2015. április 28., kedd

Teaser kedd #141


Nos, a The Kane Chronicles második része beváltotta a hozzáfűzött reményeimet, egyszerűen imádtam. Így persze nehéz a választás. Kedvem szerinte rávetném magam a következő részre, de tapasztalatból tudom, hogy az nem jó. Egy kicsit testesebb könyv még mindig nem nyűgöz le, szóval a második legjobb lazító szériámhoz nyúltam.

Igen, a folyton morcos, pukkancs, mániákusan rajongó és hullát halmozó Agatha Raisin kalandjainak újabb kötetét kaptam le a polcról.




You're letting someone live rent-free in your head. 
I hope you don't get involved in any more murders, Agatha, but ther are times when I whis someone would  murder James.

M.C. Beaton :  Agatha Raisin and the Fairies of Fryfam

2015. április 27., hétfő

Lelkes ovis lettem


Tegnap a blog betöltötte a negyedik életévét. Csinos, szobatiszta négyéves lett, akire már éjszakára sem kell pelust adni, de azért - ezt bevallhatom- történnek még balesetek... Például, hogy nem írok annyit, mint szeretnék. Igaz, esély mutatkozik arra, hogy ezt idővel kinövöm.

Nem olyan rég került szóba, hogy minek irkál az ember ilyen bejegyzéseket, és tulajdonképpen semmilyen komoly okom nincs rá. Legfeljebb annyi, hogy bebizonyítsam annak a néhány embernek, akik fanyalogtak az elején, mert úgy sem lesz kitartásom, hogy: Tessék! Már negyedik éve van!
És nagyjából ennyi. A statisztikák ugyanis lényegtelenek, csak az számít, hogy írok, és ti olvastok. Mindegy hányan, nem számít, hogy nem rendszeresen, ahogy nagyjából más sem. Legalábbis amíg élvezem, márpedig ha vannak is akadályok, tagadhatatlanul boldoggá tesz.

Az elmúlt év most nem volt annyira eseménydús, mint a harmadik. Nem fedezte fel senki a tehetségemet, nem írtam bestsellereket, és ami azt illeti, egyre kevesebb könyvet olvasok, így egyre kevesebbet írok. Problémáim támadtak a határidők betartásával, ezért nem is, vagy csak alig vállalok olvasnivalót. Több kiadóval, akikkel jól működő kapcsolatot ápoltam, alig kommunikálok, mert nem kérek, ha egyszer nem tudok teljesíteni, mégsem jutott eszembe egy pillanatra sem, hogy abbahagyjam. Úgy érzem, akármi is történik, akad mondanivalóm, sőt, valójában mostanában több is, mint valaha!

Szóval köszönet, amiért elviseltek, vagy esetleg még kedveltek is! És a legfontosabb, az ötödik évben találkozunk veletek ugyanitt!


2015. április 26., vasárnap

Mert az élet megy tovább (Variálós vasárnap #33)

Akadnak olyan pillanatok mindannyiunk életében, amikor nehéz, sőt, lehetetlen hinni az üres frázisnak hangzó vigasznak, de mégis, akármi is történik, az élet csak megy tovább. Amikor elvesztünk egy szerettünket, vagy akár egy állatkánkat, egy állást, amiben reménykedtünk, egy lehetőséget, amiről pontosan tudjuk, hogy nekünk szenteltetett, normális reakcióként kicsit összezuhanunk. Jönnek a tragédiák, problémák, fájdalmak és kínok, szóval nem, nem hisszük a közhelyeknek. Aztán azon kapjuk magunkat, hogy már nem fáj. Az űr talán részben megmarad, hiszen léteznek olyan emberek, akiknek a helyét sosem lehet betölteni, de már nem fáj úgy. Újra tudunk beszélgetni, nevetni, élvezni az életet, sétálni a napsütésben, és már nem sírunk ha egy ruhadarab, egy könyv vagy lemez a kezünk ügyébe kerül. Talán fájó nosztalgiával, de mosollyal vesszük kézbe őket, és többé nem emlékszünk az arcára, az illatára, a haja vagy a szeme színére.

