2015. augusztus 31., hétfő

M. C . Beaton: Agatha Raisin and the Witch Fairies from Hell - Agatha Raisin 9-11.

Agatha Raisin a szívem egyik kicsike csücske. Valahogy mindig képes elterelni a figyelmemet, úgy kényszerít összpontosításra, hogy igazából nem is kell rá figyelnem. Érzem én, hogy ez kissé furán hangzik, de valahol az negyedik és a nyolcadik rész között a részemé vált. Egyszerűen csak értem az összes esetlen csetlését és botlását, minden idegesítő szokását, megbocsájtom esendőségét és hagyom, hogy szórakoztasson.

Spoileres lehet az előző részekre!

Agatha Raisin and the Witch of Wyckhadden 

Agatha az erősen megkopott hajkoronáját és sérült lelkét ápolva Wyckhaddenbe keres menedéket. A helyi boszorkánytól kap egy szert a fejére, és ha nem is türelmesen, de várja, hogy tincsei ismét sűrűsödjenek. Szép, ámbár kissé megkopott fényű szálódában száll meg, ahol rengeteg az idős és az eltemette titok. Amikor a banyát váratlanul agyonütik, ismét szimatolni kezd, egyrészt mert kíváncsi, no meg unatkozik is. Aztán ott van Jimmy Jessop felügyelő, aki láthatóan csapja neki a szelet.

2015. augusztus 27., csütörtök

Dan Smith: Nagyvad

Nem igazán kedvelem a forgatókönyvekből írt regényeket, de persze mindig teszek kivételt. Egy ifjúsági regény számomra vonzó, még akkor is, ha esetleg már láthattam széles vásznon, hiszen a könyv mindig képes hozzátenni az eredeti történethez: teszem azt, a karakterek sokkal mélyebbek, még akkor is, ha egy akciójelenetet nehezebb leírni.

Oskari, mint a faluban minden fiú a tizenharmadik születésnapja előtti éjszakán, vadászatra indul. Nincs más fegyvere csak egy kése és egy öreg nyíl, a hozzá tartozó vesszőkkel. Ha feljön a hajnal, saját zsákmányának fejével kell hazatérnie, egy olyan állattal, amit az erdő neki adott – ezzel az áldozattal válhat férfivá. A remélt szarvas helyett azonban az Amerikai Egyesült Államok elnökére bukkan, aki egy mentőkapszulában csapódott a földbe, miután terroristák kilőtték alóla az Air Force One-t. A világ egyik leghatalmasabb emberének hiányzik a fél pár cipője, felnőtt létére képtelen lenne egyedül életben maradni, így nem tehet mást, követi a fiút.

A téma miatt gondolhatnánk, hogy ez egy szokványos kalandregény, és tulajdonképpen az is, leszámítva azt az apróságot, hogy Oskari csak egy egyszerű, és rendkívül bizonytalan tinédzser. Nem akcióhős, rendőr, harcművész vagy katona, de még csak nem is egy sztorit szimatoló újságíró. Kívülről szinte kegyetlenség, hogy ki kell állnia ezt a próbát, miközben tudja magáról, hogy gyenge – a leggyengébb minden ismerőse között, még az íjat sem tudja rendesen kihúzni –, mégsem tehet mást, mennie kell. Folyamatosan kétkedik önmagában, és ezen az sem segít, hogy hamarosan egy másik életért is felelős lesz.

Hamar összebarátkozik az elnökkel, olyan kötetlenséggel, ahogy csak egy gyerek képes rá, de dacára az átélt eseményeknek, sokáig nem is gondol másra, mint a próbára. Ez a gondolat tölti ki az elméjét, az életveszély szinte másodlagos. Persze eljön majd a pillanat, amikor felismeri a tényleges tétet, de még ezt is nagyon különös módon teszi. Akkor sem képes máshogy szemlélni a szituációt, mint valaki, aki élete legnagyobb feladata előtt áll. A dolgok fura módon kapcsolódnak össze a fejében, és bár legbelül tudja, mi az, amivel még könnyedén elbír, akkor sem lesz akcióhős, csak egy félelmet nem ismerő vadászpalánta.

A könyv nem hosszú, nagyjából egy délután alatt elfogyasztottam. A történet pörög, a cselekmény gördülékeny, de végig volt egy olyan érzetem, hogy valamiből kimaradtam. Számomra furcsa volt ez a beavató szertartás is, mintha az őskorból maradt volna hátra, ahogy számos dél-amerikai vagy afrikai törzs esetében történt. De Finnországban miért? Még véletlen sem kezelem a könyvet kultúrtörténeti alapműnek, mégis elismerem, az ezer tó országának fantasztikus földrajzi adottságai, a hatalmas zöld erdős területek tökéletes helyszínnek tűnnek a kalandhoz.
Míg a könyv csak Oskrai szemszögéből követi az eseményeket, a film megmutatja az elnök után kutató oldalt is. Ezt éreztem olvasás közben hiánynak, mert történnek olyan dolgok is, amit adott pillanatban nem tudhatunk. Igaz, az elnök, aki ugye jártas a saját kormányzatában, válságstábjában kicsivel később összerakja a képet, így a történet maga kerek egész. És ahogyan egy ifjúsági regénytől elvárható, a fiúból is férfi válik a végére. 

Úgy gondolom, a tizenéves korosztálynak szórakoztató olvasmány lehet, bár megvallom, én is élveztem, annál is inkább, mert még tanulsággal is szolgált: mindenki számít, ezért sose hidd, hogy kevesebbet érsz másoknál.

7/10

Magyar kiadó: Magnólia
Fordította: Rusznyák Csaba
Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi



2015. augusztus 25., kedd

Teaser kedd #146


Hadd dicsekedjek kicsit, most két könyvet olvasok párhuzamosan, és mindkettőt imádom! Ebből az egyiket elhoztam mára: a The Aurora Teagarden Mysteries sorozat jelenleg 8 részből áll. Az a Charlaine Harris jegyzi, aki a The Southern Vampire Mysteries, azaz Sookie Stackhouse sorozatot is, és nagyon könnyed kis krimi sorozat. Hazájában és az angolszász területeken rendkívül népszerű, bár hozzánk nem érkezett még el - talán mert az Ulpius csődbe ment...

Idén a Hallmark feldolgozta a széria első két kötetét, de meglehetősen sokat lágyítottak rajta. A második részt még nem olvastam, de az első klasszisokkal durvábbra sikerült, mint ahogyan a filmfeldolgozása. Persze ha nem vágják meg itt meg ott, nem fér bele a csatorna profiljába, és ez érthető. A jelenlegi állapotában fogyasztható a szüleim számára is, nekem laza szórakozás, a könyv pedig, ahogy az már lenni szokott, klasszisokkal izgalmasabb.





I spoke to enough people on the way outof the church to be sure my attendance registered and would be reported to the happy couple, and then I skipped the recepzion. There was no point in putting myself through that.  


Charlaine Harris: A Bone to Pick


2015. augusztus 23., vasárnap

The Man from U.N.C.L.E - röviden

Amikor először megláttam a trailert, az futott át az agyamon: Jé, ez Superman! Aztán meg az: Jé, ezt a fickót nem tudom honnan ismerem, de ismerem. Hát én ezt megnézem! És így is történt, tegnap eredeti nyelven volt szerencsénk végigülni, és már most úgy gondolom, muszáj lesz ismételnem. Néha ugyanis a nevetéstől lemaradtam egy-két apróságról.

Napoleon Solo a CIA kiválósága, nincs olyan, amire ne lenne képes, bár egy kissé elüt az átlag ügynöktől, Illya Kuryakin a KGB színeit erősíti, és nem csak ez az, ami miatt különösen nem szívlelik egymást. A nemzeti érdekek azonban fontosabbak, tehát közös csapatba kovácsolódva próbálnak megtalálni egy olyan bűnszervezetet, aminek a birtokában lévő nukleáris fegyver veszélyt jelent az egész világra.

A hidegháború már javában tart, ezért szokatlan egy ilyen párosítás, ahogyan szokatlan az egész ügy is. Akármennyire is elütnek egymástól a módszerek, a cél ugyanaz, és ez mindent felülír. Szóval a srácok, egy sorozatnőcsábász amerikai szépfiú, és egy dühkezelési problémákkal küszködő, forró fejű orosz, elkezdenek összecsiszolódni.

A film egy szép autós üldözéssel indít, később is akad majd egy-két akció, de semmiképpen sem a mai, felpörgött tempó szerint megszokott arányban, nem viszi el a film felét. A poénok jól ülnek, a látvány a hangulat tökéletes. Nem állítom, hogy egy az egyben megfelel a hatvanas évek realitásának, a vásznon azonban működik.

