2011. április 30., szombat

Egy ujj, egy vaslábos és egy gitár


Néhányan élénken érdeklődtek gyermekkorom problematikus eseményi iránt! Jellemző! Elég volt elárulni a bátyám által rámakasztot nevet, és pár szem felcsillant.

Katasztrófa sújtotta övezet. Ez voltam én.

Rejtély, de valami mindig történt. A családom csak fogta a fejét, és csóválta.

"Hogy lehet az, hogy én naponta többször kinyitom azt a szekrényt, és mégsem esik bajom, te pedig egyszer mozdulsz meg és... ez történik?" A kérdés édesanyám szájából hangzott el. Jogosnak is tűnt, azonban ismerve magamat, én nem találtam ebben semmi különöset.

Panellakásban nőttem fel. A téren csavarogtam és 51 nm-en vitézkedtem. A helyszűke arra késztet minden normális háziasszonyt, hogy a nem használt, nagyobb helyett foglaló eszközöket pakolja fel minél magasabbra, szekrény tetejére, polcra. Édesanyám is így tett. A beépített konyhaszekrényünk tetején katonás rendben sorakoztak a nagy fazekak, belsejükben, mint jól nevelt matrjoska-babák rejtegették egyre kisebb sorstársaikat.

Régóta vágyott, és nehezen beszerzett öntöttvas lábos állt legelöl. Krémszínű volt, apró kék, rózsaszín virágcsokorral a közepén. Tetővel is rendelkezett (úgy illik az), ami önmagában vagy 3 kilót nyomott. Ennek azonban nincs jelentősége a mi szempontunkból. Nem játszik szerepet a történetben, csak megjegyeztem, hiszen rend a lelke mindennek.

Talán kéne emlékeznem a pontos dátumra, de nem olyan emlék ez, amit ünnepelni szeretnék, így csak azt tudom, hogy világoskék szabadidő ruci volt rajtam, zokni, papus nélkül. Sosem bírtam a flancot.

Kicsattogtam a konyhába és nagy lendülettel szélesre tártam a szekrényajtót. Mindkettőt, dupla szárnyas lévén. Azt hiszem ez volt a hiba. A pohárért már nem nyúltam be. Az rendkívül guszta 5 kilós edény cuki kis virágokkal az oldalán (fedőt nem hordott) leesett. Nem szórakozott sokat, fülének sarkával kis lábujjamra érkezett. A jobbra. Az edény többi része, súlyának és a linóleumnak köszönhetően megpattant,  majd átperdült a másik kis lábujjamra (csak a pontosság kedvéért, a balra).

Eltört mindkettő.

Semmi extra. Nem tudtak vele mit kezdeni, borogattam, hétfőn mentem suliba, még tesiből sem kaptam felmentést.

Ó! Ha hiányolnátok a gitárt, az csak azért lehet, mert nem kapott szerepet semmilyen téren. Viszont találtam egy édes öntöttvas serpenyőt, gitár alakút. Imádom! Ha valaki meglepne vele, biztosan nem tárolnám a szekrényem tetején.

Na meg nem is egy ujj hanem száz is osztva ötvennel. Már megjelent az írói túlzás, hatásvadászat és egyebek. Mi lesz ebből?

Viszont, mire leírtam, eszembe jutott, ez talán egy szerencsés történet. Mi van, ha a fejemre esik? Ki tudja?! Talán észre sem vennétek a különbséget...

Újratöltve: A negyedik



Akkor, ahogyan ígértem, jelentkezem. Két kézzel, négy ujjal és felettébb lelkesen.

Befejeztem A negyediket és a véleményem változatlan. Viszont, ahogyan egy kolléganőm felhívta rá a figyelmemet, én nem számítok, mert furcsa vagyok. Épp ezért elejéről kezdeném az ismertetést. Hogyan jutottam el az érdeklődőtől a megszállottig, avagy vannak még normális emberek, akik nem én vagyok.

Lássunk egy kis háttér infót.

Pittacus Lore azonkívül, hogy Lorien bölcse, írói álnév, ami nem kevesebb, mint két személyt takar. James Frey és Jobie Hughes együttműködésének eredményeként jelent meg az I Am Number Four 2010  augusztusában. 7 hétig vezette a The New York Times Best Seller listáját, gyermekkönyv kategóriában. Azonban ekkorra a DreamWorks megvásárolta a 6 kötetes széria első darabját. Mégpedig 2009 májusában(Már önmagában ez a tény felkeltette a kíváncsiságomat. Miféle könyvet vesznek meg a kiadása előtt?).

Mondhatnánk, kissé elsiették, hiszen a könyv nem a film alapján született. Egyszerűen arról van szó, hogy a megjelenés és az alkotás között eltelt némi idő, a filmes cég pedig biztosra vette a sikert az alapötlet alapján. Nem sokat kockáztattak, bár ezt akkor még senki sem tudhatta. A 2011. február 18.-án debütáló mozifilm, véleményem szerint igen jól sikerült. Alig akadt fanyalogni valóm a könyvhöz képest!

Na de vissza igaz szenvedélyemhez, az írott szóhoz!

Igazából nem tudom, hogy a fordítás tette, avagy eredetileg is ilyen formára íródott. Minden fordító akaratlanul hozzá tesz valamit az eredetihez önmagából, de az alapok nyilván szabottak,  így az alkotóknak jár a pont.

A jelen idejű fogalmazással, gyakori tőmondatokkal elérték azt, hogy érzelmileg eltávolodjak a könyvtől. A szokatlan stílus megzavart. Ha őszinte akarok lenni, az első ötven oldal után erős kétségeim támadtak. Aztán valami nagyon fura történt...

Képek kezdtek peregni a szemem előtt. Mozit láttam, mégpedig folyamatosan narrátorral.  A képzeletemmel nincs baj, néha tán túlságosan is elrugaszkodott. Az olvasás számomra kaland. Bejárok minden helyszínt, megharcolok minden  csatát, elvesztek minden szerelmet. Jelen vagyok. Mégis mire észrevettem, hogy az élmény más, mint a többi, újabb száz oldalt áldoztam a kíváncsiság oltárán és többé nem volt megállás.

Ha jól emlékszem, most esett meg első alkalommal, hogy nem sírtam egy megható jeleneten (Ja, kérem! Jól idomított tömegfogyasztó vagyok. Sírok, nevetek ott, ahol ezt elvárják tőlem. Borzongok, megijedek, és ugrálok a székben. Bárki, aki nézett már velem filmet tanúsíthatja, az akcióimtól hamarabb frászt kapott, mint az álarcos gyilkostól.), nem kellett zsepi után kutakodnom, nem hajtogattam, hogy ez nem igazság. Mégis mélyen megérintett. Talán mélyebben, mint eddig bármi. Mert barátaim, láttam! Sebastian döbbenhetett meg ennyire a Végtelen történetben.

Komolyan elgondolkodtam azon, hogy mi a csuda történt! A szavak azonban nem engedtek. Muszáj volt olvasnom és valamiért kénytelen voltam lassítani is. Korántsem haladtam olyan tempóval, mint más könyvek esetében. A vetítés miatt tarthatott tovább...

Az írók nem sokat vacakoltak a karakterek megrajzolásával. Nagy általánosságban elég felületes leírást kapunk a külcsinről. Négyeske csini (más szemén át), a csaj dögös és kék szemű, a  focista bugris, a különc gyerek, különc és valójában ő az akiről egy pindurit többet tudunk.  Ebből a szempontból nem is baj, hogy előbb néztem meg a filmet, de mivel a könyv eredeti karakterei fiatalabbak (gyerekkönyvről, ifjúsági irodalomról beszélünk), tudatom ki is hajította őket , majd kreált valami fiatalosabbat.

Ismételni tudom magam. Zseniális! Nyilván lesz, aki azt mondja majd erre, elment a józan eszem. Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem áll módomban. Ilyen hatással volt rám az ez idáig ismeretlen, újszerű stílus (Nekem!). Nem mindennap fordul elő, hogy magam is részt veszek egy könyvben.

Ha volt vele bajom, hát az az, hogy vastag papírra, nagy szóközökkel nyomtatták és idő előtt véget ért. Bírtam volna még ezt a különös élményt.

10/10

Érdekesség-e vagy sem, de tény, hogy nálunk nem kapott ifjúsági besorolást.  Sci-fiként jelentették meg.

A második kötet várhatóan októberben jelenik meg Hatos fokozat címmel. Bár a honlapon csupán ennyi szerepel: The Power of Six - 2011.

Magyar kiadó: Cartaphilus Kiadó

Fordította: Illés Róbert

I Am Number Four hivatalos honlap: http://www.iamnumberfour.co.uk/pittacus-lore/

2011. április 28., csütörtök

Alvás és zavarai

Végül is ez így nem igaz. Tudnék én aludni. Most! Viszont azt nem lehet...
Folyton eszembe jut miért nem. Ki döntötte ezt el? Ki határozta meg? Senki. Vállalhatnék éjszakai munkát, ami a személyiségemhez jobban passzol, amivel még inkább elszakadnék a környezetemtől. Ők pedig már a jelenlegit is nehezen viselik.

Így aztán, dolgozom napközben, élek mint mások és szenvedek. Mélán és majdnem mindig csendben.

Éjszaka ismét előfordult az, hogy hajnali kettőkor a kicsiny szervezetem úgy döntött, nem kell nékem annyit aludni. Másfél órai édesded szundikálást követően éber lettem mint egy kismacska.

Na ez az írói szabadság, mert valójában semmi másra nem vágytam, csak még egy kevés, békés, pihentető, de leginkább ájult alvásra.

Mintha éreztem volna, hogy milyen nagy szükségem lesz ma a kipihent, nyugodt valómra. A tudatalattim bizonyára tudott valamit...

Jelenleg más feladatom nincs, mint az itt és mostra koncentrálni. Nem tehetek mást. Nem várhatom azt, hogy az élet megoldja a problémáimat. Jól tudom, hogy csak rajtam múlik, jól tudom, hogy van megoldás, jól tudom, ha belehergelem magam egy fikcióba, valóra válthatom a vészforgatókönyvemet, ami köztünk szólva, gáz a köbön.

Mivel nem óhajtom felkötni magam nagyanyám sufnijában és a zárt osztályra sem vágyom (Bár ki tudja. Egy szoba, ahol belül nincs kilincs és gumiból vannak a falak, percről percre vonzóbb lehetőség.), kénytelen vagyok szembenézni a valósággal. Ebben a pillanatban nincs megoldás. A lehetőségeim korlátozottak, elindulok egy kényszerpályán, aztán ha látok valami csillogó fénysugarat el is kanyarodom.

Minden bizonytalan, vagyis mégsem. Abban biztos lehetek, hogy az édes álom ma sem látogat meg. Álommanó nem hint port a szemembe, de még kalapácsával sem suhint alaposan fejbe. Jól ismert barátomat a gyomorfájdalmat keblemre ölelem, és együtt dúdoljuk: álmodtam egy világot magamnak...

2011. április 27., szerda

Széllel szemben...

Valaki tudja, hogy én miért itt vagyok és nem ott? Persze a kérdés költői, de a két kedvenc bandám egy turnéban erősen elgondolkodtatott arról, mennyire kiesek mindenből. Na jó, ha ott is ilyen barátaim lennének, mint itt, bizonyosan nem mennék sehova.  Még Avenged Sevenfold koncertre sem. Egyedül ugyanis nem annyira buli, viszont körülöttem mindenkinek jó zenei ízlése van. Félreértés ne essék, az én ízlésem messze kiemelkedő, na de mit tehet itt egy ember? Széllel szemben ugye nem lehet... Vagyis lehet, csak visszafröccsen.

Azzal vigasztalom magam, ez szintén egy olyan esemény, amin nem vehettem volna részt. Hát nem teljesen mindegy, hogy itt vagyok, vagy ott?











Ki mint ír, úgy töröl

Nem olyan rég, egy kedves twitteres írótársamnak azt javasoltam, ölje meg az egyik karakterét. Az embereket ez megdöbbenti, neki meg jól esik. Levezeti a feszültséget. A legjobb viszont az, hogy utólag, ha megbánta, az egészet kitörölheti.

Feltámasztani egy karaktert nem igazán nagy kunszt. Eltökéltség, fantázia kérdése (általában, lásd Bobby Ewingot , a nagy visszatérőt xd) , de igazán élővé tenni már nagyon nehéz. Nem elég a fantázia, nélkülözhetetlen a tehetség is. Szeretek magamnak azzal hízelegni, hogy megvan bennem ez a fajta plusz.

Néha úgy érzem, amit csinálok, az mind szemét. Néha tudom, hogy szemét és van, amikor mások mondják, hogy ez szemét.  Furcsa, hogy soha, de soha nem tántorít el. Becsípődött mint egy ideg, és ahogy mások nem képesek ilyenkor megmozdulni, és sem tudok tovább lépni.

Mint a mókus (nem a fán), úgy rohangálok a kerékben, szembesülve saját kudarcaimmal. Nem is értem hogyan tudom megtenni, aztán továbblépni.  Megbecsüléssel és elismeréssel fordulok mások felé, miközben ezzel csak azt erősítettem, hogy mennyire gyenge, esetlen, tehetségtelen és rossz ember vagyok. A különbség olyan hatalmas. Miért vannak tökéletese emberek és én miért nem lehetek az?

Néha minden sötét. Nehezen mászom ki belőle. Nehezen, mert nem akarom elengedni. Még a rossz is jobb, ha már ismered. Állandóságot, egyfajta beteges biztonságérzetet ad, miközben a lehetőségek sorra elhaladnak. Okolni pedig oly sok embert lehet magunkon kívül, és ez annyira jó! Kényelmes.

