2011. június 15., szerda

Kint vagy bent

Annaleenek Szörnylánytól, szeretettel!

Furcsa falva lakói büszkék voltak a nevükre. Először is, mert valóban különböztek mindenki mástól, másodsorban élvezték is ezt a másságot.

Tetőtől-talpig kék színűek voltak. Ez már önmagában különleges. Minden csecsemő sötétkéken született, és csak a kor haladtéval világosodtak. Az idősebbek egészen égszínkékek lettek, amit a bölcsességgel és a lelki békével hoztak kapcsolatba, ezért az égszínkékek nagy megbecsülésnek örvendeztek.

Volt még egy apró szokásuk, ami máshol bizonyára problémát okozott volna, de itt,  senki sem talált benne kivetnivalót.

Pontban délután fél kettőkor, mindenki beszüntette azt, amit épp csinált és az elkövetkezendő félórában másságának élt.

A hentes például, bezárta a boltját, és a háza mögötti hátsó udvaron balettozott. A felesége, aki Városházán dolgozott, becsukta az ajtaját és hangos kotkodácsolásba kezdett. A postás megugatta a kutyákat, míg főnöke a borítékot nyalogatta, aztán tette rájuk a bélyeget, a helyi iskola tanárnője szájába kapta a hüvelykujját és befeküdt az asztal alá sírdogálni.  A nebulók az asztalon ugráltak, visítoztak, hangosan verseltek, verekedtek, fejre álltak, operarészleteket adtak elő, cigánykereket vetettek. A lényeg, hogy egyik sem tette ugyanazt, amit a többiek. Büszkén viselték egyediségüket.

Mártával azonban valami baj volt. Mindig is tudta, hogy nem illik az összképbe. Már az is elég volt, hogy tejfehér bőrén csupán néhány szeplő virított, de még azok sem kéken. Szőkesége, nagy zöld szemei, mind erősítették ezt a képzettet.

A szülei mindent megpróbáltak, vakarni, szivaccsal lemosni, aztán durva kefével súrolni, hátha bőre alatt rejlik a szín, de minden hiábavalónak bizonyult.

Egyszer még odáig is elmentek, hogy egy kád kék festékbe ültették. A festés viszont csak átmeneti megoldást nyújtott. Kilenc évvel később feladták a próbálkozást, Márta végre fellélegezhetett.

Most, hogy az óra elütötte a fél kettőt és az osztály szokásos rituáléjába kezdett, összepakolta a holmiját és hazaindult. Az utcán kerülgette a sok bolondos embert, hazaérve megkönnyebbülten csukta be maga mögött az ajtót.

Édesanyja törökülésben Kaffkát olvasott, miközben hajába rózsákat tűzött és minden sor végén hangosan ó-zott. Az öccse, aki csak másfél éves múlt, pipát szorított néhány tejfoga közé, és cumisüvegéből alkoholmentes sört szopott. Apja dolgozott ugyan, de mindenki tudta,  épp ebben az időben hajt papírcsákókat és hajókat a határozatokból, hogy aztán vízre bocsáthassa az összeset.

Tehát, minden normális mederben zajlott.

Márta letette a táskáját, a konyhába ment, szedett magának egy tányér levest, sóhajtva elővette a geometriafüzetét és miközben ebédelt, megírta a háziját. Aztán töltött magának egy pohár teát, kipakolta táskájából a felesleges könyveket és visszaindult az iskolába. Sietnie kellett, hogy kettő órára már a helyén üljön, addigra ugyanis újra indulta az élet és ha elkésik, beírják hiányzónak.

Éppenséggel ebédelhetett volna bent is, ahogy mindenki más tette,  a fél egyes szünetben, de nem tudott mit kezdeni magával ezekben az üres percekben, azt pedig végkép szerette volna elkerülni, hogy még jobban kiközösítsék, amiért nem rendelkezik egy furcsa szokással sem.

Az óvodában rosszabb volt. Onnan nem járhatott ki, ezért csak csendesen meghúzta magát egy sarokban. A szüleit hamarosan behívatták, mondván, valami baj van ezzel a gyerekkel, és bár legbelül tudta, ez az igazság mégis bántották a vádak.  A szülei enyhe szégyenkezéssel vették tudomásul, albínó gyermeküknek nemcsak kék pigmentjei, de a más percei is hiányoznak.

Tulajdonképpen szerették, így mégsem sokkolta őket, mégis mikor újabb gyermekáldás elé néztek, Marta hallotta, amikor arról beszélgetnek, ha a következő kicsi is ennyire … ennyire, dadogták, mert nem találták a megfelelő szavakat, akkor el kell költözniük.

A lány számára itt csillant fel az első remény. Léteznek más helyek, ahol nem így élnek?

Az iskola könyvtárában végzett kutatás során ráakad egy seregnyi városra, ahol az emberek úgy néztek ki, akárcsak ő. Mohon nézegette  a képeket, majd egy nap talált néhány bentlakásos iskolát.

Nehéz, lassú és szívós munkával sikerült felkelteni szülei érdeklődését a lehetőség iránt, ahol tárt karokkal fogadták az eredményei és a fizetség fejében.  Megérte, a hétvégén ugyanis, véget ér ez a lidércnyomás.

Izgatottan csomagolt, izgatottan ült be a családi autóba és szinte eszeveszett örömmel pakolt ki az új szobájába. Alig várta a hétfő reggelt, alig várta hogy találkozzon az új osztályával.

Nos, először is, senki sem fordult meg utána az utcán. Senki sem mutogatott rá ujjal, szidta a hajszínét, vagy nevezte csodabogárnak. Egyre jobban bizakodott.

Amikor könyveivel a hóna alatt belépett az osztályterembe, a sajátjához képest több hasonló arcot is látott. A tanárnő bemutatta, megmutatta hol lesz a helye, ő pedig boldogan, barátságosságukat viszonozva, a többi lányra mosolygott.

A lányok egy emberként hőköltek hátra.

Izgatott susogások kezdődtek és ő, keserű szájízzel, döbbenten ült le a székére.

A szünetekben nem beszélgettek vele, csak felé mutattak, a híre megelőzte, mert minden új órán, minden új diák már eleve félre húzódott előle, így nyitva utat a torzszülöttnek.

Az ebédszünetben igyekezett a folyosó szélén osonva eltűnni mindenki szemei elől. Egy üres szertárba húzta meg magát. A sötétben leült a földre és sírva fakadt.

Annyi éven keresztül volt kívülálló, most, amikor azt gondolta, megtalálta a helyét, rá kellett jönnie, hogy még mindig az. Hiába utazott el, hiába hagyta háta mögött az addigi életét, itt is kitűnik valamivel! De mivel?

Szipogva kiosont a mosdóba, hallotta, ahogy becsöngetnek.  Ő, aki soha sem lógott, most örült, legalább senki sem zavarhatta meg.

Belenézett a tükörbe. Mindent rendbelévőnek talált. Semmi különleges nem volt az arcán, a ruháján, de még a cipőjén sem. Mi lehet a baj? Vicsorított, hogy megnézhesse a fogait is, bár reggel még az összes megvolt.

Kitágultak a szemei a döbbenettől.

A zománc halványkéken ragyogott. Ijedten tapasztotta szája elé a kezét. Kis idő elteltével kényszeríttette magát, hogy újra szembenézzen fordított másával. Semmi tévedés. A fogai kéken világítottak. Otthon, ahol minden kék volt, ez a halovány izzás fel sem tűnt, de itt, ahol mindenki normális, értelemszerűen feltűnést keltett.

Egyenesen az igazgatónőhöz ment. Az idős hölgy megértő mosollyal hallgatta végig mondandóját.

- Tehát, a fogaid miatt hagynál el minket?

- Igen - motyogta zavartan, zárt szájjal.

- Tudtad, hogy parókát viselek?

- Tessék?