Szégyentől ég az arcunk, de hirtelen összeáll az örök igazság, hogy az idő mindent meggyógyít, és az élet megy tovább. Ezt mind ismerjük, találkoztunk vagy fogunk vele találkozni, hiszen ez a dolgok rendje, és miközben ennek az elfogadása nem jelent problémát, mindig elképedve gondolok azokra az emberekre, akik folyamatos életveszélyben élnek, mégsem törik meg őket a körülmények. Az élni akarás ösztöne, a szeretteink védelme és a megszokás egyformán közre játszik, amikor gyereket vállalnak egy olyan országban, ahol a népesség átlagéletkora a világon a legfiatalabb.



Bagdadban meleg napokon a fiatalok boldogan ugrálnak a csatornába, ha úgy adódik táncolnak az utcán, élvezik családostul az enyhébb estéket, fagyiznak, beszélgetnek, szóval csupa olyan dolgot tesznek, ami normálisnak tűnik, de a szituáció, amiben élnek már nem az. Az iraki háború, az azt követő rendezetlen állapotok, majd a jelenlegi helyzet arra késztette a várost, hogy fallal vegye körbe önmagát. És mégis...! Már nem foglalkoznak az emberrablásokkal, a merénylőkkel, hiszen a mindennapjaik részét képezik, csak abban bíznak, hogy adott esetben nem ők lesznek azok, nem mellettük robban a bonba és/vagy képesek lesznek elmenekülni.

Gyerekek születnek, szerelmek szövődnek, az emberek dolgozni járnak, mert így is lehet élni a frontvonalban. Ahogy élnek még Izraelben, számos afrikai országban és a világ egyéb pontjain. Hiszen nem kuporoghatsz a halálodat várva, rettegve a másnaptól! Megtanultak nevetni, élvezni a mindennapokat, képesek élni Az Iszlám Állam  - ISIS az "Islamic State of Iraq and Syria" rövidítése - árnyékában, ami önmagában elképesztő.

Ha elmegyek egy tömegrendezvényre, például a XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, nem gondolok arra, hogy talán nem megyek többé haza, de itt nincs is mitől félnem. A Bagdadban élők sem gondolnak erre, pedig nekik számtalan okuk adódna a rettegésre.
Elnézem a sok fásult, zárkózott, távolságtartó embert reggel a villamoson, az utcán, és csak az jár a fejemben: ha ők megtudják tenni, képesek élni, mi miért nem?

2015. április 20., hétfő

Teaser kedd #141 - retró #15





Meglepően jól haladok Riordannal. Szeretem, de még nem fejeztem be, így most egy újabb retró rovat következik. És kivételesen szó szerint is értendő, hiszen egy igazi klasszikussal készültem. Az apropó, azonkívül, hogy szeretem, az, hogy ma este nézzük meg a darabot. Méghozzá a Royal Shakespeare Company (Stratford-upon-Avon) előadásában, magyar felirattal. 

Már a Lóvá tett lovagok is zseniális volt, de a Shakespeare vígjátékok közül ez a mai darab az egyik kedvencem - A Makrancos hölgy örök. Láttam filmben, színházban többször is, de egyszerűen nem tudom megunni. Alighanem a csípős beszólások, pergő párbeszédek miatt. Mert igazából a főszállal sosem voltam maradéktalanul megelégedve.






KÖVET          De férfi is a talpán, kisasszonyom.

BEATRICE   Ha csak a talpán férfi, akkor a kisasszonyokkal nem sokra megy.

William Shakespeare: Sok hűhó semmiért

2015. április 19., vasárnap

Változni jó (Variálós vasárnap #32)











Az elmúlt néhány hetem felülírta a mai napra tervezett variálásomat, és bár hirtelen az ötlet, azért remélem, olvasás közben támadnak olyan gondolataitok, amiket megosztanátok velem. Ugyanis mindenkinek van véleménye erről a témáról, mindenki gondolja valahogy, és nem feltétlen úgy, ahogyan én. Nem a tanítani vágyás hajt, jelenleg minden változik bennem és körülettem is, ezért nekem kell most tanulnom. Kísérjetek el, ha úgy tetszik, ezen a képzeletbeli eszmefuttatáson. Jóllehet kicsit messzebbről indítok ugyan, mégis szeretném, ha velem maradnátok, hiszen ahogy én látom, minden összefügg mindennel.

