Zúgószél

Nagyon boldog születésnapot, Lilu!

Zúgószél első ránézésre, nyugodtan legelészett, de szemét fián tartotta. Anyai szívét folyamatos aggodalom járta át. Talán mert az első csikója volt, talán mert minden csikó közül kitűnt különösségével, de az is lehet, hogy ilyen volt a természete. Nem tudta, mi az oka ennek az érzésnek, nemrégiben még ő is az anyja oldala mellett szaladt, most pedig felelősséget kell vállalnia egy fiatal lényért, a saját véréért.

Több napja annak, hogy elszakadtak a csordától. Nem mutathatta mennyire meg van rémülve, hiszen Zúzmara megnyugtatása mindennél fontosabb volt. Az apja csodálatos mén, nem kétséges, hogy fia is az lesz. Hosszú, kecses lába, izomtól reszkető combja már gyorsabb szaladásra készteti, mint ő magát, pedig nem véletlen kapta a nevét.  A leggyorsabb kanca volt, ezért szinte természetes, amiért Suhanó őt választotta. Az ellésig idegesen találgatták milyen lesz majd utóduk. Nyári fekete, ahogy a papája, akkor a feje, a hasa és a horpasza sötétbarna lenne, de sörénye és farka fekete, vagy palomino ahogyan ő, és akkor aranysárga szőre felett szalmaszín sörény repülne, mikor szalad. Esetleg kettőjük érdekes keverékéből pejderes vagy szürke. Akárhogy is lesz, mondogatták, boldogok lesznek.

Amikor elérkezett az idő, anyja mellette állt, fejét az ő nyakára hajtotta és végig sugdosott fülébe. A kicsi alig tudott felállni, és csak miután letisztította látszott, hogy albínó. Szőre teljesen fehér, csókaszemének olyan színe volt, mint a hegyi pataknak. Patái egészen világosan kaparták a földet, bánatosan felnyerített, aztán Zúgószélre emelte tekintetét, és a hófehér pillák által keretezett szeme, boldogságtól ragyogott.  Annyira csodálatos volt.

– Zúzmara! –kiáltott hirtelen. Az előbb még itt volt. – Hova lettél?

– Itt vagyok, anya! – Fia egy fa mögül nézett ki, szájában néhány falevelet tartott.

– Ne csavarogj el! Már kértelek, hogy…

– Tudom, anya! – zsörtölődött gyermekhangján. Mérges volt, amiért ennyire aggódott érte, de nem tehetett róla. Féltette.

Elmosolyodott és közelebb ment. Fia megrázta fejét, prüszkölt egyet és hátat fordított neki. Ahogy ő ment felé, csikója úgy távolodott. Nem bánta, hiszen emlékezett még milyen volt, amikor ő érzet először úgy, anyja szeretetével már-már megfojtja. Amilyen különös a ló élet, mostanában gyakran érezte, lenne újra póni. Szaladna a többiekkel. Nem azért, mert nem szerette ahogyan most van, csak mert akkor volt igazán szabad. Azok az idők viszont elmúltak.

A fák felől ropogás hallatszott. Zúzmara megtorpant, fülét nyugtalanul forgatta. A hirtelen csendben megfordult és visszaszaladt hozzá.

– Anya? – súgta vékony hangon.

–  Igen, drágám?

– Mi ez?

– Nem tudom, de talán jobb lenne, ha kikerülnénk a fákat és dombok felé kerülnénk. Onnan különben is több esélye van, hogy észrevesszük a csordát. Gyere!

Patáiknak dobogását elnyomta a puha föld és vastag fűtakaró, ha elég gyorsan elérnek a domb takarásába, már nem láthatja meg őket senki.

– Futni fogunk. Oda felfelé, a domb mögé. Érted?

– Értem.

– Készen vagy? Nem vagy fáradt?

– Anya!

– Akkor most!

A szél belekapott sörényébe, érezte, ahogy combjában az izmok összehúzódnak, majd kilőnek és a mező, az ég összefolyik tekintete előtt. Jól hallotta, hogy fia mellette nyargal. Csak futottak, futottak felfelé, Zúzmara lassítani kezdett.

– Tarts még ki, drágám! Majdnem fent vagyunk. Csak még egy kicsit.

Az út lejteni kezdett, lassítottak. Csikója kimerülten fújtatott, alig emelte lábait.

– Mi történt? Fája a lábad?

– Nincs semmi baj, csak elfáradtam. Mért aggódsz annyit?

– Mert ez a dolgom, drágám – mosolygott.

Zúzmara legelni kezdett, hátsó lábát néha remegés járta át, de akármennyire aggódott érte, az erdőben hallható zaj jobban nyugattalanította. Suhanó azt mesélte, errefelé élnek kétlábúak is. Még soha nem látott egyet sem, de a csordában mindenki félt tőlük, úgyhogy nem akar találkozni velük.

Pihenés után tovább indultak. Lementek a völgybe, aztán megint fel az emelkedőn, majd megint le. Megálltak pihenni, enni, aztán megint tovább. Hiába nézett le a magasból, a csordának nem találta semmi nyomát. A nap lebukott, a levegő hirtelen hűvösre fordult, lefeküdt hát, csikója pedig hozzá simult.  Egymáshoz préselődve várták a  hajnalt, közben elszunnyadtak.

– Anya! Ébredj! Nem hallod?

Felugrott, rémülten forgott körbe. Zúzmara egy közeli sziklás kinövésen állt és valamit nagyon nézett.

– Ott van valami. Annyira kiabál. Szerinted bajban van?

Mellélépve nézte, ahogy alattuk elterülő tó vize, jegesen csillog. Először nem értette, miről beszél, de aztán észrevette az apró alakot. Kétségbeesetten csapkodott, és bár nem értette mit mond, az biztos, hogy bajban volt.  Talán egy ismerős csikó! Leszakadt a csordától, mint ők, belesett a vízbe és most fuldoklik.

– Maradj itt, majd megnézem!

Sietve ereszkedett le. Már a partra ért, patái szinte a vizet érték, mikor lebénult a döbbenettől. Ez bizony nem csikó, akármi is, még sosem látott hasonlót. Jobb lenne itt hagyni, talán veszélyes.

– Mi az, anya?

– Nem azt mondtam, hogy várj meg fent?