- Azt kérdeztem, tudod-e, hogy parókát viselek. Így születtem. Na, nem parókával, de haj nélkül. Ugye ez átlagos, mert egy csecsemőnek ritkán van sok haja, de nekem soha sem nőtt ki. - A hölgy elővette a táskáját, és némi kotorászás után fényképeket halászott elő. – Nézd csak meg őket – nyújtotta vidáman. – Nem hazudom, hogy könnyű volt. Mindig csúfoltak. Amikor tizenhat éves lettem, azt gondoltam, jobb lenne meghalni.

- És mi történt?

- Az anyukám azt mondta, hogy legyek büszke a másságomra. Persze ezt korábban is mondta már, de azon a nyáron találkoztam a jövendőbeli férjemmel, aki szintén arról győzködött, nem szörny, hanem különleges vagyok.

- De én mindenhol kilógok! Otthon nem vagyok elég kék, itt pedig túl kék vagyok.

- Nem attól válsz kívülállóvá, hogy máshogy nézel ki, azt idővel megszoknák a lányok, bár ebben a korban élnek-halnak a külsőségekért. A legtöbbjüknek mégis megvannak a féltve őrzött titkai, amit rejtegetnek mindenki elől. Attól leszel kívülálló, hogy te nem tudod, és nem akarod elrejteni a másságodat.

- Hiszen én akarom!

- Légy rá büszke! Ez azt jelzi, honnan származol.  A családodat, a hátteredet. A legtöbb lány a buliémiáját, ilyen-olyan függését, ciki ruhadarabjait rejtegeti. Sosem vállalnák fel önmagukat, akkor mit gondolnának róluk a többiek? Pedig a legtöbben szeretnék kilövetni az orrcimpájukat, de inkább a köldökükkel teszik ugyanezt, mert azt el lehet takarni.

- Ön parókát visel! - mutatott rá a tényre, kis rosszallással.

- Vannak dolgok, amikkel meg kell alkudnunk, de amikor otthon vagyok, sosem hordom. A családom így szeret, ahogy vagyok, és ez a legfontosabb.

- De az én családom…

- Ahonnan te származol, az emberek mind büszkék a másságukra, így van? Gondoltál már arra, hogy azzal, hogy normálisan viselkedsz, épp annyira más vagy mint ők? Bizonyára tudják ezt, csak az bosszantja őket, hogy te másnak is furcsa vagy. Az emberek gyakran nem tudnak mit kezdeni azokkal akik különböznek tőlük.Sokszor félnek tőlük, de attól még szerethetik is. Sőt, irigyelik!

- A lányok kinevettek!

- Igen, mert szégyellted magad ahelyett, hogy büszke lettél volna. Támadhatóvá tetted magad. Bár, a büszkeséged is azzá tesz.

- Akkor mi a megoldás?

- Az nincs. Mindegy hogyan döntesz. Lesznek, akik majd úgy érzik, nem felelsz meg a számukra. Nem lenne jobb ezt úgy megélni, mint egy harcos, ahelyett, hogy dezertálsz?

Ez a mondat volt az, ami erőt adott. Megtanulta felvállalni magát, erőt meríteni abból, hogy különbözik, ahelyett, hogy szégyellené. Hamarosan rájött, nincs egyedül. Sokan állnak kívül a titkos, belső körön és mind felvállalják önmagukat.  A másság, azon kívül, hogy gyönyörködtet, megismertette egy sereg olyan emberrel, akik maguk is mások voltak valamiben. Márta hamarosan egy csapat, furcsa jövevény között találta magát, akikkel együtt, képes volt tolerálni az ő és társai különcségeit, akikkel nem hasonlítottak igazán, de ez a különbség tette őket mégis azonossá.

Az igazgatónő szavai igaznak bizonyultak. Sokat harcolt azért a lényért, aki saját maga, de élvezte minden percét. Akkor is, ha néha többet sírt, mint nevetett. Ő volt. Minden harca ő volt, akkor is, amikor meg kellett alkudnia, és akkor is, amikor a világgal szállt szembe.

Büszkén viselte kék mosolyát.

[youtube http://www.youtube.com/watch?v=LZYempBohek]

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése