerre sodorja őket, egyikük sem sejti, mi vár rájuk. Nem tudják, mi az úti cél, mi a küldetés, és hogy milyen szerep jut nekik benne, mégis mennek, mert ilyenek a Riyriák.

Már az olvasás után futottam bele néhány értékelésbe, aminek a fele legalább azt taglalta, menyire nem érdekelte az olvasót a hajóút. Na most nem tudom, hogy ők mit olvastak, de a kolléganőmmel, aki szintén rajongója a szériának, ezt élveztük eddig a legjobban. Bár sejtem, mi lehet a többiek baja. Az előzményekhez képest jóval kevesebb benne a poén, ellenben szép ívben halad a történet. Tekintettel arra, hogy már csak két kötet van hátra, ez nem is meglepő.

Rengeteg olyan információt kapunk, ami eddig nem állt a rendelkezésünkre. Az elfekről, a császárnőről, a háttérben folyó politikáról, hogy ki és mit tervez, mi mozgat. Szóval csupa olyasmit, amitől jobban összeáll a kép. De hogy mit látunk, na mondjuk erről fogalmam sincs. Mert a végét tutinak veszem, de nem tudom miért, mert nincs erre utalás sem, és angolul sem olvastam, sőt, direkt rá sem keresek a könyvekre. Ennek ellenére van egy szilárd elképzelésem, amitől a 2. kötet óta nem lehet eltántorítani sem, de egyre jobban izgulok, hogy igazam lesz-e.

Különben van ebben a duóban valami, ami miatt szívesen venném őket a hátam mögött, és amiért lelkesen csatlakoznék hozzájuk egy-két kaland erejéig. Az a lazaság, amivel mégis komolyan küzdik magukat előre, és bizony megesik, hogy Royce-t is lóvá lehet tenni, akit, ha lehet ilyet, egyre jobban kedvelek. Hadrian nyíltsága részről részre elképeszt és komolyan kezdek aggódni az általam kitalált jövőjük miatt.

Na de vissza a hajóútra. Hát én imádtam! Zárt térbe kerültek, nem állt rendelkezésükre nagy mozgástér, mégis kavargott körülöttük a szokásos trutymák, amit cselszövések, intrikák, titkok és gyilkosok alkottak. Csupán a megszokott dolgok, ahol természetesen senki sem az, mint akinek látszik, vagy mégis, de most ez mindegy is, mert ki kell állniuk önmagukért, és míg az egyikük az árbocokat pátyolgatja, a másikuk pedig szakácskodik, a szálak tovább keverednek és bogozódnak. Totális a káosz a rend felett.

És persze van még egy sereg szereplő, akiknek az élete halad tovább, Arista hercegnő útja különösen érdekes, de inkább nem mondanék semmit, mert félek, hogy elszólom magam.

Tehát nem kizárt, hogy nem azonos könyvet olvastunk a fent emlegetett fintorgókat, de én ezt bizony imádtam. Kicsit haragszom magamra, hogy nincs még itthon az ötödik rész, de igazából nem is nagyon bánom, mert akkor nem haladnék a terveimmel, márpedig be vagyok táblázva rendesen.  
Így kissé meghasonlott állapotomban ujjongok lelkesen, amiért Hadrian múltjáról ismét fellebbent néhány fátyol, hogy a cselszövések egészen magas szintre szárnyaltak, és hogy már azt sem tudom, merre tartunk, csak azt, mit szeretnék vége főcímnek. Alkalomadtán majd elmesélem, bejött-e...

9/10

Magyar kiadó: Fumax Kft.
Fordította:
Matolcsy Kálmán

2014. november 18., kedd

Teaser kedd #120 - retró #8


Ma megengedtem magamnak azt a luxust, hogy egy igazán finom vacsora után kedélyesen elkortyoljak egy hatalmas bögre koffeinmentes, szójatejes lattét. Kitűnő társaságban repül az idő, a kávé meleg volt, és pont olyan édes, pont annyira tejes, ahogyan szeretem. Ezen a ponton, miközben jókedvűen élveztem az ízeket, és nevetgélve ugrottam sztoriról sztorira, bevillant, hogy ma kedd van, és ha kedd akkor nekem bizony dolgom van. Amivel különben semmi baj sincs. Ez a rovat egy afféle édes teher, ha untam volna, már rég abbahagyom, de valamiért hozzám nőtt, és furamód hétről hétre egyre jobban élvezem.

Azt hiszem, abban rejlett a titka, hogy ki kellett várnom, míg összeszokunk. Pont úgy, ahogyan történt ez Virginia Woolf esetében is. Michael Cunningham miatt ismerkedtem meg vele, és bevallom, először kicsit furcsának találtam a sok esetben többszörösen összetett mondatait, hogy két mondat akár fél oldal hosszan is nyújtózhat, de volt benne valami megmagyarázhatatlanul megkapó. Valami, ami ha egyszer megragad, soha többé nem ereszt. Azóta is örök szerelmem, és bár ritkán kapom kézbe, olyankor sokáig nem, és akkor is csak nagyon nehéz szívvel eresztem. 

Magas növésű, robusztus férfiak, jól öltözötten, frakkban, fehér mellényszegéllyel, hátrafésült hajjal, akik nem könnyen megítélhető okból ott álltak, kabátjuk szárnya mögött összekulcsolt kezekkel  a White's Club félköríves zárt erkélyén kifelé nézegetve, ösztönösen megérezték, hogy fenséges valami vonul el odalent, és e halhatatlan jelenlét sápadt fénye egy pillanatra odahullt rájuk, mint ahogy odahullt Clarissa Dallowayre is. 
És a háttérben álló fehér mellszobrok és az asztalkák - rajtuk a Tatler példányai, szódásüvegek - mintha megerősítették volna ezt; mintha Anglia ringó gabonaföldjeit és vidéki kastélyait jelképezték volna; mintha felerősödve verték volna vissza az autókerekek alig hallható zaját, ahogy egy hanggyűjtő boltozat ver vissza s erősít fel hatalmasra egyetlen hangot az egész katedrális roppant architektonikája által. 

Virginia Woolf: Mrs. Dalloway


2014. november 11., kedd

Teaser kedd #119 - retró #7


Nem kezdem új könyvbe, de nem is panaszkodnék. Valójában az elmúlt két hetem igen jól sikerült. Szuper programjaim voltak, moziztam - sokat -, buliztam, a családommal kártyáztam és társasoztam, írtam, többet és több helyre. Élveztem.
Az elkövetkezendő heteim biztosan hasonlóan alakulnak majd, szóval az olvasás most kicsit háttérbe szorul, de nincsen rózsa tövis nélkül, és a valamit valamiért is bezavar.

A retró rovatot igyekszem mindig úgy válogatni, hogy lehetőleg ne legyen benne olyan, amiről akár érintőlegesen is írtam, de mostanra, pedig ez csak a hetedik alkalom, egyre nehezebben megy. A szemem akaratlanul is meg-meg akad egy könyvön, amit szeretettel kézbe veszek, és beleolvasok, csak úgy a hangulatért, aztán azt veszem észre, már megint nem írtam semmit, és az aktuális könyvem is a polcon pihen. Azt hiszem, minden könyvoholista ismeri ezt az érzés, ennek ellenére ettől a tudattól sem jobb. Nagyon könnyen el lehet terelni a figyelmemet... Kicsit szégyellem, hogy csak egy szép gerinc kell hozzá - vagy még az sem, elég egy sejtés, hogy mit is takar a borító ruhája -, de hát ez van! Nem szépítem, függő vagyok!



Most aztán a fölnőttek azt ajánlották, ne rajzoljak többé óriáskígyót se nyitva, se csukva, hanem inkább foglalkozzam földrajzzal, történelemmel, számtannal és nyelvtannal.
A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

2014. november 10., hétfő

Mark Pryor: A kriptatolvaj - Hugo Marston-sorozat #2 - Blogturné Klub

Ma jelenik meg a Hugo Marston sorozat második része, ami a hátborzongató A kriptatolvaj címet kapta. Kitaláljátok, mi történik benne?  Igen, valaki kriptákat fosztogat... és persze gyilkol. Egy újabb krimi a kedvenceim között. 

Tombol a nyár Párizsban, ahol a Père Lachaise temetőben két turistát meggyilkolnak Jim Morrison sírjánál. A temetőt rögtön lezárják, megfigyelés alatt tartják, a titokzatos tettes azonban mégis visszatér. Kísértetként jár-ki be, feltöri a Mouline Rouge egy rég elhunyt híres táncosnőjének kriptáját, majd bizarr fordulatként eltűnik a fél csontvázzal együtt. Az egyik áldozat egy terroristagyanús pakisztáni barátnője, a másik amerikai, ezért a nagykövet legjobb emberét, a követség biztonsági főnökét, Hugo Marstont küldi ki az ügy felderítésére. Hanem a sírrabló alaposan feladja a leckét Hugónak, amikor egy másik temetőben újabb neves táncosnő csontjait viszi el.
Hogyan lehetséges, hogy senki nem látja a tolvaj érkezését és távozását? És miért éppen egykori revütáncosnők csontjaira ácsingózik?
Hugo megoldja a temetők titkát, rájön azonban, hogy a gyilkosnak nem csupán föld alatt nyugvó csontokra fáj a foga.
 
Kiadó: Maxim Könyvkiadó Kft
Oldal: 336
ISBN: 9789632615486 
Fordította: Béresi Csilla
Itt megrendelhető


Tavaly olvastam a sorozat bevezető kötetét, és nem titok, hogy egyből egymásra is találtunk. Nem volt tökéletes, de igazi, hagyományos alapokra építő modern krimit kaptam, ezért kiváltképpen örültem a folytatásnak. Mark Pryor hősét Sherlock Holmeshoz hasonlították, és bár tagadhatatlanul van némi párhuzam, de korántsem annyi, hogy befolyásolja az olvasást, csupán ad valami összecsengést, ami alapján ismerősnek azonosítjuk a karaktert – és hogy ezt a párhuzamot esetleg nem a főhősünkben találjuk meg, ugyan mit számít?! A lényeg, hogy élvezzük a történetet, márpedig ez a része hibátlan.

Az író határozottan fejlődött az első részhez képest. Tavaly kifogásoltam, hogy a többi karakter kidolgozása egy pindurit gyenge, hiszen kizárólag Hugóra koncentrál, most pedig hirtelen váltott szemszögből követhetjük az eseményeket, ami mindig kockázatokat rejt: elvégre gyakran nem különülnek el megfelelően a karakterek, ráadásul sok esetben nehezen követhető, zavaró vagy unalmas részek ezek, amiket sokan átlapoznak – szerencsére erről itt szó sincs. A gyilkos gondolatai épp annyira érdekesek voltak, mint Hugóé; legalábbis a maga kitekert, gyilkoshoz méltó módján.

A stílusjegyek is változtak kissé: a fogalmazás nyíltabb, tisztább lett, de legalább annyira tárgyilagos, mint az első kötetben. A tengernyi merengés is csökkent, hősünk múltja nem kap akkora teret, sőt, leginkább semennyit – már az új életére koncentrál, benne egy régi baráttal. És ha már itt tartunk, a régi barát, aki az eredeti hasonlat szerint Dr. Watson lenne, sokkal inkább Holmesnak látszik: önpusztító életmódja most az a rugó, ami Marston agyában pattog. Bármennyire is furcsa, nagyon jó döntés volt ez a mozzanat, a volt CIA ügynök ugyanis nem egy kedves, simulékony karakter, és korántsem másodhegedűs hősünk mellett; megvan a magához való esze, nincs sem erő, sem lehetőségek híján.

A történet szépen felépített, kellően borzongató és pergő. A hagyományos elemeken kívül megtalálható benne a modern világ minden vívmánya, úgyhogy nincs hiány fegyveres üldözésben, közelharcban és fordulatokban sem, ám ezúttal a kiszámítható jelzőt nem használnám rá, mert bár a gyilkos gondolatait az első pillanattól halljuk, és senkiben nem merül fel a kudarc lehetősége sem, a kesze-kusza szálak miatt mégis lesz részünk meglepetésben. Sőt, találkozunk olyan helyzetekkel is, hogy az ember akaratlanul is azt gondolja: „á, ezt úgysem lépi meg a drága író”. De meglépi. Én meg csak pislogok, mint ama partra vetett hal.

A kriptatolvaj az előző rész ismerete nélkül is érthető, hiszen különálló történet, de mégiscsak az alapozza meg Marston karakterét, és megkockáztatom, hogy pár tulajdonságát esetleg nem érzi az olvasó elég kidolgozottnak. Mindenesetre a második rész magasabb elvárásokkal indult, amit könnyedén elért, hiszen a fejlődő stílus, az új írói fordulatok, tiszta, egyszerű fogalmazás pont ott erősítette a történetet, ahol kellett, s bár több karakter felépítése még mindig kissé elnagyolt, már korántsem olyan felszínes, mint az első részben volt. Összességében azt mondanám: szórakoztató, kikapcsoló krimi volt, klasszikus és modern megoldásokkal felváltva - én pedig rendkívüli módon élveztem.

8/10

2014. november 9., vasárnap

Alan Bradley: A titokzatos bábjátékos - Flavia de Luce rejtélyei #2 - Blogturné Klub

Flavia visszatért, és természetesen gyilkosságot talált. Alan Bradley több díjat nyert ifjúsági krimisorozatának második része már kapható magyarul is. Ne hagyjátok ki! 

Flavia de Luce, a veszélyesen intelligens tizenegy éves lány szenvedélye a kémia. Zsenialitását gyilkosságok megoldására használja Bishop’s Lacy-ben. Hű társa a nyomozásban Gladys, a kerékpárja. Elszántságát pedig csak gonosz nővéreinek mesterkedése múlja felül. Most ismét egy rejtélyes bűntény megoldásán fáradozik: a tehetséges bábos, Rupert Porson halálának ügyét próbálja felgöngyölíteni, akit áramütés ért a színfalak mögött. Csupán véletlen vagy kegyetlen gyilkosság? De ki tenne ilyet, és miért? Vajon az őrült nő volt, aki az erdőben él? Vagy Porson bájos, de kiszámíthatatlan asszisztense, Nialla?
A rendőrség a sötétben tapogatózik, de Flavia rájön, hogy valaki megbabrálta az elektromos rendszert a színpadon. A lány nyomozás közben egy másik rejtélyes halálesetet is felderít.
És ahogy Flavia követi a nyomokat, az események szépen lassan a helyükre kerülnek, és a lány hamarosan szembe találja magát a bábmester gyilkosával...


Kiadó: Maxim Könyvkiadó Kft

Oldal: 316
ISBN: 9789632615493 
Fordította: Lázár Júlia
Itt megrendelhető

A Flavia de Luce rejtélyei sorozat telitalálatnak bizonyult a tavalyi évben – egyesíti mindazt, amit szeretek: jó ifjúsági regényt, krimit és gyilkosságot. Azért rögtön az elején megjegyezném, némileg csalódott vagyok a könyv címe miatt, ugyanis én még a korrektura előtt olvastam, és a kézirat a Kenderből van a hóhér kötele munkacímet kapta, ami egyből megnyert magának. Persze belátom, az érintett korosztály számára talán elrettentő lehet, vagyis inkább a gyerekek szülei számára, de tudjátok, hogy van ez: ami elsőnek kapja el a szíved, az az igazi.

A sorozatra talán az a legjobb szó, hogy üdítő – de hát mi más is lehetne, amikor egy 11 éves kislányról szól, aki mindent tud a méregkeverésről, és akinek, ki tudja miért, pokollá teszik az életét a testvérei. Ugyan gyakran felmerült bennem, hogy én szívlapáttal vennék elégtételt a galád rokonokon, Flaviát sem kell félteni: komolyan azon aggódtam, hogy előbb-utóbb megmérgez valakit, mégis, ez furcsa színt visz az egyébként diszkréten színtelen ötvenes évek világába. A de Luce család viszont meglepően tarka, itt-ott némileg felszínesek ugyan, de mégis összeköti őket a helyzetük. A papa leégett, nincs egy vasa sem, a nagylány körül legyeskednek a fiúk, a középső ki sem húzza a fejét a könyvekből, a legkisebb meg úgy furcsa, ahogyan van, és ha ez nem lenne elég, megérkezik a nehezen viselt nagynéni is, aki maga sem megy egy kis különcségért a szomszédba.

S ha már itt tartunk, a cselekmény ezúttal kicsit összetettebb, amihez kevesebb társadalomrajz társul, bár az is igaz, hogy meglehetősen részletes karakterábrázolások érkeznek hozzá. Szereplőink többségére egyaránt jellemző, hogy szerethető, kicsit bugyuta alakok, vagy éppen ennek az ellentéte: taszítóak és merevek. Flavia pedig készen áll arra, hogy megfejtse a lényüket. Nem mentes ő sem az előítéletektől, de hihetetlenül friss jelenség, és tagadhatatlanul kilóg a környezetéből. Továbbra is hagyományos módon gyűjtögeti a nyomokat, bebarangolja a környéket kedvenc biciklijén, kutat a könyvtárban és szünet nélkül figyel, kérdez, érdeklődik. Leás a múltba, megkeresi minden baj forrását, s miközben megállás nélkül küzd a családjával, lassan és komótosan szedegeti a lehullott morzsákat is.

A borító változatlanul megkapó, és még most is a kis Wednesday Adams jut róla eszembe, de nincs semmi gond egy aprócska képzelettársítással – főleg, amikor valami ennyire jó. Elvégre hol van az leírva, hogy a bűn üldözőjének felnőttnek és jólfésültnek illik lennie? Egy tudományokban jártas, folyton kíváncsi lány is megteszi. Töredelmesen bevallom, hogy kedvencem lett ez a sajátságos, kicsit szomorkás, sötétebb tónusú, szarkasztikus humorral átitatott széria, és repesve várom a harmadik kötetet. Talán kicsit korán, hiszen a második rész is még csak október 31-én jelent meg, tökéletes időzítésként arra az ünnepre, amit hivatalosan nem tartunk, mégis évről-évre egyre népszerűbb.

9/10

2014. november 4., kedd

Teaser kedd #118


Mostanában jó könyveket dob nekem az élet képzeletbeli gépezete, ráadásul a betervezett olvasmányaimtól is hasonlót várok, csakhogy a múlt héten kopogtatott a postás, és hozott nekem valamit. Valamit, amit jó néhány hónapja rendeltem elő, annyira, hogy egészen el is felejtettem (még jó, hogy nem rendeltem meg újra), valamit, ami mindent felülírt.

Természetesen Rick Riordan a bűnös, az ő könyve tántorított el a terveimtől, de őszintén megvallva, nem volt nehéz táncba vinni, önként jelentkeztem rá.
 


'Hey, man, why are you hugging Nike?'
He clung to the victory goddess like he used to cling to his pillow when he had nightmares as a kid. 

Rick Riordan: The House of Hades

2014. november 2., vasárnap

Szeretni kell, ennyi az egész (Variálós vasárnap #27)


















A szeretet, mint fogalom és mint érzés, folyton elkápráztat. Talán az egyetlen olyan dolog az életünkben, amit feltételek nélkül adunk oda másoknak.
Azzal, hogy szeretünk, kinyilvánítjuk az érintett és az egész világ számára, hogy létezik valaki, akit most kicsit magunk elé helyezünk. Mind érdekben, mind érzelmekben.