Aztán egyszer csak megértettem, nincsenek különb, jobb emberek, csak mások. Mindannyian tehetségesek vagyunk valamiben.  Akkor jó, ha kiegészítjük egymást. Az én céltudatosságom jól működik a barátnőm tehetségével. Az akarásom és a képzeletem egy másik barátnőm kreativitásával, koordinációs képességével. Kapcsolataimtól függően lehetek alá-, mellé-, vagy fölérendelt. Hihetetlen, hogy minden eset működik! A szerepek folyamatosan cserélődnek. Hát nem fantasztikus az élet?!

Egyszer kell valaki, aki dolgozik, másvalaki, aki megfelelően irányít és megint más, aki csak karba tett kézzel szemlélni erőfeszítéseinket. Igen, ők a haszonélvezői az eseményeknek. Megrendelők, tulajdonosok, hatalmasok.

Régen irigyeltem őket. Most tudom, hogy ténylegesen nem nagyobbak nálam. Nem erősebbek, tehetségesebbek, okosabbak, csak másmilyenek. Szükség van rájuk, mert egy világban sokféle emberre van szükség.  Elég, ha  természetben keresünk példát és kiderül, minden apró kis rovarnak fontos szerepe van, minden plankton táplál egy nála nagyobb élőlényt.

Az élet egy körforgás. Megszületünk, meghalunk. Kitörlődünk, ha úgy tetszik. A nagy égi író nem oszt ránk több szerepet.  Minket is vissza lehet írni? Visszakaphatunk valamit mindabból a tapasztalatból, bölcsességből, amit nehezen megszereztünk?

A hitem szerint igen. Előre elvállat feladatokkal születünk és addig maradunk, amíg be nem teljesítjük azokat. Én híres, sikere és gazdag író leszek. Időm van! Kivárom! ;)

2011. április 26., kedd

I Saw the Devil



I Saw the Devil(2010)

Eredeti cím: Akmareul boattda /I  Saw the Devil/
Bemutató (Dél-Korea): 2010. augusztus 11.
Műfaj: Krimi, Thriller
Rendező: Ji-woon Kim
Forgatókönyvíró: Ji-woon Kim
Szereplők: Byung-hun Lee, Min-sik Choi

Az alcíme lehetne az: Húzd meg, ereszd meg! Egy bosszúra szomjas férj és egy sorozatgyilkos ropja halálos táncát. Kicsit máshogy mint ahogy az megszoktuk. Nyilván, mert a film koreai.

Byung-hun Lee ismét nagyot alkotott. A G.I.Joe és az Iris után, most volt szerencsém megnézni az I Saw the Devilben.

A film pszichózisát nem lehet leírni annak, aki nem látta. Nem állíthatom, hogy végig izgultam.  Volt némi kiszámíthatóság a történetben, de az amerikai filmeken nevelkedett lelkem folyton nyugtatgatott: ezt úgy sem merik meglépni. Megmerték. Íme egy film, aminek gyanúsan nem lesz hollywoodi feldolgozása(legalábbis nem brutális átírások nélkül), mert mit is kezdenének az elbutult nézők azzal, hogy a méltó büntetés sem nem elég, sem nem méltó. Hogy sok mindenre képesek vagyunk, ha muszáj és a kielégülés fájdalmas, kevésbé örömteli. Eljön az a pillanat, amikor már nem vagyunk jobbak vagy különbek, és minden amit szégyenlünk magunkban, a saját démonjaink (Ördögünk, ha így jobban tetszik) sem azok, legfeljebb csak mások.

Egy mondattal jellemezve: Dexter barátunk nem ért még meg erre a szintre.

A film hangulatára jellemző, folyamatos, mélyen tartott sötétség maximum szürkévé világosodik, aztán pitch black lesz, csupán azért, hogy a szürke ismételten jó opciónak tűnjön. Néha már- már vontatottnak érezzük, miközben az agyunk jelzi, ez csak kábítás, haver.

Ha nem is lepődtem meg a befejezésen, tagadhatatlanul elkapott a hangulata. Egy bizonyos pont után nem éreztem jogosnak a bosszút, nem tartottam fairnek a játékot, miközben a belső énem látni akarta a szörnyeteg kimúlását. Egy percre sem tudtam azonosulni a vadászból váló préda fájdalmaival, és ugyanilyen távolról néztem az üldözővé váló karaktert is. Mégis mély nyomot hagyott, kiütött és fel is locsolt. Aki bírja a vért, a dark side-ot, annak kötelező darab.

9/10

Sikoly 4.


(Scream 4)


színes, feliratos, amerikai thriller, 103 perc, 2011

rendező: Wes Craven
forgatókönyvíró: Kevin Williamson
zeneszerző: Marco Beltrami
operatőr: Peter Deming
producer: Wes Craven, Iya Labunka
vágó: Peter McNulty

szereplő(k):
Neve Campbell (Sidney Prescott)
David Arquette (Dewey Riley)
Courteney Cox (Gale Weathers-Riley)
Emma Roberts (Jill Roberts)
Hayden Panettiere (Kirby Reed)
Rory Culkin (Charlie Walker)
Alison Brie (Rebecca)
Nico Tortorella (Trevor Sheldon)
Marielle Jaffe (Olivia Morris)

Nos, Sikoly 4. pipa! Meg kell mondjam, és tán népszerűtlen leszek ezzel a véleményemmel(is), nekem tetszett! Érezhetően nem vették túl komolyan magukat a készítők és bizony, beelőzve a félős filmeket, ki is parodizálták önmagukat. A poénok mégis ültek.

Szám szerint több volt, mint megszokott, ennek ellenére a hullákat sem hiányolhatja senki. Mégsem csoda, hogy a film Amerikában nem lett kasszasiker. A feldolgozások korában ez sem más, mint egy új résznek álcázott remake. A mostani közönség nyilván nem tudja, mi tetszett ezen nekünk 10 éve. Én tudom. Ez sosem volt kő kemény horror/thriller. Mindig poénokkal oldották a feszültséget és mindig, de mindig meglett a tettes. Nem támadt fel, reinkarnálódót, olvadt ki, vagy klónozták. Minden résznek új killer(ek) dukál(nak). :)

Viszont főszereplők nem:) Ahogyan ezt közli is Sidneyvel a szerkesztője. Te vagy az örök áldozat. Fogadd el! :)

A történetben nem sok, mondhatni semmi újszerű nincs. Sem több, sem kevesebb, mint egy kis kikapcsolódás anélkül, hogy gondolkodásra késztetne.Esélyt ad arra, hogy hazafelé megtárgyaljuk az előző részeket és visszarepüljünk kicsit az időben. Azért az feltűnt, hogy voltak poénok, amiken csak a társaságommal nevettünk. A fiatalabbaknak ez nem vicc, egyenesen érthetetlen. Szóval aki szerette az eddigieket, ne hagyja ki semmiképpen. Aki nem, most is csak fanyalogni fog. Én élveztem :)

9/10





A nyegyedik


Ó, hát hol is...

Talán ott, hogy a filmet már láttam. Természetesen imádtam!

Rendszerint, mikor könyvadaptációt készülök nézni, igyekszem előre beszerezni betűformában. Ez különben semmi másra nem jó, mint hogy az ember fanyaloghasson a pocsék feldolgozáson, és spoilerezze azon információkat, amelyek a néző számára sosem derülnek ki.

Kivételesen a beszerzés csúszott. A film magával ragadott és mint minden normális betűbanger, csak arra tudtam gondolni, bizonyosan sokkal jobb könyvben.

Muszáj, meg kell... akarom... drágaszágom!

Utána keresgéltem kicsit és a vélemények elég szerteágazóak lettek. Egyenesen pocséknak vagy zseniálisnak titulálták. Közép út nincs. Miért?

Azt hiszem van rá egy válaszom. Nem biztos, hogy tuti, viszont legalább a sajátom.

Mostanában jó néhány könyvet olvastam, ami egyes szám első személyben íródott. Ellenben nem emlékszem, hogy valaha is  a kezembe került olyan könyv, amit jelen időben írtak.  Most csinálom, most érzem, most, most és most.

Kicsit olyan, mintha naplót olvasnék. Ettől van benne valami intim, valami perverz és valami igazán fura.

Tudom, hogy a keretsztori szerint az író a Lorien bölcse. Azt sugallja, amit olvasol valóság, nem pedig fikció.  Valami, ami az orrod előtt játszódik és mégsem veszed észre. Valami, amit nem vagy képes teljességében felfogni, ezért korlátozott kis agyaddal mesévé változtatod.

Most őszintén, ki nem olvasott világ megmentős történetet, ahol egy az igaz, a hős és a kiválasztott?

Ez a könyv más. Teljesen. Újszerű, döbbenetes!

Tetszik, mégpedig nagyon!

Most, a falás szakaszába léptem.  Amikor elfogyasztottam (örök probléma, hogy ki,-avagy elolvasunk :D ) , még jelentkezem. ;)
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...