Végül is ez így nem igaz. Tudnék én aludni. Most! Viszont azt nem lehet...
Folyton eszembe jut miért nem. Ki döntötte ezt el? Ki határozta meg? Senki. Vállalhatnék éjszakai munkát, ami a személyiségemhez jobban passzol, amivel még inkább elszakadnék a környezetemtől. Ők pedig már a jelenlegit is nehezen viselik.
Így aztán, dolgozom napközben, élek mint mások és szenvedek. Mélán és majdnem mindig csendben.
Éjszaka ismét előfordult az, hogy hajnali kettőkor a kicsiny szervezetem úgy döntött, nem kell nékem annyit aludni. Másfél órai édesded szundikálást követően éber lettem mint egy kismacska.
Na ez az írói szabadság, mert valójában semmi másra nem vágytam, csak még egy kevés, békés, pihentető, de leginkább ájult alvásra.
Mintha éreztem volna, hogy milyen nagy szükségem lesz ma a kipihent, nyugodt valómra. A tudatalattim bizonyára tudott valamit...
Jelenleg más feladatom nincs, mint az itt és mostra koncentrálni. Nem tehetek mást. Nem várhatom azt, hogy az élet megoldja a problémáimat. Jól tudom, hogy csak rajtam múlik, jól tudom, hogy van megoldás, jól tudom, ha belehergelem magam egy fikcióba, valóra válthatom a vészforgatókönyvemet, ami köztünk szólva, gáz a köbön.
Mivel nem óhajtom felkötni magam nagyanyám sufnijában és a zárt osztályra sem vágyom (Bár ki tudja. Egy szoba, ahol belül nincs kilincs és gumiból vannak a falak, percről percre vonzóbb lehetőség.), kénytelen vagyok szembenézni a valósággal. Ebben a pillanatban nincs megoldás. A lehetőségeim korlátozottak, elindulok egy kényszerpályán, aztán ha látok valami csillogó fénysugarat el is kanyarodom.
Minden bizonytalan, vagyis mégsem. Abban biztos lehetek, hogy az édes álom ma sem látogat meg. Álommanó nem hint port a szemembe, de még kalapácsával sem suhint alaposan fejbe. Jól ismert barátomat a gyomorfájdalmat keblemre ölelem, és együtt dúdoljuk: álmodtam egy világot magamnak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése