Mark Pryor: A kriptatolvaj - Hugo Marston-sorozat #2 - Blogturné Klub

Ma jelenik meg a Hugo Marston sorozat második része, ami a hátborzongató A kriptatolvaj címet kapta. Kitaláljátok, mi történik benne?  Igen, valaki kriptákat fosztogat... és persze gyilkol. Egy újabb krimi a kedvenceim között. 

Tombol a nyár Párizsban, ahol a Père Lachaise temetőben két turistát meggyilkolnak Jim Morrison sírjánál. A temetőt rögtön lezárják, megfigyelés alatt tartják, a titokzatos tettes azonban mégis visszatér. Kísértetként jár-ki be, feltöri a Mouline Rouge egy rég elhunyt híres táncosnőjének kriptáját, majd bizarr fordulatként eltűnik a fél csontvázzal együtt. Az egyik áldozat egy terroristagyanús pakisztáni barátnője, a másik amerikai, ezért a nagykövet legjobb emberét, a követség biztonsági főnökét, Hugo Marstont küldi ki az ügy felderítésére. Hanem a sírrabló alaposan feladja a leckét Hugónak, amikor egy másik temetőben újabb neves táncosnő csontjait viszi el.
Hogyan lehetséges, hogy senki nem látja a tolvaj érkezését és távozását? És miért éppen egykori revütáncosnők csontjaira ácsingózik?
Hugo megoldja a temetők titkát, rájön azonban, hogy a gyilkosnak nem csupán föld alatt nyugvó csontokra fáj a foga.

 
Kiadó: Maxim Könyvkiadó Kft

Oldal: 336
ISBN: 9789632615486 
Fordította: Béresi Csilla

Itt megrendelhető

Tavaly olvastam a sorozat bevezető kötetét, és nem titok, hogy egyből egymásra is találtunk. Nem volt tökéletes, de igazi, hagyományos alapokra építő modern krimit kaptam, ezért kiváltképpen örültem a folytatásnak. Mark Pryor hősét Sherlock Holmeshoz hasonlították, és bár tagadhatatlanul van némi párhuzam, de korántsem annyi, hogy befolyásolja az olvasást, csupán ad valami összecsengést, ami alapján ismerősnek azonosítjuk a karaktert – és hogy ezt a párhuzamot esetleg nem a főhősünkben találjuk meg, ugyan mit számít?! A lényeg, hogy élvezzük a történetet, márpedig ez a része hibátlan.

Az író határozottan fejlődött az első részhez képest. Tavaly kifogásoltam, hogy a többi karakter kidolgozása egy pindurit gyenge, hiszen kizárólag Hugóra koncentrál, most pedig hirtelen váltott szemszögből követhetjük az eseményeket, ami mindig kockázatokat rejt: elvégre gyakran nem különülnek el megfelelően a karakterek, ráadásul sok esetben nehezen követhető, zavaró vagy unalmas részek ezek, amiket sokan átlapoznak – szerencsére erről itt szó sincs. A gyilkos gondolatai épp annyira érdekesek voltak, mint Hugóé; legalábbis a maga kitekert, gyilkoshoz méltó módján.

A stílusjegyek is változtak kissé: a fogalmazás nyíltabb, tisztább lett, de legalább annyira tárgyilagos, mint az első kötetben. A tengernyi merengés is csökkent, hősünk múltja nem kap akkora teret, sőt, leginkább semennyit – már az új életére koncentrál, benne egy régi baráttal. És ha már itt tartunk, a régi barát, aki az eredeti hasonlat szerint Dr. Watson lenne, sokkal inkább Holmesnak látszik: önpusztító életmódja most az a rugó, ami Marston agyában pattog. Bármennyire is furcsa, nagyon jó döntés volt ez a mozzanat, a volt CIA ügynök ugyanis nem egy kedves, simulékony karakter, és korántsem másodhegedűs hősünk mellett; megvan a magához való esze, nincs sem erő, sem lehetőségek híján.

A történet szépen felépített, kellően borzongató és pergő. A hagyományos elemeken kívül megtalálható benne a modern világ minden vívmánya, úgyhogy nincs hiány fegyveres üldözésben, közelharcban és fordulatokban sem, ám ezúttal a kiszámítható jelzőt nem használnám rá, mert bár a gyilkos gondolatait az első pillanattól halljuk, és senkiben nem merül fel a kudarc lehetősége sem, a kesze-kusza szálak miatt mégis lesz részünk meglepetésben. Sőt, találkozunk olyan helyzetekkel is, hogy az ember akaratlanul is azt gondolja: „á, ezt úgysem lépi meg a drága író”. De meglépi. Én meg csak pislogok, mint ama partra vetett hal.

A kriptatolvaj az előző rész ismerete nélkül is érthető, hiszen különálló történet, de mégiscsak az alapozza meg Marston karakterét, és megkockáztatom, hogy pár tulajdonságát esetleg nem érzi az olvasó elég kidolgozottnak. Mindenesetre a második rész magasabb elvárásokkal indult, amit könnyedén elért, hiszen a fejlődő stílus, az új írói fordulatok, tiszta, egyszerű fogalmazás pont ott erősítette a történetet, ahol kellett, s bár több karakter felépítése még mindig kissé elnagyolt, már korántsem olyan felszínes, mint az első részben volt. Összességében azt mondanám: szórakoztató, kikapcsoló krimi volt, klasszikus és modern megoldásokkal felváltva - én pedig rendkívüli módon élveztem.

8/10

A Kriptatolvaj