Nem rajtunk múlik, nem mi döntjük el, semmiféle befolyással nem rendelkezünk ebben a kérdésben. Sőt, néha csodálkozunk: miért pont ő? És hogy van az, hogy a szeretet és a harag között olyan kicsi a különbség? Pink nagyon jó összefoglalta a True Love című számában, mert tényleg, létezik az a jelenség is, mikor valakit szeretünk, és mégis akadnak pillanatok, hogy csak úgy megfojtanánk. Pusztán szeretetből, ha nincs velünk hiányzik, amikor meg itt van...

Szerintem fontos ezen a ponton leszögezni, hogy nem a szerelemről regéltem eddig, mert a kettő bizony két külön dolog, még akkor is, ha léteznek átfedések. A szerelem ellobban, de ha szeretsz valakit, az nem múlik el soha. Még ha nem is beszéltek évek óta, még ha az élet máshova is sodort, még ha itt is hagyta ezt az életet, őrizgetsz a szíved mélyén egy képet, emléket, nevetést, hangot, akármit, ami rá emlékeztet. Ami csak a tied, tőle. Eltelhet 5-10-20 év is, akkor is emlékszünk a szeretteinkre.
És ez így is van jól, mert erről szól a szeretet, ami önzetlen és misztikus. Ebben a témában hoztam most három kisfilmet. Az egyiket ismerhetitek, mert sokfelé látni mostanában, a másik kettőt talán egy-két ember látta már, de a többségnek teljesen új lesz.

Az elsőn Ace mesél nekünk, és teszi mindazért, hogy bemutassa nekünk a down szindrómás bátyját. A videó 2012-ben készült a Down szindrómások világnapjára. Archie egy bulgáriai árvaházban élt mielőtt örökbe fogadták volna, és bár a szülők sok mindent elmagyaráztak a kislánynak, nem sokat értett belőle, ellenben nagyon örült, hogy van egy bátyja.



Mesél arról, milyen sok dolgot csinálnak együtt, és arról is, milyen bosszantó tud lenni a nagy testvér, és hogy menyire nem figyel rá. És hogy szerinte mindenkivel egyformán kéne bánni, még akkor is, ha az a személy különbözik tőlünk. Nem változtatna semmit Archien, mert így tökéletes, ahogy Isten megteremtette. Szinte az első perctől a legjobb barátok, és úgy viselkednek mint két normális testvér.

Idén elkészült a videó folytatása (van különben több is, és érdemes ellátogatni az édesanya blogjaira is), amiben Ace ott folytatja, ahol az előző véget ért. Egy down szindrómás bátyus vicces és bosszantó is egyszerre. Aztán játszanak, Ace mond egy betűt, Archie-nak pedig felelnie kell erre egy szóval, ami az adott betűvel kezdődik. Bekerül a képbe a kisöccsük, akit mindketten szeretnek, és aki körül ők is szívesen segédkeznek. A jó bátyus pelenkát cserél, megeteti és legfőképpen szereti.



Ace szerint a bátyja a legjobb barátja még akkor is, ha bosszantja őt azzal, hogy folyton utánozza. Amikor a fiút kérik, hogy meséljen a húgáról, azt mondja: vicces, édes és nevető. Természetesen kiderül az is, továbbra is szeretnek mindketten az ágyon ugrálni.
Nyilván nem mindig könnyű, és biztosan lesznek időszakok, amikor Ace dühösebb lesz, vagy zavarni fogja  a bátyja, mert a felnőtté váláshoz bizony ez is hozzá tartozik, de azok a képek mind azt mutatják, a két gyerek tényleg szereti egymást. És a többi teljesen lényegtelen. 

A harmadik kisfilmet szerintem sokan láttátok az elmúlt napokban. A címe Újratervezés. Tóth Barnabás rendezte, a szereplők Pogány Judit és Kovács Zsolt. Nincs szükség komolyabb magyarázatra. Már a felétől sírtam, a végén hangosan zokogtam. egyszerűen nem lehet semmi mást hozzátenni.


MY GUIDE from Barnabás Tóth on Vimeo.

A szeretet az életünk szerves része, alkotóeleme, amit néha tényleg csak akkor értékelünk, amikor nincs többé. Mert igaz, hogy ahányan vagyunk, annyifélék, de mindannyiunkban közös, hogy vágyunk arra, szerethessünk és szeressenek. A hibáink ellenére, sőt, azzal együtt.

2014. október 31., péntek

A csomag




















 A  pára vastag pamacsokban szállt fel szájából. Minden levegővételnél érezte, ahogy a hideg torkon szúrja. Folyamatosan lihegett, nyögött az erőfeszítéstől, de a legrosszabb, hogy le kellett vennie a kesztyűjét. A kezét és az arcát már régóta nem érezte, a homlokán mégis izzadságcseppek gyöngyöztek. Valójában az egész teste úszott az izzadságban, mégsem gombolta ki a kabátját. Pontosan tudta, hogy azt utólag nagyon megbánná.
 Dühösen felnyögött és belerúgott a zsákba. Elhozhatta volna a talicskát, igaz, hogy a kocsi csomagtartója talán kicsi hozzá, de nem volt felkészülve arra sem, hogy ilyen fárasztó lesz megtenni ezt a pár száz métert. És a neheze még csak most jön. Bár – ismerte el a térdére támaszkodva –, akkor is megérte. Vett néhány mély levegőt, fáradtan lógatta a fejét egy percig, majd visszaindult a kocsihoz.

2014. október 28., kedd

Teaser kedd #117


Tavasszal írtam, hogy Mitch Albom az egyik kedvenc írom, amivel nem túloztam. Most, hogy ismételten kezembe került egy könyve, kijelenthetem, továbbra is így marad. Ő az az író, aki emberileg is magával ragadott. Szerencsére sok jó ember él ezen a bolygón, és közülük nem kevesen kihasználják a hírnevük adta lehetőséget is. Nálam ez az a pont, ami eldönti, ki jó és ki nem.


Néhányan név nélkül adnak, mert nem akarnak kérkedni, mások hangosan, hogy mindenki lássa, és létezik egy harmadik csoport, akik csendesen adnak, de kiállnak egy-egy ügy mellett, hogy azt mindenki lássa.
Mitch Albom a harmadik csoportot erősíti, és ez a könyve csak úgy zseniális, mint a For One More Day.




"Do yo think we had that?"
"We had an accordion player," he said.

Mitch Albom: The Five People You Meet in Heaven

2014. október 23., csütörtök

Szorít. Szorííííít!

A nemlétező bakancsom. Amit most nem a közeledő télre való tekintettel vettem elő, hanem mert az e havi témázgatásunk a könyves bakancslisták körét érinti. Hadd jegyezzem meg így az elején, mennyire várom a többiek írását, mert nekem... Nos, pironkodva, de bevallom, nekem nincs könyves bakancslistám. Sőt, semmilyen sincs, mert vagy megcsinálok valamit, vagy nem. Persze létezik egy sereg dolog, amire vágyom, és ezek között vannak reális dolgok, amik idővel megvalósulnak, de szép számmal akadnak irreálisok is, amik sosem fognak. Ezért aztán nem írok semmiféle listát.

Szóval akkor miről írok most? Ebben a pillanatban fogalmam sincs. Mivel sosem készítek vázlatot, feljegyzést, mindig azt írom, ami éppen az eszembe jut. Ezért aztán néha kimarad egy-két dolog, de utólag már teljesen mindegy. Például lehetne ez is a bakancslistámon: Mostantól jegyzetelek olvasás közben. De nem akarok hazudni, tehát csak elkezdem, és majd kiderül a végére, mi lesz belőle.

