2014. október 31., péntek

A csomag




















 A  pára vastag pamacsokban szállt fel szájából. Minden levegővételnél érezte, ahogy a hideg torkon szúrja. Folyamatosan lihegett, nyögött az erőfeszítéstől, de a legrosszabb, hogy le kellett vennie a kesztyűjét. A kezét és az arcát már régóta nem érezte, a homlokán mégis izzadságcseppek gyöngyöztek. Valójában az egész teste úszott az izzadságban, mégsem gombolta ki a kabátját. Pontosan tudta, hogy azt utólag nagyon megbánná.
 Dühösen felnyögött és belerúgott a zsákba. Elhozhatta volna a talicskát, igaz, hogy a kocsi csomagtartója talán kicsi hozzá, de nem volt felkészülve arra sem, hogy ilyen fárasztó lesz megtenni ezt a pár száz métert. És a neheze még csak most jön. Bár – ismerte el a térdére támaszkodva –, akkor is megérte. Vett néhány mély levegőt, fáradtan lógatta a fejét egy percig, majd visszaindult a kocsihoz. 

 Az ásó vadonatúj, az úton idefelé vette, és eddig még a védő fóliát is megtartotta. Elgémberedett ujjaival próbálta lekapargatni, de mivel nem jött, inkább hagyta a csudába. Ásni így is lehet vele.
 Pontosan kilépte a távolságot, gondosan a fejére illesztette a bányászlámpáját, és munkához látott.
 Az elmúlt időszakban nappal sem ment plusz öt fok fölé a hőmérséklet, itt pedig bizonyára még hidegebb volt. Erre felkészült, mégis csüggedten nehezedett az ásó nyelére. Nem lett olyan mély a gödör, mint szerette volna, a keze már amúgy is megérezte a fizikai munkát, és a háta is sajgott.
 A sekély sírba vonszolta a zsákot. Hátrafelé hajolva roppantotta ki a hátát, majd halk nyögés kíséretében leguggolt, és szinte gyengéden bontogatni kezdte a száját.
 Ezelőtt soha, még soha nem tett ilyet, és  most az izgalma egy egészen szenzációs fokra hágott. Valahogy mindig így képzelte el. Vagyis, igazából nem az erdőben, nem ilyen embertelen hidegben, nem ásóval és bányászlámpával, de akkor is valahogy így.

 A kockás szövet látványától izgatottan megnyalta a száját. Lassan teljesen szétnyitotta a durva vásznat, és citáló kézzel megérintette a pokrócot. Annyira lágy és puha volt, teljesen más, mint a zsák tapintása. Ösztönösen lejjebb siklott a keze. Még nem mert odanézni, azt akarta, hogy egy életre szóló gyönyört okozzon a látvány, de a kezével bebarangolta minden zegét és zugát.
 Magában csak úgy gondolt rá: a csomag. Mert nem tudta még pontosan, mi van benne, de kellően távolságtartó, kellően titokzatos ahhoz, hogy az első találkozás meglepetését az égig emelje.
 Felnyögött és letörölt egy nyálbuborékot a szája sarkából. Pontosan tudta, mennyire eltorzult az arca a boldogságtól, és titokban hálát adott az erdő csendes magányért. Már gyerekkorában is elhúzódtak mellőle, amikor átadta magát féktelen örömének.

 Becsukott szemmel cibálta ki a puha és merev valamit. Óvatosan lerakta a földre, majd felegyenesedve kinyitotta szemét. Hangosan felnevetett, de ijedten szája elé kapta kezét. Körbe pislogott, de továbbra is egyedül álldogált a fák között. Leeresztette a kezét, és engedte, hogy a titkolt vigyora széthúzódjon arcán. Kis vihogás szakadt fel valahonnan mélyről. Nem ismert magára, és ez bármennyire megdöbbentette, a gyomrában felkúszó melegség arra késztette, hogy tovább nézze a földre helyezett dolgot.
 Egy kar, pontosabban egy bal kar hevert a lábfejénél. Valaha eleven lehetett, virgonc és izmos. Mostanra sápadt, merev, mégis furcsa mód petyhüdtnek tetszett. A felkarcsont vége, ami máskor a lapockához kapcsolódik, most kilátszódott, és fényes fehéren csillogott a gyér fényben. A legszebb dolog volt, amit valaha látott.
 Izgatottan nyúlt ismét a zsákba, és felkuncogott, mikor néhány bordát helyezett a kar mellé. Újabb keresgélés után egy jobb alsó lábszár térdkaláccsal, megnyúzva, egy állkapocs alsó fele, és egy medence csont került elő. Lázasan pakolta és tologatta képzeletbeli helyükre a testrészeket.