– Jóóóó, de mi az?

– Nem tudom.

– Kihúzzuk?

– Nem a mi dolgunk. Menjünk!

Fia szeme visszaverte a tó fodrait, melyeket az ismeretlen kavart, de még így is világosan kiolvasta belőle csalódottságát.  Tehetetlenül prüszkölt és mire meggondolhatta volna, a vízbe sétált.

Hideg volt, fagyosan ölelte körbe lábát, majd hasát és végén háta fölött összezárult. Tudott úszni, de nem szeretett. Közelről sem tűnt nagynak a kiabáló, akármi is legyen, hatalmas fekete sörénnyel rendelkezett, mely szétterült a víz felszínén. Nem tétovázott, fogai közé csippentett egy vastag tincset, megfordult és lassan a part felé húzta.

Szíve őrülten dobogott.  Már látta, hogy a valaminek csak két lába van. Csak kettő. Nem lehet más… csak…

Zúzmara egyre vadabb nyihogással szaladgált fel-le a parton, majd hatalmas zajjal felbukkant néhány mozgó alak mögötte. Egyre közeledtek és többé nem volt kétsége fajtájukról. A kétlábúért jöttek. Most mit csináljon?

Szíve szerint otthagyta volna a vergődő testet, de addigra az már a nyakába kapaszkodva tapadt hozzá. Elengedte a sörényét és úszott tovább.

– Fuss fiam! – kiabálta rémülten. – Menekülj! – Neki már mindegy, mikor kiér körbeveszik a kétlábúak, de a csikója még megmenekülhet. Ám ahogy máskor sem tette azt, amit mond neki, most sem. Talán nem is hallotta, és mert túlkiabálta őt.

– Tarts ki, anya! Mindjárt itt vagy!

A kétlábúak sokan voltak. Felsorakoztak a part mellet és a saját nyelvükön szóltak. Nem tudta mit, de a jelek szerint, a sörényébe kapaszkodó értette. Felelt is vékony kis hangon. A lábai már a medret kaparták. Nem kellett úsznia, sétált lassan tovább. Ahogy félig kiemelkedett a vízből a kétlábúak felé rohantak. Ijedten horkantott, megrázta a fejét és hátsó lábaira lökte magát. A valami a hátán sikítani kezdett, de nem engedte el. Le akarta rázni, de nem mert mást, csak mellső lábaival rúgni. Szemével fiát kereste, akire a jelek szerint ügyet sem vetettek.

– Anya nyugodj meg! Csak azt akarják! Ne félj!

Ekkor egy magas kétlábú közelítette meg és lágy, dallamos hangon beszélni kezdett hozzá. Úgy érzet idegessége elszállt, nem tudta mi történik, bár továbbra is prüszkölt, leereszkedett lábaira és engedte, hogy felé nyúlva levegye azt a valamit.

Egy kétlábú csikó volt. Egészen picike még. Lába magasan a levegőben kapálózott, ahogy a beszélő tartotta. Fura testrészét, amivel eddig bele kapaszkodott, most a magas kétlábú nyaka köré fonta, majd ismeretlen nyelvén, csengő hangon magyarázott valamit. Visszafordulva rámutatott. Mindannyian ránéztek, majd az apróságra, aki tovább magyarázott. Sötétbarna sörényét megigazította, és a kétlábú letette a földre.

A pici lény ügyet sem vetett a körülötte lévőkre. Visszasétált hozzá, nem törődve vele, hogy derékig ellepi a víz. Megrázta a fejét, de nem ágaskodott fel. Olyan kicsi volt, valamiért már nem félt tőle. A nagyobb kétlábúak felé kiabáltak és, kihallott néhány gyakran ismétlődő szót. Fekete toll, lányom. Nem tudta mit jelentenek, de a kétlábú csikóra vonatkoztak, ebben biztos volt.

Nézte a felé nyújtott valamit, aminek a végén öt kis hurka volt, és minden gondolkodás nélkül lehajolt. Az a pici, puha dolog megsimogatta az orrát, megveregette nyakát. Kikerekedett a szeme, nagyon finom érzés volt,  aztán csöppség visszasétált az övéihez.

Zúzmara kétségbeesetten simult hozzá.

– Anya! Anya, jól vagy?

– Igen. Ne aggódj fiam. Csak egy kiscsikó volt.

A kétlábú, akinek a nyakában csüngött a megmentett apróság, most visszafordult és feléjük intett, majd mondott is valamit. Annyira megnyugtató volt a hangja, hogy egyszerűen csak tudta, semmi baj nem lesz. Zúzmara nem várt az engedélyére, egyből előre sietett, talán épp azt érezte, amint ő. Mégis mit tehetett volna? Követte a fiát.

A kétlábúak nem felfelé indultak, hanem egy eddig számára láthatatlan ösvényre vezették. Az út lassan szélesedett, majd minden átmenet nélkül egy mezőn találta magát. Előtte néhány fura alakú dolog állt, aminek a tetején kövér füst kígyók kúsztak az ég felé. Még több kétlábút látott. Megtorpant, de akkor egy ismerős hang szólította.

– Zúgószél? Te vagy az, Zúgószél?

– Anya? Tényleg te vagy?

Nem akart hinni a szerencséjének, és bár nem értett semmit, boldogan hajtotta fejét anyja nyakára. Zúzmara izgatottan furakodott közéjük.

- Nagyi, el sem hiszed, hogy mi történt!

Bár több napja már, hogy elsodródtak, most a kétlábúak között, újra egymásra találtak. Hallgatta csikója izgatott meséjét az átélt izgalmakról, és tudta, hogy már minden rendben lesz. Hazatértek az övéikhez.

Valami hasonló

Már nem is emlékezett rá, mikor indultak el a lejtőn lefelé. Volt valaha, hogy felfelé kapaszkodtak?

Visszatekintve az elmúlt évekre, nem talált egy percet sem, amikor boldogok lettek volna. Hiába adott minden. Minden?

Szép ház, nyaraló, két kocsi, három gyerek, kényelmes élet, elegendő pénz. Mégis… Mégis hiányzik valami.

Csak ne lenne ennyire szép! Akkor könnyebb lenne. Megcsalni, elhagyni, letudni örökre. Feltéve, hogy meglenne a hajlandóság mindezekhez, vagy legalább valamelyikhez. A barátai, kollegái, beosztottjai, mind irigylik az életét. Persze. Kívülről oly csodás, csillogó, cukormázas, mézeskalács álom. Tökéletes. Jaj, de tökéletes! Fájdalmasan az. Húsba vágón.

Az esti cirkusz, a legjobb barátjának fürdőjében, az utolsó csepp volt.  A legutolsó. Nem bírja már tovább!

Lopva az anyósülésre nézett.

Semmi kétség. Ő az.  A GYÖNYÖRŰ, A TÖKÉLETES, AZ ANYA és A SZAJHA. Csupa nagybetűvel. Azon kapta magát, hogy legalább hat másik, tüzet okádó fejet vizionált a karcsú, gazella nyakra. Megrázta a fejét és inkább a vezetésre koncentrált.

Bárcsak kellett volna, de az út olyan széles volt, mint a Vörös-tenger, és nyugodt, akár a szomszéd macskája vacsora után.

Rajtuk kívül senki nem ment arra, mert másoknak, velük ellentétben, van eszük.

Hajnali háromfelé járt. Értelmes rádióműsorban nem reménykedhetett. Élete párja viszont nem fog megszólalni. Meg van sértve. Hála Istennek, addig sem kell hallgatnia a veszett károgását. Szerelmük hajnalán belehalt, amikor nem szolt hozzá, most meg azért imádkozik, hogy kapjon el egy soha meg nem szűnő hangszálgyulladást.

Az első féltékenységi jelenetek, az első hisztik, lecsapott telefonok, még viccesek voltak. Hízelgett a hiúságának, hogy aggódnak érte, törődnek vele, esetleg féltik. Amikor szétvágta az öltönyeit dühös volt, de pár nap múlva ezen is nevettek.

Mostanra viszont nem maradt semmi. A humor egy szikrája sem. A gyerekek alig várják, hogy este hazajöjjön. Nem panaszkodnak, nem mondanak semmit, de csöndes, tágra nyílt szemeikből mindent kiolvas.

„A mama megint kiabált.” „Olyan dühös!” „Nem értem miért nem szeret.”

Egyikőjüket sem. Már senkit és régóta. Mindenkit birtokol maga körül. A szexet fegyverként használja. A falhoz állítja vele és aztán lassan, fájdalmasan főbe lövi. Lelki erőszak minden nap, minden pillanata. Legalább most csendben van. Reggel ágyba kapja majd a kávét, megcsókolja a homlokát és ezzel el lesz intézve minden. Nem beszélik meg, azt úgysem tudnák. Van, amit már nem lehet szavakkal helyre hozni és akad, amit nem szabad helyrehozni.

Holnap pedig tanácsadásuk is lesz. Házassági. A rosszabb fajtából, hiszen elvből ő a hibás. Ki más lenne?! Az agresszív, sokat dolgozó férj, aki nem törődik semmivel.

Senkit nem érdekel, hogy a hangját sem emelte meg évek óta, hogy minden este pontban hatkor belép az ajtón, független a hátrahagyott munka halmoktól, avagy kihagyott üzleti vacsorákról. Már rég társtulajdonos lehetne, ha nem tartaná fontosnak a családját.

Beszélgetni sincs értelme. Hiszen őt okolja. A sikertelen karrierjéért, amit érte adott fel, a nem tökéletesen feszes bőréért, a terhességi csíkokért, és az egész nyomorukért. Nem érti meg, ha mond valamit, de kihallja ami neki kell. Összekeveri, a fejében újra értelmezi, aztán hozzávágva erényt kovácsol belőle.

Lassan két éve nem is társalogna. Legfeljebb annyit:

-Szia!

- Szia!

- Milyen volt a napod?

- Jó. És a tiéd?

- Elment.

Nap nap után ugyanaz. Olyan unalmas. Annyira fájdalmas. Íme, az élete. Legalábbis valami hasonló.

Ez a nyavalyás út is hosszú. Never ending, mint az egész életük. Már semmi nem maradt, csak egy vágy: legyen már vége!

Kint vagy bent

Annaleenek, Szörnylánytól, szeretettel!

Furcsa falva lakói büszkék voltak a nevükre. Először is, mert valóban különböztek mindenki mástól, másodsorban élvezték is ezt a másságot. Tetőtől-talpig kék színűnek születtek, és ez már önmagában is különleges. Minden csecsemő sötétkéken látta meg a napvilágot, és csak a kor haladtéval világosodtak. Az idősebbek egészen égszínkékek lettek, amit a bölcsességgel és a lelki békével hoztak kapcsolatba, ezért az égszínkékek nagy megbecsülésnek örvendeztek.

Vasakarat

Luke-nak! Kicsit elszalad velem a ló...