Igen, tudom, nem a Blöff vagy A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, sokkal közelebb áll a Sherlock Holmesokhoz - amiket rengeteg kritika ért, de én biza szerettem -, mégis megvan benne minden, amiért kedvelem Guy Ritchie filmjeit: látvány, pörgés, humor, élénk vibrálás, bravúros vágás, jó színészek és egy csavar a végére. Oké, történetben nem, de karakterekben legalább erős, szerintem minden egyben van egy klassz kis mozihoz.

Szóval nézzétek! Nekem beütött.

9/10



Ó, és ha úgy érzitek majd a végén, valamiből kimaradtatok, mert ez inkább egy bevezető, mint önálló film, akkor nem tévedtek sokat. A The Man from U.N.C.L.E. egy 1964-68 között sugárzott, igen sikeres sorozat volt, a hatvanas évek két szívtiprójával, Robert Vaughnnal és David McCallummal a főszerepekben. Az alap történetet még Ian Fleming - igen, James Bond édesapja -  álmodta meg, kissé más felállásban, de aztán a közönség reakciói miatt változtattak rajta. A show fekete-fehérben kezdte, 105 epizódot és még vagy 5-6 egyestés filmet élt meg. Az IMDB szerint még most is 7,9 pontot ér. Azt hiszem, neki fogok állni... 


2015. augusztus 22., szombat

Most duplán vagy duplát látok?

A mostani témánk szerint az azonos könyvek kerültek terítékre, és lássuk be, akad belőlük szép számmal! Mégsem fogok felsorolásba kezdeni, mert a kérdés nem ennyire egyszerű, sőt! A probléma egyből két összetevős, aminek egyik felét az írók és kiadók, a másikat az olvasók alkotják. A trendek folyton változnak, és az azokat meglovagoló írók sosem fogynak ki az ötletekből. Ha mégis, hát egymástól "kölcsönöznek" ötletet, borítót, mindegy, mert családon belül nem számít! Futószalagon nyomják a lapos, értelmetlen könyveket, de minek újítani, mikor ezt veszik a népek? A piacot elborítják az egy kaptafára készült darabok, és ha valami újhoz nincs is tehetségünk, még mindig felkapaszkodhatunk más hírnevén, méghozzá pornó fanfictionökkel. Az igényt jól felmérő kiadók pedig támogatnak, miközben néha még az eredeti neveket sem írják át.

Igényes kategória ugyan, mégis mindenki, de legalábbis sokan hallottunk a Harry Potterrel, és a Neil Gaiman nevéhez fűződő, The Books of Magic képregénysorozattal kapcsolatban felmerült kételyekről. Mindkét fiú csecsemőként élte át élete legnagyobb tragédiát, baglya van, varázsló lesz, hasonlóan néznék ki, csakhogy ezzel még korán sem merítettük ki a hasonlóságokat. 
Amikor megkérdezték, miért nem pereli be J. K. Rowlingot - aki rossz nyelvek szerint különösen sok írótól merített - a szemérmetlen lopásért, Gaiman csak annyit mondott: "Nem én voltam az első, aki megalkotott egy fiatal varázslót hatalmas lehetőségekkel, és Rowling sem vált azzá, amiért iskolába küldte. Egyszerűen ugyanabból a forrásból merítettünk." És ez igaz. Mindkét sorozatot megelőzte a 2000 AD kiadásában egy olyan képregény, amiben már sok közös és hasonló elem fellelhető, de az elmúlt évtizedekben mindenki megfeledkezett róla.

2015. augusztus 21., péntek

Dianne B. Collard: Úgy döntöttem, megbocsátok...

A Harmat Kiadó könyve pusztán már a címével is magához édesgetett. Nem olvastam el a tartalmát, nem kellett, ugyanis tudtam, hogy a magyar forgalmazó profilja miatt valószínűleg vallásos megközelítésben tálalják a témát, de nagyon kíváncsivá tett. Ha egy keresztény teljes szívével követi Istent, képes lehet megbocsátani a legszörnyűbb bűnt, a gyilkosságot?

Dianne B. Collard telefonon kapja a hírt, hogy fia, Tim meghalt, lelőtték. A várandós felesége negyvennyolc órával később életet ad lányuknak, aki sosem fogja megismerni az édesapját.  A fájdalom leírhatatlan, és a gyűlölet, amit az elkövető ellen érez, igazán maró. Vajon képes felülírni a bosszúvágyat az a hit, ami egész addigi életében a szeretetet és a megbocsátást hirdette?

Mielőtt elmerülnénk ebben a rendkívül összetett kérdésben, egy vallomással kell kezdenem: római katolikus vagyok. Bár a szüleim maguk nem vallásosak, az apai nagyanyám nagyon komolyan vette a hitét, és mivel sokat aludtunk nyaranta egy szobában, belém ivódott a folyamatos monoton imádkozása. Ahogyan a vele járó nyugalom, a vég nélküli motyogás, amivel a rengeteg Miatyánk és Üdvözlégy álomba ringatott. Nagyjából tizennégy éves koromtól kezdve rendszeresen felbukkant a hit kérdése, ami kitartott a tizennyolcadik életévem végéig – ekkor tettem le abbéli szándékomról, hogy apácának álljak –, majd a realista hozzáállásommal átitatott éveim következtek. Akkoriban inkább „kézzelfoghatóbb” módon kívántam segíteni az emberiségen, kortárssegítőnek készültem, és közben se nem tagadtam, se nem hittem Isten létezését. Szilárd daccal hangoztattam, hinni fogok, ha majd bekopog az ajtómon. Huszonkilenc lettem, mire feltűnt, folyamatosan kopogtatott, egyszerűen csak nem hallottam többé, s akkor újra nekiláttam felépíteni a hirtelen meglelt, régi és szeretetteljes kapcsolatunkat.

Ez nem közismert tény velem kapcsolatban, ha felhozódik a téma, szívesen beszélek róla, de senkit sem térítek. Azt vallom ugyanis, hogy ez a magánügyünk – ezért van az, hogy akadnak különböző valláshoz, felekezethez tartozó ismerőseim, mégis tudunk beszélgetni, minek során egyikünk sem akarja letolni a másik torkán a saját hitét. Intelligens emberek között lehetséges az eszmecsere anélkül, hogy lépten-nyomon hangoztatnánk, melyikünk Istene a hatalmasabb, és hogy kinek van igaza.

Az évek alatt meggyőződésemmé vált, mindegy ki és miben, de a hit ott van minden emberben – hiszen a hit és a vallás nem feltétlen járnak kéz a kézben. Olyan mélyen kódolt bennünk a kényszer, mint az életösztönünk, tudat alatt akkor is ott van, ha letagadjuk, csak mindannyian máshogy hívjuk: eszméknek, ideáknak, technikának, haladásnak és a többinek.  Ennek ellenére nem biztos, hogy jó keresztény vagyok, néha nehezemre esik elengedni a sértéseket. Sokszor nem vagyok képes odatartani a másik orcámat, vagy azért, mert mélyen megbántottak, vagy azért, mert az örök kívülálló természetem úgy érzi, nem igazságos a helyzet, amiben csücsülök. Jóllehet igyekszem, azonban Dianne B. Collard minden szempontból és látatlanban is olyat kér tőlem, amit sosem akarok megtapasztalni, amit talán sosem lennék képes megtenni: nem tudnék megbocsátani annak, aki megöli egy szerettemet. A különös ebben az, hogy ő maga is sokáig érzett hasonlóan. Feldolgozni egy gyermek elvesztését alighanem a legnehezebb dolog az egész világon. Még akkor is, ha az élet nem ilyen, hajlamosak vagyunk azt gondolni, érkezési sorrendben illik távoznunk, s minden esetben, amikor ez a szabály felborul, mély fájdalmat élünk át. Mélyebbet bárminél.

Az írónő nem ad kézzelfogható tanácsot azzal kapcsolatban, hogyan küzdjünk meg a gyásszal. Legalábbis nem olyan értelemben, ahogy bármilyen önsegítő, pszichológiai könyv tenné. Amikor túl lett az első, második vagy akár századik sokkon, egyszerűen meglátta ebben a helyzetben azt, amit minden vallásos ember megél kritikus helyzetben: a hite próbáját. Hosszú utat tett meg addig, míg megértette: Isten feláldozta értünk az egyetlen fiát, vajon nem várhatja-e el fordítva is ugyanezt?

Aki nem vallásos, és azok is, akik hívők, most egyértelműen azt mondják, nem, és hogy, már elnézést a kifejezésért, de ez baromság! Mégis hogyan várhatná el bárki ezt a borzalmat? Ha Isten szeret, hogy tehette ezt meg velem? Önzőek vagyunk, a halál esetén is csak az számít, aki itt maradt.

Ahogy a fenti kérdéseket veszi sorra, lassan talál rájuk magyarázatot is, és rámutat arra az örök igazságra, hinni csak addig könnyű, míg szabadon tehetjük. Amíg nincs tétje, súlya, mert éppen semmi sem fáj. Az igazi próbája akkor jön el, amikor az első reakciónk a düh, harag és határtalan kín. Visszaemlékezik az időre, amikor a fia megszületett, amikor betegen ápolta, átélte közös emlékeiket újra és újra, ami még elfoghatatlanabbá tette a halálát, s ezt követte a felismerés, ami józan ésszel szinte felfoghatatlan: Isten azt várja tőle, ne hordozzon haragot. De hogyan? Egy anya akkor is anya, mikor az elkövető halálát kívánja, és akkor sem lesz más, mikor szeretné vele felvenni a kapcsolatot.

Ez a rövid könyvecske nem akar mást, mint végigvezetni minket azon az úton, ahol a megbocsátás nem azt jelenti, nem fáj többé, sokkal inkább bemutatja azt a gyászt, ami az elengedés része. A téma nem választható el a vallásosságtól, de olvasás közben egyszerre találtam döbbenetesnek és fantasztikusnak. Isten bizonyára megbocsát nekem, amiért jelenleg mégsem érzem, hogy képes lennék rá.

9/10

Magyar kiadó: Harmat Kiadó
Fordító: Gulyás Melinda

Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi. 

2015. augusztus 20., csütörtök

Szent István, ezt így gondoltad?

Nálunk mindig történik valami, no és szerintem az embernél nincs nyomorultat élőlény ezen a földön! Még 10 perce sem ment a szemközti parkban az augusztus 20-i megemlékezés, amikor már megvertek valakit. Hozzáteszem, még mindig a 30. perc környékén tartanak, de Killercat már rég bevonult az ablakpárkányról, mert hiába van messze, hangos és ijesztő a "Takarodjál áruló!" -val tarkított, máskülönben eddig meglepően igényes műsor. Ilyenkor azért elgondolkodom azon, hogy velem valami nem stimmel.
Nem is vagyok ott, de a Himnusz alatt felálltam, és énekeltem, ezek meg lökdösődnek, anyáznak az esősben öt perccel azután, hogy a kerület polgármestere a szeretetről és a keresztényi megbocsátásról beszél.

Szerintem jöjjön az árvíz, felmelegedés, meg minden, most éppen úgy érzem, ezt az emberiséget nem érdemes megmenteni. És innen üzenném annak a zseninek, aki ellentüntetést szervezett egy megemlékezésre, hogy legközelebb készítsenek kisebb transzparenseket, mert egy pali percekig azt kiabálta: "Nem bírom tartani a táblát!" A gyenge férfierőnek pedig azt, hogy tegye le, azt' menjen haza! 
Utána két percig nem hallottam mást, csak azt, hogy "Nőverő!" és "Áruló!" felváltva. Ebből rájöttem valószínűleg egy nő is áldozatul esett a békés véleménynyilvánítással egybekötött pogózásnak. De hogy miként jön ez ahhoz: "Te bugris, vegyél magadnak egy kutyát!", azt nem tudom. Talán komondorra gondoltak?!
Azért, és ez magán vélemény, aki nőket üt meg, az alávaló lény, de az a nő aki önként odaáll a pofonért, meglehetősen balga.

Mégis félbeszakad a műsor, mert a polgi felhívta a tüntetés vezetőjét a színpadra, hogy elmondhassa ott is, miért is áruló kerületünk vezetője. Brávó és taps! Mert az az ember, aki a békesség kedvéért beengedi a tüntetőket és végig hallgatja az ilyen-olyan gondolatokat, visszahozott valamit a reményeimből.

Az ellentüntetés vezetője meglepően értelmesen beszél, bár maguk felé sarkítottan, de gyéren őt is megtapsolták, én pedig reméltem, most már rend lesz! Vagy nem?
Nem. Mialatt egy plébános áldást mondott az ország felett, néhány ellentüntető, és érdekes módon zömében női hangot hallottam, énekelni kezdte a Kossuth Lajos azt üzente című, 1848-as forradalmi dalt, amit azért a Szózat idejére felfüggesztettek, de már megint anyáznak.
Nem lehetne, hogy mindenki hazamegy?  Hát nem, a tüntetők most egymást tapsolják, ki volt jó, és ki mit mondott.

Pedig ha nekik lennék, én ebben az időben bizony hazamennék, csak az a baj, már itthon vagyok...



2015. augusztus 16., vasárnap

Anne Rice: The Queen of the Damned (The Vampire Chronicles #3)

A Lestat után szemernyi kétség nem maradt, hogy bizony folytatni fogom a sorozatot, de mivel rendszerint nagyon lassan haladok vele, egy havi Anne Rice-ra rendezkedtem be. Ezért aztán teljes volt az elképedésem, hiszen a vártán sokkal gyorsabban haladtam, és persze ezzel már el is árultam, mennyire tetszett.

Lestat a maga hercegi gőgjével készül egyetlen és felejthetetlen fellépésére, miközben a világ veszélytől hangos. A vészjelzéseket csak az igazán öregek képesek meghallani, de hogy ki hogyan reagál, az már merőben más kérdés. Akad, aki hátradől és játssza továbbra is a számára kiosztott szerepet, néhányan pedig úgy döntenek, nem nézhetik tétlenül, ahogyan a fajukat szép sorba kiírtja egy náluknál nagyobb hatalom.

2015. augusztus 15., szombat

Alan Bradley: A jósnő kristálygömbje



Flavia de Luce, a minden lében kanál gyereknyomozó újabb kalandja már akkor bizton számíthatott az érdeklődésemre, amikor még hírből sem hallottam a magyar megjelenésről. Egy jó ifjúsági sorozat, pláne ha krimi, igen hamar rajongóvá tesz, és bevallom, ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül – így hát külön öröm, amiért a kiadó folyamatosan hozza a részeket.

Bishop’s Lacey-ben karnevált rendeznek, teljesen normális, hogy Flavia is ott ténfereg a tömegben. Mindenki tudja, hogy az összes hasonló rendezvényen nagyon népszerű szórakozás a tenyérjóslás, ezért kíváncsiságnak engedve ő is betér a cigányasszonyhoz. Hogy, hogy nem, a kaland egy felgyulladt sátorral végződik, ami egyértelműen a kislány hibája... ezt jóváteendő elvezeti az idős asszonyt a Palánkosba, egy kis tisztásra, ahol letáborozhat. Nos, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, és ez az egyszerű cselekedet egy egész sor eseményt indít el, ami a jósnő megtámadáshoz, és a végén egy halálesethez vezet. Luce viszont sosem futamodik meg a rejtélyek elől, még akkor sem, ha tizenegy éves...

A könyv határozottan hozza az előző könyvek színvonalát, bár érzelmi szempontból sokkal színesebb: Flavia számára mindig is nehézséget jelentett kifejezni az érzelmeit, hiszen mégis csak egy sebezhető gyerek, és ez az, ami az idő múlásával sem lett könnyebb. A családjával való kapcsolata egyszerre furcsa és megmagyarázhatatlan – kicsit olyan ez, mint amikor a nagytestvér folyton megveri a kisebbet, de azt nem viseli el, hogy más is hasonlóan tegyen. A nővérei folyamatosan terrorizálják, ő pedig folyton azon dolgozik, hogy bosszút álljon, ráadásul édesapja is igen különös ember, aki nem képes megfelelő szigorral fogni a lányait, és bár nyilvánvalóan szereti Flaviát, nem tud mit kezdeni azzal, hogy a lánya ennyire hasonlít az édesanyjára. És amikor végre a sarkára áll, jellemzően nagyon rosszkor teszi...

A cselekmény gyökere ezúttal is a múltba nyúlik, ahogy Agatha Christie írta: „Régi bűnnek hosszú az árnyéka”. Azonban ezúttal nemcsak bűnök, hanem vallások, hitek is ütköznek, miközben több szál keresztezi egymást. Gladys, a hűséges bicikli továbbra is rendszeresen elviszi kis hősnőnket, aki gyakran több dolgot tud meg, mint szeretett volna. Talál magának egy új barátot, de a kapcsolatok kusza hálójában könnyebben veszíti el, mint ahogy mérgeket kever (pedig ez utóbbi tevékenység már igazán könnyedén megy neki!).

A hangulat továbbra is magával ragadóan különc. Soha életemben nem élveztem úgy a kémia órákat, mint ahogyan most szeretem olvasni Flavia kísérleteit. A bűntények kicsit kegyetlenebbek lettek, és nagyon úgy tűnik, Alan Bradley számára nem léteznek tabu témák. Ezúttal egy régen elrabolt csecsemő ügye is borzolja a kedélyeket, mintha nem lenne éppen elég bonyolult az eset amúgy is, ráadásul a sokat emlegetett édesanyja szelleme is kísérti a kislányt. A rejtély megfejtése érdekében hazudik, csal, és beoson bizonyos helyekre, arról nem is beszélve, hogy a settenkedésben legalább olyan jó, mint néhány besurranó tolvaj – ha nem jobb. De természetesen Hewitt felügyelőnek, akivel közösen ez más a harmadik gyilkossági ügyük, ezúttal sem tetszik a nyilvános kérdezősködés, és bár a rendőrség is végzi a dolgát, szokás szerint kicsit le vannak maradva. Ebben nincs semmi meglepő, ezúttal is Flaviára irányul minden figyelem, a többi szereplőről alig rendelkezünk ismerettel, és ha mégis leesik valami kis információmorzsa, az természetesen a kislány szemén át érkezik. Ez igazából egy egyszemélyes show.

A borító tematikája maradt az eredeti, aminek nagyon örülök, bájos és kissé sötét is egyszerre; viszont amit kicsit fájlalok, ahogy a második rész esetében is tettem, azok a címek. Az eredeti angol címek egy-egy kifejezésre, idiómára utalnak, amit nyilván nem lehet szó szerint lefordítani, de a magyar változatuk kissé fantáziátlan, és ezzel tagadhatatlanul rombolja a kezdő hangulatot. No de, ahogy mondani szoktam, ennél nagyobb bajom ne legyen.

A széria harmadik kötete szórakoztató, könnyen olvasható és igazán sajátságos légkört teremt. A maga nemében hiánypótló sorozat; továbbra is az egyik kedvencem, hiszen minden olyan kritériumnak megfelel, amit egy jó ifjúságregénytől elvárok: szórakoztat, tanít, elvarázsol és a tetejében még a kötelező hullát is hozza...

9/10 

Magyar kiadó: Maxim Könyvkiadó Kft.
Fordította: Dr. Dávid Katalin Zsuzsanna,

Sajnos a turnéból kimaradtam egyéb teendőim miatt, de azért feltétlen olvassátok el, mit írtak a többiek: 



2015. augusztus 4., kedd

Teaser kedd #145


Tadá! Tudom, hogy senki sem hiszi el, de új könyvbe kezdtem! Mondjuk félretettem legalább öt darabot mostanában, semmi nem kötött le, de nagyon bíztam benne, hogy Agatha hisztije, és a gyilkossági nyomozásnak nevezett csetlései és botlásai jótékonyan hatnak majd a kedélyemre. So far so good!



It was supposed to be the end of a dream - the perfect marriage.
It had all started with one incident two weeks after they had returned from their honeymoon.


M. C. Beaton: Agatha Raisin ant the Love from Hell

2015. augusztus 2., vasárnap

Hősök, emberek és csodák (Variálós vasárnap #35)












Vannak olyan történetek, amik megragadnak, és egyszerűen nem eresztenek. Néha meglepő személyek tanúsítank hatalmas erőt, lelkit vagy akár fizikait, méghozzá sokszor elég bizarr és kitekert helyzetekben. Ezt aztán az ember  lánya nem is igen érti. Csak pislog értetlenül és azon morfondírozik, honnan ez a mérhetetlen energia? Miért nem fekszik le és sír, jajveszékel? Mert én biztosan azt tenném.

Zionnak egy fertőzés következtében el kellett távolítani mindkét kézfejét és a lábfejét is. Láttunk már ilyet, csakhogy Zion ekkor mindösszesen két éves volt. A fertőzés kihatott számos belső szervére is, ezért négy éves korában, amikor az édesanyja lemondott az egyik veséjéről a fia életéért, meg kellett operálni. És most ez a kisfiú nyolc évesen első a világon, akin egyszerre hajtottak végre mind két karján kézátültetést.
Jelen pillanatban nem tudom eldönteni ki a nagyobb hős, az orvosok, akik heroikus munkával történelemét írtak, vagy Zion, aki önmagát adta és a részese volt.  

A műtét előtt azt mondta: "Mindegy milyen kezet kapok, büszke leszek rá mindenképpen. És ha nem sikerül, az sem érdekel, mert itt a családom." Én pedig alighanem ez utóbbi mondatnál vesztem el végleg: "And if it gets messed up, I don't care because I have my family." Visszatekertem, hogy meghallgassam újra, annyira hihetetlennek találtam, igen, ez hangzott el szóról szóra, betűről betűre. 

A kisfiú kötetlenül beszél, elmeséli, hogy a nagymamája szerint okosabb, mint a legtöbb felnőtt, és néha néhány osztálytársa nem gondolja komolyan azt a durvaságot, amit mond, egyszerűen csak kicsúszik a száján. Mindenki a saját módján gondolkodik.



A műtétet egyszerre végezte tizenkét sebész, jelen volt még vagy nyolc nővér, altató orvosok, tehát meglehetősen nagy létszámban dolgoztak. Négy csoportra oszlottak és mindegyik csoportnak megvolt a saját feladata, 3-3 fő előkészítette Zion egy-egy kezét, és a maradék 3-3 fő az átültetendő kezeket. Elkepesztő, ahogy a kis kezecskék lassan megtelnek vérrel, és halottsápadtságukat felváltja az élénk rózsaszín.
Az operáció rendkívül bonyolult, mikrosebészekre volt szükség, olyan ereket, izmokat, szöveteket kellett összeilleszteniük, amelyek szabad szemmel nem láthatóak, vagy legalábbis nem operálhatóak. De sikerült. Két héttel később Zion már nagyon finoman képes mozgatni az ujjait, azonban még nagy erőfeszítésébe kerül. Erre fel voltak készülve, meg kell tanulnia használni a régóta hiányzó végtagot.

Mindenki abban reménykedik, hogy a keze vele nő majd, és hogy a közel 11 órás műtét hosszútávra is sikeres volt. Nem tehetek mást, magam is imádkozom ezért. Mindenesetre a kis srác épp olyan, mit minden más gyerek az ő korában, úgy gondolja, megérett a idő egy kiskutyára. És hogy hol fog a blöki élni? Az ő szobájában, hát hol máshol?!


2015. augusztus 1., szombat

Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

Nem tudtam, hogy mit várok ettől a könyvtől. Abban biztos voltam, hogy nem olyan lesz, mint Murakami többi könyve. Már csak azért sem, mert nem fikcióról, hanem egy kvázi személyes gondolatokat, feljegyzéseket tartalmazó kiadványról van szó. Napló a futásról?  A legtöbb oldal egyéb kategóriába sorolja a kortárs irodalmon belül, de láttam regény és egyetlen memoár besorolást is.

Tartalmat ebből következően nehéz írni, így nem is tenném. Hiszen semmi másról nem szól, mint egy emberről, akinek a futás kapcsán, és annak során is különböző gondolatai támadnak. Bár leginkább utána, mert saját bevallása szerint nem sokat gondolkodik közben, mi mégis egy őszinte és belsősége vallomást kapunk.

Szóba kerül az élete az írás előtt, amikor írni kezdett, amikor felfedezték, és az aktív írói évei is. Hogy mikor és hol él, na és hogy miért. Elmeséli,  a sport bár az élete része, mégis mennyi erőfeszítésébe került kipróbálni valami újat. Nem hallgatja el azokat az eseteket, amikor elbukott, és természetesen azt sem, amikor diadalmaskodott. Teszi mindezt annyira kendőzetlenül, mindenféle büszkeség vagy gőg nélkül, hogy olyan érzésem támadt, mi most egy kávéházban ülünk egymással szemben, és kötetlenül beszélgetünk. Választ kapok minden kérdésemre, azokra, amiket megkérdeztem, és még azokra is, amiket nem.

Ha valaki arra számít, hogy tanácsokat kap a futás elkezdésére, némileg csalódni fog. Murakami maratonlista, ilyen szinten az embernek más problémái vannak, mint az ötszáz méter után az oldalukat markolászó kezdőknek, viszont arról mesél, milyen döntések vezettek addig, hogy egyáltalán elkezdjen futni.

Természetesen nem Murakamirról beszélnénk, ha nem kerülne szóba a zene, nagyjából számtalanszor, a futásközben hallgatottól, egészen a hatalmas lemezgyűjteményéig bezárólag. Egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató. Számtalan esetben megmolygatott, de előfordult, hogy magamba néztem közbe, és kicsit mélyebbre szálltam.

Igaz, nem célja, mégis némileg kedvem támadt a futásra, eltépelődni az élet dolgairól, darabokra szedni az életem, és közösséget vállalni az íróval úgy is, hogy megtapasztaljam az ember teljesítőképességének határait. Jóllehet az elején voltak kétségeim, de a negyedénél már biztosan tudtam, alighanem mindent elolvasnék Murakamitól. Még ha átnyergel a romantikus műfajra, akkor is. A Miről beszélek, amikor futásról beszélek? hamisítatlanul hozza azt a hangulatot, amit elvártam tőle. Intim, kitárulkozó, egy olyan világba enged betekinteni, amit máshol nem tapasztalhatnék meg. Minden sorát szerettem, de akad egy nagy hibája, sajnos rövid.

10/10

Magyar kiadó: Geopen Könyvkiadó
Fordította: Nagy Anita
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...