 Darabok voltak, olyan darabok, amikre a mesternek nem volt szüksége, és megengedte, miután összekészítette a zsákot, hogy ő temesse el azokat. Soha nem volt ennél boldogabb. A csomag kiürült, ő pedig a hideg ellenére guggolva simogatta a maradványokat.
 Saját gondolataira helyeselve bólogatni kezdett: Jó, hogy nem élték túl. Most mindannyian kissé hiányosak lennének. A vékony, fehér bordák különösen elnyerték a tetszését, és nagyon sajnálta, hogy a kecses nyakcsigolyákat nem hozhatta magával. Biztosan gyönyörűen mutatnának együtt.
 Maszatos kezével megdörzsölte orrát, nagyot szipogott. Nehezére esett elszakadni a látványtól, de tudta, hogy fogytán van az ideje, a mester már nagyon várja. Még sosem maradt el ilyen sokáig. Nem akarta a ház mellett elásni a maradványokat, sosem lehet tudni. Minél messzebb, annál jobb. Így viszont két órát kocsikázott.
 Lassan betemette a gödröt. Túl sekély volt. A fagyban leáll a bomlás, de ha szerencséjük lesz, tavasz vége előtt senki sem fedezi fel. A sír környékén nincs túraút, igaz, hogy az autópálya nincs messze, mégsem népszerű kiránduló terület. Medvék, farkasok és pumák sincsenek. Ez fontos, mert így kevesebb az esélye hogy egy vadállat széthurcolja a darabokat. Persze a mosómedvék is elég csintalanok... Azért mindenre mégsem készülhet fel!

 Az üres zsákba pakolta a pokrócot, hátára vetette, másik kezébe kapta  a lapátot és a bányászlámpa bágyadt fénye mellett visszaindult a kocsihoz. Épp ott állt, ahol hagyta. Felnyitotta a csomagtartót, megtörölgette a kezét, amit már egyébként sem érzet időtlen idők óta, mégsem lombozhatta le semmi ebben a pillanatban. Reszkető kézzel nyitotta ki az ajtót, beült, ráadta a gyújtást és feltekerte a fűtést. Legalább fél óráig ült, melegedett, és hátradőlve idézte fel újra és újra a kockás plédbe tekert, zsákba rejtett  szépségeket. A csontok villanását, a sárgának tetsző bőrt, vértelen kötőszöveteket.
 Hazafelé végig azon merengett, milyen jó munkája van, végre megtalálta a helyét. Egyszerűen ez volt a sorsa. Átvette a családi vállalkozást. Szinte kötelező volt, miután a szépapja nevét örökölte. És a mester, akit csak magában hív így, néha kissé kegyetlennek tűnik, mégis igazán jó hozzá.

 Bekanyarodott a kapun, és felhajtott a rámpára. A kastély szinte teljesen sötét volt. A lapátot visszavitte a sufniba, és ott futólag ránézett a másik csomagra is. Arra, ami még teli volt, és amit ő készített ide az indulása előtt.
 – Hamarosan – suttogta rekedten. – Még más dolgunk van.
 Egyenesen a jobbszárny kupolájába indult. Ablak nem nyílt a kocsifeljáróra, mégis biztosra vette, hogy ott találja a mestert. Mérges lesz a késlekedésért, de most először nem bánta. Azt sem, ha bezárja  a pincébe.
 - Merre jártál, Igor?! – csattant a szigorú hang, ahogy lassan beóvatoskodott a fényárban úszó terembe. – Tisztában vagy vele, hogy nem tudom egyedül beindítani a generátort. Na gyere, segíts!
 – Igen, Frankenstein professzor! Már jövök.
 Némán emelte a kart, öntött benzint a motorba, húzta a csörlőt. Kint feltámadt a szél, hamarosan ideér a vihar és a hatalmas villámlás várható. Legalábbis ebben reménykedtek.
 A fémágyban fekvő testet nézte. A mester szinte tökéletesen illesztette össze a különböző testrészeket, alig - alig látszott a varrás. A prototípus. A professzor megkísérli felhasználni a család féltett öregségét, a naplót, és új életet teremt a holtakból. Csodálatos! Annál is inkább, mert az alapanyag beszerzését rá bízta.
 – Igor, most!
 A tető félrecsúszott, nekifeszült a csörlőnek, hallotta, ahogy nyikorogva emelkedik a kosár. Villámok cikáztak, kitolta  az antennát is.
  – Siess! Az időzítés kulcsfontosságú!
  – Igen, professzor!
 A villám belecsapott a hárítóba, levezette a testbe és szinte élőnek rázta. Aztán jött még egy, és még egy, majd mintha valaki így rendezte volna, hirtelen csönd lett.
  – Ereszd le!

 Lassan szált alá a kosár. A mester izgatottan fölé hajolt, aztán csalódottan felkiáltott. Őt ez nem lepte meg. Érzet a szagot. Az oszlás szagát. Mire összeszedtek mindent, már a hús bizonyos pontokon cseppfolyóssá vált. Igyekeztek alapos munkát végezni, de ha valami szétbomlik, már nem válhat élővé. Friss test kell. Behúzta a tetőt, miközben kint kövér cseppekben esni kezdett.
  – Friss testek kellenek, Igor. Egy napnál nem lehetnek régebben halottak. Érted?
 A mester hangja elcsuklott a fáradságtól, és kihallatszott belőle a csalódottsága is.
  – Igen, professzor!
  – Most lefekszem. Holnap tüntesd el.
  – Igen, professzor! Még éjszaka leviszem a kocsiba.
  – Kiváló! Remek! És hozz nekem friss halottakat.
  – Igen, professzor!

 Az éjszaka hátralévő részében kisebb darabokra vágta és becsomagolta a sikertelen prototípust, majd nyögve lehordta a kocsihoz. Aztán elmosta az eszközöket, felmosott és végül leoltotta a villanyt. Hamarosan megvirrad, sietnie kell. Mire a mester felébred, haza kell érnie.
 Visszament a kocsihoz, bepakolta az utolsó adagot is, és nagyon sajnálta, hogy ezeket a maradványokat nem temetheti az előzőek mellé. Így az a bal kar sosem találhat rá a párjára, ami mélyen elszomorította.
 Benyitott a sufniba, megfogta a lapátot – nem tudta, hogy még ma újra használja –, majd  kényszeresen megsimogat a másik csomagot. Az érintés hatására finoman megrándult, és halk nyögés szűrődött belőle. Felvihogott. Mi lehetne frissebb az élőnél? Bár a mester nem szereti, de amit nem tud...
 Kinyitotta a zsák száját. A harmincas férfi bőre szinte elkékült, és a hidegtől, kimerültségtől egyaránt reszketett. Szemei kétségbeesetten fürkészték, de összekötött végtagjai, leragasztott szája gyakorlatilag cselekvésképtelenné tették.
 – Csssss! Nincs semmi baj – mormogta nyugodtan. – Nem kellett volna engedély nélkül átkelned a birtokon. – Ujjai szorosan rákulcsolódtak a lapát nyelére és elmosolyodott. – De te tökéletes leszel. Amiről nem tud, az nem fáj.

A témázós blogger csapat e kérdésben is körposztot tervez. Íme a következő versenyzők (folyamatosan frissítem):  


Laura Arkanian
Miamona  
Bill
tigi
Nima
Pupilla
Andi
Anaria  
Szeee 

 

10 megjegyzés:

  1. Úristen, de beteg! :D Kirázott a hideg.

    VálaszTörlés
  2. huhh, hát nem semmi!!! :) én is borzongtam.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, köszönöm :) Öröm számomra az olvasó borzongása ;)

      Törlés
  3. wow, ez csak úgy jön a teliholdas, farkasüvöltős éjszakákon, amikor a temetőben próbálsz elálmosodni? :P

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem. Akkor jön, mikor a koporsómban fetrengek álmatlanul :D

      Törlés
  4. gondolom béleletlen, jó kemény. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valójában szatén bélelésű, és puha, de alul ott a hazai föld :D

      Törlés