1. rész: Akarat

 A királylány durcásan, karba font kézzel ült. Legalább negyedórája nem szólalt meg, és nem tervezte az elkövetkezőkben sem. Felháborító, skandalum, disznóság, fújtatott mérgesen, aztán apja kutató szemei elől a fal féle fordult.
 Bakancsáról pergett a sár, Dadus kétségbeesetten próbálta levenni róla, de mérgesen elrántotta a lábát.
 - Hagyjál már!
 - Kisasszonyka nem viselkedhet így! Egy igazi…
 - Bla-bla-bla. Már milliószor hallottam, Dadus! Jobb lenne beletörődni, a nevelő bicska kettétörött.
 - Királyom, mondjon már valamit, én már teljesen kétségbe vagyok esve – zokogott fel az idős hölgy és termetes méretével átfurakodott a mosolyukat alig palástoló alabárdok között.
 Az írnok tapintatosan elfordult, míg a király apró sóhajok kíséretében, kezét a háta mögött összetéve gondterhelten járkált. Ez a lány púp volt a hátán. Szerette, persze, hogy szerette, de mennyivel egyszerűbb lett volna minden, ha fiúnak születik. Boldogult felesége arcát, kitartását és alighanem egy kocsmáros temperamentumát örökölte. Vajon kire ütött ez a gyerek?
 - Leányom - szólalt meg lassan, megfontoltan, – eljött az idő. Tizennyolc éves leszel, férjhez kell menned! Tudtad, hogy…
 - Nem! Én nem megyek férjhez!
 - Tán apácának állnál inkább?
 - Na, még mit nem! – dühösen toppantott apja elé állva, majd hogy hatásosabb legyen még gyorsan kettőt, és ettől a mini toporzékolástól minden sár lepergett mocskos lábbelijéről. A király jég kék szemei megvillantak, ahogy a piros szőnyegre nézett, de nem szólt csak szemét forgatta némán. Az írnok tudta a dolgát. Elhagyta a tróntermet.
 - Ez a két lehetőséged van. Apáca leszel vagy feleség. Ha szerencséd van, a férjed berendez neked egy saját kovácsműhelyt, és megengedi, hogy eljárj a szolgákkal vadászni, de a zárda falai közül nincs kijárás.
 - Ez tisztességtelen volt!
 - Lehet, de attól még igaz. - Megfogta, most megvan! Lánya kék szeme, amit tőle örökölt, épp olyan hidegen villogott, mint  sajátja és tudta, ha most megadja magát, vesztett. Márpedig nem vállalhatja fel a környező királyságok haragját.
 Már két éve folyamatosan hárítja a kérőket. Ami sok, az sok! Minden rendes nőnek az a feladata, hogy gyermeket szüljön, ha lehet fiút, ezzel gondoskodjon az ország stabilitásáról. A felesége megértette ezt.
 - Camill, kislányom, szeretlek, és Isten látja lelkem, nem zavartak a furcsa hóbortjaid sem. Elnéztem, amikor medvét neveltél a palota mögötti réten, és elnéztem, amikor a fejedbe vetted, hogy derekabb kovács leszel mindenkinél.
 - Az vagyok!
 - Ne szakíts félbe! Nem szóltam semmit akkor sem, mikor ételt osztottál, amikor ruhátlan fürdőztél a patakban, és bár majdnem beleroppantam, engedtem, hogy úgy birkózz, akár egy mocskos utcagyerek, de nincs tovább! Felelősséget kell vállalnod!
 - Nem!
 - De igen! Vagy apáca leszel, ebben az esetben még életemben kiválasztom az utódomat, vagy férjhez mész, és a férjeddel együtt uralkodsz. - Vajon máshol is ennyire nehéz a gyerekekkel?
 A düh könnyeket csalt lánya szemébe és minden ellenségessége, kipirult arca, harciasan előreszegez álla ellenére megsajnálta. Átölelte, úgy súgta a fülébe:
 - A kérőid holnap napkeltére megérkeznek. Öt király öt daliás fia, választanod kell köztük, de… - tétován elhallgatott. Ezzel talán nem megy messzire, megérdemel egy reménysugarat. – Tudod, adhatsz nekik egy feladatot.
 A szipogás elhalkult.
 - Milyen feladatot?
 - Akármilyet, amit csak szeretnél – motyogta.
 A lány vidáman felkacagott. Volt ebben egy leheletnyi őrület és csipetnyi gonoszság.
 A király borzongva nézte alabárdjait, akik arcára kiült a leplezetlen félelem, de senki sem szólalt meg. Fáradtan rogyott le trónszékére, hallgatta lánya távolodó lépteit.
 - Akár egy elefánt, trappol abban a bakancsban állandóan, de ha férjhez megy, már nem az én gondom lesz. Nem az enyém – nem értette mitől támadt jókedve. Mosolyogva nézte a szolgákat, akik a sarat szedegették, és az írnokot, aki visszatérve elé tette a kérők miniatúráit, majd hangzatosan sorolni kezdte dicsőségüket. Nem mintha számítanának! Egy cseppet sem.


2 rész: Na meg, a vas

 A reggel túl gyorsan érkezett, túl hirtelen. Gyomrát görcsbe rántotta az aggódás, mégis mosolyogva fogadta a királyi delegációkat. Egyiket a másik után. Elküldetett a lányáért. Remélte, legalább a bakancsot leveszi, ha egyszer napszámosnak öltözik.
 Halk zsongás járta be a termet, udvari zenekar cincogott egy távolabbi sarokból, tenyerébe támasztott fejjel nézte az ajtót és várt, remélve a legjobbakat. Kitárult mindkét szárny, néma csend lett. A király könyöke lecsúszott, ő maga ráharapott a nyelvére, de fájdalmánál sokkal erősebb volt megrökönyödése.
 A jövevény nem lehetett az ő lánya! Legalább öt éve nem viselt női ruhát. A halvány aranyszínű anyag, fehér csipkeberakásokkal, az aranyszínű cipő és feje tetejére tornyozott temérdek haj úgy ragyogott, akár a nap sugarai. A színek sápadtabbá, törékenyebbé festették, no és elrejtették izmos karját, lábát. Akár egy igazi hölgy! Tündöklően gyönyörű volt. Egy ábránd! Lopva karon csípte magát. Ébren volt.

A királyfiak türelmetlenül fészkelődni kezdtek, izgatott susogással figyelték a hercegnő minden mozdulatát, csak egy tett úgy, mint akit teljesen hidegen hagy ez a mérhetetlen szépség. A szomszédos királyságból származó Bernard unatkozva támaszkodott  az oldalajtónak, és kísérőjének minden próbálkozása ellenére sem volt hajlandó közelebb jönni. Titkos kiszemeltje volt ez az erős, jó eszű és kitűnő bajvívó, aki a maga huszonhat évével, lassan kiöregedett a házasságból. Pedig szép lett volna…
 - A szokások értelmében a jelölteknek ki kell állniuk egy próbát. Aki megnyeri, annak nyújtom a kezemet és országomat - szólat meg váratlan a lányának álcázott idegen.
 A király izgatottan nyújtotté előre nyakát, legalább olyan élénken várt, mint a kérők és kíséretük. Fel sem vette a közvetlen stílust, sem az etikett minden hiányát.
 - Holnap estére mindannyian hozzanak elém egy keszkenőt. Legyen olyan szép, olyan tündöklő, ragyog és ékes, amilyet én magam készítek,  a nyertesnek igent mondok, és másnap megülhetjük a menyegzőt. Az anyaga lényegtelen, csak a tökéletessége számít.
 A király kétségbeesetten hunyta le szemét, arcát tenyerébe temette és átadta magát a csüggedésnek. Az lánya egész életében nem vart ki egy keszkenőt, de még egy felet sem. Soha sem vett tűt és cérnát a kezébe. Azt sem tudja, hogyan néz ki a hímző ráma.
Felemelte fejét és tekintete találkozott Bernard barna szemével. Vigyora, amit eredetileg minden bizonnyal nyugtatónak szánt, már-már szemtelenné vált és a király szívét indokolatlanul járta át valamiféle furcsa melegség. Ez a fiú tudja, miről van szó, neki sikerülhet! Sikerülni fog! Édes Isten, add, hogy sikerüljön!

 Az előtte álló majdnem két nap maga volt a pokol. Minden sarkon izgatott hercegekbe botlott, akik a keszkenő színére vonatkozó tanácsokat próbáltak tőle kicsikarni, esetleg Dadust kergették a kedvenc motívumok titkáért. A palota népe jobbnak látta, ha csendesen, osonva végzi a dolgát. Csak néha kellett ellátni  egy-egy vérző ujjat. Látszólag minden sínen volt, viszont Bernard nyomtalanul felszívódott, a király félelme nőttön-nőtt.  Egész éjjel nem tudott aludni, csak forgolódott, étvágya sem volt.
 Este csendesen ült lánya mellett, elibük asztalt állítottak, melyre rákerült hat ezüst tálca, fehér szőttessel letakarva. Az ifjak felsorakoztak. A kérők komolyan vették a feladatott és szebbnél szebb keszkenőket hoztak. Ámuldozva nézte a tündöklő anyagokat, az arany hímzéseket és a sarkokat díszítő virág és madár mintákat.
 Bernard tálcáját letakarva várakozott mozdulatlanul.
 - Hadd lássam! – szólt a lány parancsolóan. A királyfi magabiztos vigyorral nemet intett.
 - Előbb a tiedet, királylány! Lássuk a te ragyogó darabodat.
 Az egybegyűltek helyeslően mormogtak.
 Camill mosolya egy cseppet sem volt szerényebb, magabiztos kihívójánál. Biztosra vette, hogy akármi is lapul az ötödik tálcán, meg sem közelíti azt, amit ő hozott.
 A sokadalom egy emberként hőkölt hátra, a király felhördült. Az anyag alól kibukkanó acéllapon megcsillant a fény. Sarkaiban francia liliom mintákat vertek, közepére a királyi címer került és a szélein Camill neve volt olvasható számtalan apró betűkből kitéve, egymás után.
 - Mi ez? Ez nem keszkenő, ez…- dadogta mindenki tágra nyílt szemmel.
 A királylány mosolyogva csippentette fel a fémlap sarkát, óvatosan megrázta és az anyag, mindenki ámulatára, hullámozni kezdet. Kihívóan nézet Bernardra, majd maga fedte fel az utolsó tálcát.

A király hangosan felnevetett, lánya elsápadt, a királyfiak, akik csalárdságot emlegettek, döbbenten elhallgattak. Bernárd felemelte keszkenőjét. Mintha a hercegnő készítette volna, apró különbségekkel. Középét a szomszédos királyság címere díszítette, körben a trónörökös nevét viselte.
 - Ez hogy lehetséges? – kérdezte a királylány döbbenten.  – Csak én tudok ilyen vékony lapot kovácsolni, csak én ismerem az acélfüst titkát…
 Nem vette észre a csendesen kiosonó, könnyeit nyelő Dadust, akinek nővére oly sok szépet mesélt Bernardról,  és most, annyi évvel később, végre megnyugodott. Minden a terveik szerint alakult.

Kenyeret és cirkuszt

Luke-nak szeretettel!

A cirkuszi élet mindenkitől mást és sokat követelt. A hiéna, a kutya, a házi macska, a páva, az elefánt, a mongúz, a kígyó, a héja, a nyuszi és a ló, ezt pontosan tudta. Ezért döntöttek úgy, hogy együtt maradnak, miután egy éjszaka leégett a cirkuszi sátor, és a nagy felfordulásban róluk megfeledkeztek.

Bár utólag inkább úgy gondolták, így könnyebben megszabadulhatnak tőlük, és egyszerűen nem akarták észrevenni távozásukat.

Míg az emberek fejvesztve rohangáltak, vizes vödrökkel, pokrócokkal, addig a vacsorára várakozó állatok különbségeiket félretéve, egymásmellé sodródtak, majd látva, hogy nincs rájuk szükség, elsétáltak.

Lassan két hónapja voltak együtt, de a társaság kezdeti problémái továbbra sem csökkentek.

A ragadozók ugyan nem falták fel a növényevőket, de megszokásból rájuk mordultak, valahányszor túl közel merészkedtek.

A szükség törvényt bontott, amihez a közös barlang is hozzá járult, szállásra mindannyiuknak szüksége volt, így eshetett meg, hogy furcsa barátságok köttettek.

Bár a páva pontosan tudta, hogy a hiénát nem a szépsége vonzza, jól esett a társasága és mikor a hűséges kutya hozzájuk csapódott, örült, hogy nem lesznek kettesben. A mongúz és az elefánt régóta kedvelték egymás. A kígyó felől, ha voltak is kétségeik, hamarosan elmúltak. A héja, aki alábecsülte a nyuszit és a lovat, gyorsan rá jött, bundás barátjában erős, bátor szív dobog, a pacinak pedig, aki számára a szabadság érzete mindennél fontosabb volt, olyan tehetsége van az életbennmaradáshoz, mint egyiküknek sem.

A növényevők kijártak legelészni, míg a húsevők tapintatosan messzebbre mentek vadászni. Néha a páva, aki lassan elképzelhetetlennek tartotta az életét vihogó társa nélkül, velük tartott. Ilyen alkalmak után kicsit megingott bizodalma a hiénában. Egész addig csipogott vissza, amíg a hiéna, egy végső, ugatás szerű mordulással el nem hallgatta.

A barlang lakói lassan rá untak erre a véget nem érő játékra, és ha néha valamelyik fel is szólalt a páva érdekében, hamar megtanulta, a szárnyas nem érdemel védelmet, hiszen önként hatja fejét a bárd alá.

A házi macska alapvetően jobban kedvelte a hiénát, de gyakran váltott csapatot, ha a viselkedését már nem tudta többé elviselni.

Ilyenkor az elefánt társaságát részesítette előnyben, aki higgadtságával, nyugodt természetével és termetével, tekintélyt és védelmet élvezett másokkal szemben. Ha támadták is, csakis a háta mögött tették. Szembeszállni egyik állat sem mert volna vele.

A kígyó kedvelte a nyuszit, furcsa mód, sosem támadt étvágya rá, és bár a ló sokat bosszantotta, a csapkodó patái veszélyt jelentettek rá, mégis élvezettel hallgatta őket.

A héja csak magát látta és a barátaitól is azt várta, hogy az ő szárnyalását dicsérjék. Maximalizmusa eleinte távolságtartóvá tette, azonban ahogy telt az idő, egyre jobban felengedett és megtanult meghallgatni másokat is.

A mongúz rájött, hogy a kígyó nyugodt, hűvös modora passzol az ő hirtelen, szaladgáló, alagutat ásó, sok mindent kipróbáló, kalandvágyó természetéhez, így attól kezdve gyakran közös kirándulásokat tettek.

Az elefánt kimondatlanul is vezetővé lépett elő. Igaz, hogy leggyakrabban bosszantották az ezzel járó feladatok.

A kutya szelíd, jó természete miatt, könnyen mások hatása alá került. Azon ritka állat volt, akit mindenki szeretett, mégis gyakran pórul járt hűsége és szeleburdisága következtében.

A páva és a hiéna színházfelelősökké váltak, amit gyakran még a barlangon kívül kezdtek játszani, de senkinek nem kellett félnie, hogy lemarad. Ugyanazon számokat vették elő, ismételték folyton- folyvást.  A hiéna szidta pávát madárságáért. Minél inkább bántotta, a tollas annál inkább bizonygatta kitartását, lojalitását, rajongását.

A kígyó igyekezet nem tudomást venni a dolgokról, csak akkor folyt bele, ha úgy érezte őt magát szólították meg. Ha nem így volt, csendesen, összetekeredve pihent a barlang előtt, ahol kevés látogatóját, aktuális hangulata szerint fogadta.

A macska eleinte idegesített némelyeket. Nehéz volt kiismerni. Amikor rossz kedve volt, gondolkodás nélkül megkarmolt bárkit, utána pedig hiába szerette volna jóvá tenni, alig akadt vevő a dörgölőzésére. A szeméből kiolvasott hangulatát, ami gyakrabban ingadozott, mint páva odaadása, figyelembe véve, elsimult minden probléma.

Régóta érezték, hogy baj lesz. Egyre messzebb kellett járniuk élelemért.  Mind gyakrabban gondoltak arra, hogy keresnek maguknak egy másik mutatványosokból álló csoportot, ahol gondoskodnak róluk, és ezzel visszakaphatják régi, megszokott életüket. Az állatok egy része szétszóródva kereste a kiutat, majd este, csüggedten számoltak be arról, hogy nem találtak semmit. A hiéna nem értette mi baja van a többieknek, ő biztosan tudta, hogy  a Carnevál cirkusz már útra kelt, ahol nagy szükségük mutatkozik állatokra. A helyük biztosított! A legtöbben mégsem osztották önteltségéből fakadó optimizmusát.

Majd váratlanul,  egy, az erdőben kiránduló család meglátta nyuszit, a fa telepítéssel foglalkozó csoport pedig lovat. A kis ugrifüles házi kedvencé lépett elő, a lóból haszon állat lett, de némi búslakodás után rájöttek, a lehető legjobban jártak.

A héja egyedül maradt. Szomorúan lógatta fejét, de abban bízott, szép szárnyaival elrepülhet barátaihoz.

Mindenkit megrendítettek az eltűnések. Hiába voltak annyira különbözőek, a barlangban és környékén rendet tartottak. Igazságosan felosztották a feladatokat, és maguknak sem vallották be, már annyira összeszoktak, hogy elképzelhetetlennek tartották az életet egymás nélkül.

Közben a nagyvilágban, a szökevényeket jó ideje keresték. A cirkusz nem tudott elszámolni velük. A hatóságok, mivel a társulat pénz és fedél nélkül maradt, maguk vették kézbe az ügyet. Kutató csapatokat indítottak. Vadászok, erdőkerülők járták a vidéket, telefonos forródrótot üzemeltettek, és minden bejelentést azonnal kivizsgáltak.

Erről a furcsa csapatnak semmiféle tudomása nem volt ugyan, de érzékelték a megnövekedett forgalmat, hát óvatosabbak lettek. Hiába.

A befogásukra küldött emberek éjszaka lepték meg őket. A hiénába és az elefántba altatót lőttek. A kutya és a macska nyakába hurok került. A kígyót villás bottal szorították le, majd zsákba rakták, míg a héját, a pávát és a mongúzt ketrecekbe zárták.

Felpakolták őket egy hatalmas teherautó platójára. Hiába fújtattak, kapartak, vonyítottak, nyüszögtek vagy csapkodtak, senkit sem érdekelt szenvedésük.

A szállásukra panaszuk nem lehetett. Gondoskodtak róluk, kaptak enni, inni, de mivel nem akadt köztük két egyforma, és mert mindenki a saját fajához került, nagyon magányosnak érezték magukat így, szétválasztva.

Az állatkert gondozói értetlenül figyelték, ahogy egymás után tagadták meg az evést. A fertőzés gyanút hamar megcáfolta az állatorvosos. Tökéletesen egészségesek voltak, csupán mind fogyásnak indultak. Nem közeledtek a többi állathoz, csendesen, mozdulatlanul különvonultak.

A kedélybetegség mindenkin jól látszott, még a kígyó is, bár lényéből adódóan semmiféle módon nem derült ki szomorkodása, összetekeredve feküdt, nem emelte fel fejét sem. Hiába kínálták ínycsiklandó nyuszikkal, mindig a barátja jutott az eszébe, tehát locsolócsőnek álcázva magát, gondolataiba merülve aludt tovább.

Az igazgató megelégelte a helyzetet. A park közepén felépített, mesterséges barlangrendszer, ami köré hatalmas kifutót terveztek, elkészült. Eredetileg a barnamedvéknek szánták, de a macik a jelek szerint jól érezték magukat a régi helyükön is, vagy legalábbis ettek, így utasítást adott ki, hogy a területet kerítsék körbe hálóval, a tetejét is borítsák be, majd szállítsák át a befogott állatokat. A gondozók szkeptikusak voltak, azonban mind érezték, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan. Végül is mi baj származhat belőle?

A legrosszabb esetben a hiéna felfalja  a kisebb állatokat, a mongúz megöli a kígyót, esetleg az elefánt agyontapos mindenkit. Csekély kockázat...

Világszenzáció lett a hiéna mellső lábai között gubbasztó páva, az oldalukat összevető kutya és macska, az elefánton napozó kígyó, a hatalmas fülébe kapaszkodó héja és a lába mellől kikukucskáló mongúz csoportképéből.

Sok éven keresztül a leglátogatottabb attrakció volt e fura gyülekezet. Tanulmányok tucatjai próbálták megfejteni viselkedésüket, de miután Brit tudósoknak is beletört a bicskájuk,  elfogadták, hogy unikum a maga nemében, ami minden bizarrsága ellenére is, boldoggá teszi az állatokat és a látogatókat.

Többé nem kerestek benne logikát. Helyette, még sokáig élvezték szokatlanságukat.

Acélpálma igaz története

Luke-nak szeretettel!

 

Döntő fejszének kovácsolták 1785-ben. Az ember, akinek gondjára bízták, becses kincsként kezelte. Tőle függött a saját és családja megélhetése, ezért gondosan tisztította, zsírral átkente, rongyokba csomagolva hordozta munkáról munkára. Több száz kilométert barangoltak már be együtt, ő, Acélpenge és a férfi, Acarapi.

Makulátlan ragyogását nem törte meg egyetlen piszok, vagy rozsdafolt sem. Gyönyörű volt. Fémesen csillogott minden lendítésnél, kettészelte a napsugarakat is.

Félelmetes ereje, súlya, éle, megvédték Acarapit az útonállóktól, kenyeret adtak felesége és négy lánya szájába. Nehéz, de becsületes életük volt.

Acélpenge enyhe lenézéssel tekintett a fanyélre, mely a férfi kezéhez rögzítette. Dölyfösségében nem beszélt vele, ahogyan senki mással sem. Döntötte a fákat rendületlen, miközben a nyélre csak úgy gondolt, mint egy szükséges rosszra.

Nem hallotta meg a történeteit arról, hogy valaha csodás lombkoronát viselt, a mesék az erdőről, a csendről, a kéreg alatt motozó lárvákról és az ágak között alvó állatokról érdektelen suhantak el fémszíne mellett.

A nyelet Acarapi sem becsülte sokra. Már három ízben kellett cserélnie, és a jelenlegit is ékkel szorította meg, hiszen lötyögött. Hamarosan lejár az ideje. A végén úgysem marad más, csak Acélpenge és ő.

Cserzett arcán gondterhelt mosoly ült, megveregette a fejsze fokát és munkához látott.

Gumifaültetvényt ritkítottak, beteg, öreg fákat, néhány földre feküdt cserjét vágtak ki. Acélpengét hamarosan teljesen ellepte a nyúlós fehér nedv, őt nem zavarta ugyan a hőség, de Acarapi meg-megállt, letörölte homlokát, miközben csodálattal nézte, hogy egy fejsze sem hasít akkorát, mint az ő Acélpengéje. Folytatták a munkát.

Három, egyenként legalább húszméteres fát döntöttek ki, mikor Acarapi döbbenten megállt.

Acélpenge nem értette a késlekedést. Az izgatottan susogó nyél hangját túlkiabálva rezegte kérdését, de a férfi nem hallotta meg. Tátott szájjal bámult valamit, amire minden jel szerint nem számított.

Acélpenge lassan fordította tejfehér élét az ismeretlen felé.

A dolog, első ránézésre fának látszott. Bár annak szokatlan volt. Szög egyenes, világosbarna, rücskös törzse magasra nőt. Magasabbra, akár a környező gumifák. Legalább harminc méterre nyúlt, koronáját néhány szertelógó levél alkotta, melyek lehettek vagy ötméteresek. Az átmérője, minden karcsúsága ellenére elérhette az ötven centit, így a fejsze akaratlanul azt kezdet számolni, hány csapásból döntheti ki. Finnyásan elfintorodott, aligha jelenthet kihívást. Legnagyobb ámulatára, Acarapi szeretettel megpaskolta a törzset, majd kikerülte, hogy egy újabb jelölt fát vegyen célba.

A fejsze élére ragadt kaucsuk lé alatt ugyanolyan fagyosan csillogott. Ő azt akarta, az idegen fát, amilyet nem vágott még soha. Alig várta, hogy ékformájú teste hasíthassa , tépje, szaggassa az ismeretlen szálkás törzset, hogy kidönthesse, hogy megsemmisítse, ahogy annyiszor ezelőtt. Dühe egyre forrt, de hiába kiabált, a férfi újra felemelte, majd lesújtott vele és a fejsze dühében egyetlen csapás után kidöntötte a következő ifjoncot.

Acarapi övébe tűzött gallyazó fejsze, aki tudta, hogy Acélpenge lenézi őt kicsinysége miatt, csendesen szólalt meg.

- Mennyire gyönyörű volt az a Parajubaea torallyi! Legalább száz éves lehet! Mintha újra otthon lennénk! Bárcsak…

- Parajubaea torallyi? Az micsoda? Mitől szép neked? Csak egy fa, csak egy… - Acélpenge hangját elfojtotta a harag. Akkor először tudatosult benne, hogy a gallyazó, aki annyira hitvány volt, hogy még nevet sem kapott, régebb óta van Acarapival, mint ő. Gyermekként került a férfihoz, gyermekként!