Kalandozzunk inkább az irreális álmok felé. Már többször eszembe jutott, és talán írtam is valamelyik blogkörkérdéses/díjas játékban, hogy mennyire imádnék találkozni Percy Jacksonnal, és milyen boldogan követném, miközben körbevezet a félvértáborban. De listás ábránd az is, hogy légy leszek Riordan falán - természetesen leüthetetlen - és ezzel elsőnek olvashatom a készülő regényeit.

Nem kevésbé reális az sem, hogy Roxfortban töltök egy szemesztert, mint cserediák, és megtanulok kviddicsezni. Ez, figyelembe véve az egyensúlyérzékemet, és tekintettel arra, hogy biciklizni sem tanultam meg soha, igen izgalmas vágyálom. 
Ja! Ott akarok lenni, amikor a gyűrűhordozó beteljesíti sorsát, és jó kis hobbitockához hasonlatosan akkor is, mikor megtalálják a drágaszágot. Szeretnék futkározni néhány tündével, és természetesen inni a törpökkel. Ó! És ki ne felejtsem: Kell egy sárkánytojás!

Mi van még? Hát persze! Szívesen eldiskurálnék - a nyakam felajánlása nélkül - Drakulával, petúnián billenteném Van Helsinget ( kivéve, ha Hugh Jackmanre hasonlít, akkor máshoz lenne kedvem).
Imádnék hosszasan teázni Miss. Marple-lel, és lebeszélném a töktermesztésről Poirot-t.
Eldugnám Holmes fecskendőjét, lennék Mary Poppins táskája, és Mr. Darcy fintora a szája sarkában. Hegyeznék zabot Holden Caulfielddal a Central Parkban, elkísérném Tibetbe Leslie L. Lawrence-t,  Dexter társául szegődnék egy portyázással egybekötött napra, és elkísérném Jorgot számos csatába.
Beállnék Negyedik bandájába, a Riyria duót trióra bővíteném, a Fekete Sereggel is harca indulnék, és a Gyarmati Véderőt is jelenlétemmel tüntetném ki. Narnia csodálatos lehet télen, ami azt illeti mindig, és Seholsziget igazán nekem való helynek tetszik, Smaragdváros nem különben.

Megölelném Doris Lessinget a fantasztikus könyveiért, futnék maratont Murakami Harukival, és bár ez utóbbi még összejöhetne, de mire én formába rázódom - mert hogy nem futok egyáltalán, és nem is igen tervezem - Murakami talán már nem fut többet. Megkérdezném Gogolt, mit szívott, amikor Az orr-ot írta, de az általános kérdést a pöfékelésről különben sokaknak feltenném, többek között Kafkának és Poe-nak is.
És akkor még szóba sem került, ahogyan más sereg dolog sem, milyen jó tajpan lennék Hongkongban, sógun Japánban, és a messzi, messzi galaxis is csak rám vár.

A gondolataim ezer felé száguldanak, mert úgy érzem, engem sem lehet csupán a hétköznapi létezés korlátai közé szorítani. Van egy másik, egy titkosabb életem is, amit a könyvek lapjain élek. Olyan idősíkban, ami állandó, hiszem ami egyszer papírra kerül, az úgy is marad. Semmi sem változik soha, vagy mégis. Az egyetlen dolog, ami nincs a sorok között, az az olvasó maga, a reakciói, az öröm-, és bánatkönnyei. Ettől a felismeréstől könnyű volt eljutni a záró gondolatig, az írás közben valahol félúton egyszerűen ráeszméltem, mégis létezik bakancslistám, ámbár azon csupán egyetlen tétel szerepel: Olvasni a végtelenig és tovább!

A témázásban részvevő bloggerek (a lista folyamatosan bővül):

PuPilla  
Ilweran
szee
Miamona
Bill 
Nima
Anaria
FFG
Zenka
tigi 
Bea
reea

Utólag csatlakozott:
Katacita 
Theodora 
Andi
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...