- Otthon rengeteg ilyen nőtt. Szerettem, amikor a törzsükbe vágtak, szerettem, amikor felmásztak velem a tetejükbe. Onnan volt csak szép kilátás! Bizony! Az ég kékebb, a fű zöldebb volt, Acarapi pedig csak kilenc éves. Az apját várta folyton, ott ült, az övében hordott és várta haza az öreget. Szintén favágó volt. Az apja is használt mikor gyermekként az ő apját kísérte, ahogy Acarapi is használt, amikor elkezdte kitanulni a mesterséget. Neki nincs fia. Nem tudom, kié leszek ezután. Már öreg vagyok, talán jobb is nekem a pihenés…

- Hallgass! –mordult rá a gallyazóra, de már késő volt. A gondolatok bizarr módon vertek gyökeret fejében, fémtestét szomorúság járta át. Ha a férfi elmegy, vele kihall a favágók sora. Szégyenszemre majd tüzelőt vághat, és gyújtósnak valót apríthat. Ő még mindig fényesen fog ragyogni, csodálatosan tündöklik akkor is, mikor Acarapinak már a csontjai is szétporladtak.

Növekvő érdeklődéssel fordult a sudár ismeretlen felé.

- Hé, te! Paraju Bea! Azt mondják száz éves vagy. Igaz ez?

- Paraju Bea? Vasagyú! Parajubaea torallyi vagyok. Szólíts csak Pálmának!

- Pálma?

- Így már jobb, fák gyilkosa.

- Acélpengének hívnak.

- Nevet adott, az kegyetlen urad? Nem érdemelted meg. Nézd, hány testvérem fekszik a földön, hányakat öltél meg!

- Nos, én… én… - Acélpengét átjárta a kétely. Ő, aki soha sem beszélt fával, magától szólította meg ezt a valamit, aki gyilkosnak nevezi. Talán jogosan. Eddig érzéketlen volt a sikolyokra.  – Sajnálom – súgta esetlenül. – Mond, igaz, hogy száz éves vagy?

- Illetlenség egy hölgyet a koráról faggatni! – felelt sértődötten Pálma, és a fejsze hiába kérlelgette, többé nem szólt hozzá.

Acarapival hazamentek. Közös szállásra, ahol sok idegennel feküdtek egy összetákolt faházban. A férfi az udvaron ülve nekilátott Acélpenge megtisztításának. Ahogy hűlt a levegő, a fehér ragacs lassan szilárdabbá vált és egy aprócska ág segítségével teljesen elhagyta szikrázó testét. Végül durva homokkal is átdörzsölte, majd gondosan becsomagolta egy zsírtól felpuhult rongyba, aztán a fűfélékkel kitömött szánalmas párnája alá tette, gallyazóval együtt.

Acélpenge hallgatta, ahogyan vidáman nevetgélnek vacsora közben, majd lassan mély álomba merülnek körülötte. Akkor sem pihenhetett volna, ha akar. Gondolatait kitöltötte Pálma, a sértődött hangja, és sosem látott sudársága. Szépnek találta, még ha csak fa is. Nem is szépnek, különlegesnek. Varázslatosnak, és… hosszú életűnek, vallotta be magának szégyenkezve.

Másnap egészen addig gondolkodott, míg meg nem látta újra Pálmát.

- Jó reggelt Parajubaea torallyi – köszöntötte halkan, repeső szívvel.

- Jó reggelt Acélpenge. Ma értem jöttél?

- Nem! Soha! – kiállott fel kétségbeesetten. Képtelen lenne rá! Az ébren eltöltött éjszaka ráébresztette arra, hogy furcsa mód kötődik ehhez a fához.

Pálma felnevetett. Hangja mélyen rezget acéltestében.

- Ne félj, Acélpenge! Nem azért éltem kilencvenkilenc évet, nem azért viseltem el, hogy az Andoktól messze, magányomban nőjek fel, hogy most egy ilyen kis nyiszlett fejsze kihasítson.

- Higgye el, kedves hölgy, nem áll szándékomban! Tudom, hogy tegnap tiszteletlenül viselkedtem. Elnézését szeretném kérni.

- Nohát! Milyen kedves Acélpenge, amikor nem morog.– A hangjából sütő csodálkozás, könnyed ujjkén simított végig csillogó élén.

A napot beszélgetéssel töltötték. Acélpenge rögtön az első suhintásnál, a kidöntendő kaucsuk törzsében felejtett csaptól kicsorbul, így Acarapinak muszáj volt elővennie tartalék fejszéjét. Azt az öreg, kicsit rozsdás darabot, amit nagybátyjától örökölt, és aminek sem éle, sem ereje nem is vetekedhetett Acélpengéjével. Eddigi életében először, nem igyekezet kihangsúlyozni tökéletességét. Észre sem vette a cserét. Hanyagul, Pálma lába mellé helyezték a földre, mint egy értéktelenné vált tárgyat, de sérült élén vidáman táncoltak a szavak, melyeket Paraju Beával, ahogy magában továbbra is nevezte, váltott szüntelen.

Lassan sötétedni kezdet. Acarapi felemelte és gondterhelt ábrázattal vizsgálgatta, majd dühösen, teljes erőből Pálma törzsébe vágta.

- Sajnálom, barátom – motyogta. – Nincs elég pénzem rád is.

Pálma élesen felsikoltott, miközben Acélpenge ordított. Együtt zokogtak. A hölgy a fizikai fájdalomtól, Acélpenge a lelkitől. Álmában sem gondolta, hogy ő lesz, aki megsebzi szívének oly kedves beszélgetőtársát.

Pálma fájdalma lassan alább hagyott, a fejsze az ék alakú sebben ragadt. A favágók sem tértek vissza többé, másnap messziről hozta a szél hangjukat, a dőlő fák reccsenését.

Az évek teltek, a két rész lassan eggyé vált.  Acélpenge gyengülni kezdett, Pálma nedve lassan kikezdte csorba élét, és az apró fém darabkák egyesével olvadtak be a fába, melynek kérge lassan körbefonta, maga alá temette a fejsze húsba merülő részét.

Egy tavaszon Pálma fura magokat hozott világra. A hullámos, formátlan, dióra emlékeztető kicsik héja, ezüstösen csillogott.

Soha sem reméltek efféle ajándékot. Pálma életet, Acélpenge sértetlenséget adott a lassan növekvő magoncoknak, akik anyjuk árnyékában erősödtek.

Többé nem álltak egyedül. Az idő múlásával lassan kikopott kaucsuk ültetvény helyére, csodás Acélpálma erdő nőtt, melynek közepén tündöklött Pálma, törzsébe forrott Acélpenge kedvesével.

Néma éjszakákon ma is hallatszik halk susogásuk, Pálma búgó nevetése, és fejsze csókjainak fém tiszta csengése.