Elgondolkodtam azon, vajon milyen kép él rólam a különböző barátaimban, ismerőseimben, és arra jöttem rá, ez erősen függ attól, melyik barátomról van szó, hogy hol találkoztunk, mi hozott össze minket, és hogy hány éve ismerjük egymást. A közhídelemmel ellentétben meglehetősen nehezen nyílok meg mások számára, amit nyilván a környezetem is érez, és e szerint viszonyul hozzám. Néhányan megjegyezték, hogy nem mesélek a magánéletemről, ami persze nem igaz, viszont az tény, hogy kinek és mit mesélek el egyáltalán nem esetleges. Sok évnyi bizalom kell ahhoz, hogy az "intim" életem egyáltalán szóba kerülhessen, mert miközben nincsenek tabu témáim, és bármit lehet tőlem kérdezni - sőt, még válaszolok is-, mégsem tartozik minden a nagyközönségre. És hogy mi az intim? Minden, ami jómagammal kapcsolatos. Talán velem született tartózkodás, de akadnak dolgok, amiket megtartok magamnak, akármennyire is szeretem a beszélgetőtársamat, egész egyszerűen azért, mert magánügy.

Nyilván ha valaki adott esetben bezárkózik, nem csodálkozhat, ha más sem nyílik meg vele szemben. Akadnak persze kivételek, néhány ember elmesél magáról bármit, akár kérdezted, akár nem, de a többség távolságtartóbb lesz veled. Ennek pedig az a folyománya, hogy egy adott csoportnak nem leszel közepe, de még csak kemény magja sem, hanem a szélére szorulsz és innen kukucskálsz befelé. Már ha érdekel, hogy ott mi lehet. Ha nem, vidáman elvagy azzal, ami jut, ha igen, akkor pedig örökösen azon jár az eszed, hogyan tudnál bekerülni. Nos, ez utóbbit már évekkel ezelőtt elengedtem. Vannak csoportok, ahova beillek, akadnak, ahol megtűrnek, néhány helyre sosem lépnék be, és nagyon ritkán előfordul az is, hogy középre kerülök.

Különböző csoportokhoz különböző erősséggel kapcsolódom, és ennek fokozatától függ az is, menyire tartom be az írt és íratlan szabályokat. Az első dolgom, hogy felmérem a körülöttem lévőket, valamint azt, mit várnak el tőlem. Aztán elgondolkodom: meg tudom tenni, hajlandó vagyok megtenni, avagy kösz nem. Néhány év kellett hozzá, mire rájöttem arra is, ezek az elvárások részben az én fejemben léteznek. Hajlamosak vagyunk arra gondolni, ha ezt, vagy azt megteszem, szeretni fognak, ha így vagy úgy viselkedek, népszerű leszek. Ó, igen! Népszerűséget nagyon könnyen lehet szerezni - a net korában könnyebben, mint valaha-, de barátokat...

Amikor célokban határozzuk meg a szerethetőségünket csak annyit teszünk, hogy a saját magabiztosságunk forrását magunkon kívülre helyezzük. A sikeres, boldog életünk lehetőségét és vele együtt a felelősséget is elhárítjuk magunktól. Ha majd lefogyok, ha majd lediplomázom, ha majd lesz pénzem, ha majd...

És ezzel mit teszünk? Kitűzzük a boldogságunk kezdetnek képzeletbeli pillanatát. Célokban határozzuk meg a szerethetőségünket, és ezzel eldöntjük, hol az a pont, amikortól magabiztosak leszünk. A magabiztosságunk eredménye nem más, mint a siker, és ettől a pillanatból kezdve olyan hurokba kerülünk, ami megtanítja: formáld magad a világ ízlésére, és boldog leszel.
Nem magunkért változtatunk, nem az egészségünkért, hanem azért, hogy szeressenek. A legnagyobb tévedés, amit elkövethetünk, mert ahogy visszajön egy-két kiló, hanyatlani kezd az önbizalmunk, újra visszahúzódóakká válunk, és gyűlik bennünk a keserűség, a harag és ki tudja még mi. Miért nem születtem  karcsúnak? Miért nincs szép hajam, bőröm? Miért nem vagyok ügyes? Miért nem vagyok tehetséges? Miért, miért, miért?!

Pedig annyira egyszerű lehetne minden. Nem kell hozzá motivációs tréner, sem személyiség fejlesztés, csak józan ész, hogy láss! És természetesen néhány kapaszkodó:
1. Ne hazudj önmagadnak! Ha csak kifogásokat keresel, nem jutsz semerre, a valóság pedig a világodon kívül reked.
2. Tanulj meg dolgozni és kiállni önmagadért! Ez azt jelenti, felvállalod az egész csomagot, ami veled jár.
3. Ne akarj egyszerre mindent! A változás kicsiben kezdődik, lépésenként haladj, és csak akkor kezdj emeletet mászni, amikor síkterepen már nem fulladsz ki.
4. Soha ne add fel! Néha fejben szépen elképzeljük, mit szeretnénk, aztán petúniára csüccsenünk, mert sehogy sem megy. Nem baj! Ha elsőre nem sikerült, majd megy másodikra vagy huszadikra. Megértőnek és elfogadónak kell önmagaddal szemben lenned, mert a türelem nagy erény.
5. Légy tisztában a korlátaiddal! Csak így tudod tágítani azokat, viszont csak addig told, ameddig számodra még elfogadható.
6. Hozz szabályokat! A betartásuk segít eligazodni az életedben, de ne ragaszkodj hozzájuk görcsösen. Előfordul, hogy idővel egyik-másik elkopik, és újakra van szükség.
7. Az Istenre kérlek, légy önmagad! Jól esik időnként kipróbálni valami mást, néha segít az újdonság varázsa, de soha ne kezd bele olyasmibe, amit képtelen lennél élvezni! A saját életedet kell élned, nem másét.
8. Légy tekintette a környezetedre is! Mivel mind kölcsönösen hatunk egymásra, a bennünk lezajló folyamatok befolyásolhatnak másokat is. Nem mindenki fog örülni az újdonságoknak, néhányakat elveszthetsz az utazásod során. Ez sajnos együtt jár a folyamattal.
9. Tanulj meg nemet mondani! A tartós változáshoz bizony egy kicsit önzőnek kell lenned. Semmi gond nincs azzal, ha időről időre csak magadat tartod szem előtt. Ha nem szereted önmagad, más sem tud igazán.
10. És soha ne feledd el: magadért teszed! Ha valaki megbánt, ne kezd el nyalogatni a sebeidet. Fogadd el az ő álláspontját, értsd meg, lásd, hogy mit szeretne tudatni veled. Vitázz, ha van rá lehetőség, próbálj kompromisszumot kötni, de csak a saját életedért vagy felelős.

Ha valamit megtanultam, hogy én vagyok a felelős a saját sorsomért, nem okolhatom a szüleimet, a páromat, a kormányt de még csak a társadalmat sem. Én hagytam a dolgokat eddig elfajulni. Rájöttem, hogy ahogy felelősséget vállalok az életemért, és nem valami ködös kifogással takargatom magam, megváltozik a motivációm is; már nem az hajt, miért nem vagyok sikeres, hanem az, mitől vagyok tényleg boldog. Ettől kezdve képesé váltam a változásra, mert hirtelen megértettem, saját célokkal rendelkezem, nem az elvárásoknak akarok megfelelni.

A konklúzió az én olvasatomban igen egyszerű: Ha elfogadod magad a hibáiddal együtt, lehetőséget nyersz arra, hogy meglásd az erősségeidet is. Élvezheted a neked jutó apróságokat, és ez magával hozza azt, hogy a bőröd újra passzolni kezd rád. Amikor pedig ez megtörténik, kinyílik egy egészen új világ. Képessé válsz a változásra, mert végre magadért teszed, nem másért. Boldog leszel, nem hajt többé a megfelelési kényszer, de azért néha-néha visszaeshetsz, hiszen csak ember vagy.

Tudom, hosszú lett! De az elmúlt időszakom arra késztetett, hogy felülvizsgáljam az eddigi utamat, és bár nem állítanám, hogy tévedhetetlen lennék, de segített elfogadni, hogy mind szüntelenül alakulunk. És ahogy fentebb is írtam, mások változása ránk is kihathat. Talán fájdalmas, mégis szükséges, mert ez is az élet része. Engedjük, aki menni akar, öleljük magunkhoz, aki mellettünk döntött, ne vállaljuk olyasmiét a felelősséget, ami felett nincs hatalmunk, de nézzünk szembe önmagunkkal, és legyünk elégedettek azzal, amink van. Élvezzük az életünket, hiszen nagyon rövid. 

2015. április 18., szombat

Képzeld el...

Képzeld el, de kérlek ne érezd át, hogy egy kórházi ágy mellett állsz, és megérinted valakinek a puha, száraz bőrét. Nem álltatok túl közel egymáshoz, de az, aki az ágy másik oldalán fogja a kezét, igen, és ettől minden megváltozik. Azon kapod magad, hogy megállíthatatlanul sírsz, és miközben percek telnek el, végre megkönyörülnek rajtad és kiküldenek a folyosóra.
Ott ülsz és hallgatod, ahogy a sarkon túl, de csupán két szobával arrébb valaki halkan nyüszíteni kezd, mert nem sírás az a kétségbeesett hang, amit hallasz, majd artikulálatlan üvöltés lesz, amiből néha kiérted: "Most mit csináljak?! Anya, most mit csináljak?!

Tehát ülsz, némán, lehajtott fejjel, és a hála, amitől pedig szégyenkezve még kisebbre húzod magad, úgy suhan át az egész testeden, annyira melegen, mint az első tavaszi napsugár. Titkon jól esik, hogy nem a te édesanyád fekszik ott, nem a te édesapád, nem a testvéred, nagyikád, sógornőd, keresztgyereked, unokaöcséd, barátod. Nem a tied!
Már nem sírsz, csak kötelességszerűen köszöngetsz a folyosón halálsápadtan jövő-menő embereknek, akik ugyanígy tesznek, miközben mindenki szemében ott van a ki nem mondott közös tudás: tudják, miért ülsz ott.

Megszületik a döntés, végre elindulunk, hát elköszönsz, puszit adsz a meleg, papírvékony bőrre, és tudod, hogy neki, akinek adod, már nem számít, hiszen meg sem ismert, de az ágy másik oldalán állónak igen, mert a halálban sem az a lényeg, aki elment, hanem mindig az, aki itt maradt. Tudod, hogy ez volt az utolsó látogatásod. Akaratlanul kúsznak elő képek a gyerekkordból, de már csak el szeretnél tűnni innen. Ismét hálát rebegsz azért, hogy nem a folyóson őrjöngő nő mellett kell elmenned kifelé menet, és hogy csak néhány lépés az egész, de amikor végre becsukódik az ajtó, és elmerülhetnél a bűnös megkönnyebbülés mocsarában, egy nő széles mosollyal ugrik eléd és azt kérdezi: Megmérhetem a  vérnyomását?   

Állsz és pislog értetlenül, némán nemet intesz a fejeddel, aztán kábán tovább sétálsz, ő meg utánad szól kedvesen, hogy egészségvédő nap van, és valóban. Újabb három lépés után asztalok tömkelegét éred el, előttük pedig hosszú sorban várakoznak az emberek, zömében nyugdíjas korúak. Halkan feldereng egy kérdés: Mégis kinek a beteg ötlete volt ide csődíteni ezt a tömeget, a kórház második emeletére, ahol egymásután halnak meg a betegek?  
Kérdésednek hangot is adsz, és bár tudod a választ, mégis valaki más mondja ki helyetted: Nincs rá jobb hely! Az emberek nagyon sokat hajlandóak áldozni az egészségükre, főleg, ha emlékeztetik őket kicsit a halálra.

Rossz szájízt hagy benned, hogy a szeretteid, vagy akár idegen emberek szenvedését, fájdalmát árulják ki, de nem szólsz semmit, vállaid közé horgasztott fejjel sietve szöksz az épületből.

2015. április 11., szombat

Keleti nyugalom - A második Marigold Hotel - röviden

Az első rész kacagtató, életigenlő és tanulságos volt egyben. Élveztem minden pillanatát, így kérdés sem merült fel az ellenkezőjére, azonnal beneveztünk a második részre. És tudjátok mi van? Lehet, hogy furcsán hangzik, de sokkal jobban élveztem, mint az elsőt.

Az ember azt hinné, minden szereplőnk révbe ért, de mi történik a boldog vég után? Segítek, az élet. A nehézségek nem szűnnek meg egy pillantásra, nem válnak semmissé, a múltunk sem tűnik el nyomtalan, önmagunkat sem vagyunk képesek megtagadni, mégis haladnunk kell előre, hogy elérjük a céljainkat. Mindannyiunk közös keresztje a kishitűség, a félelem és a féltékenység pedig megmérgez körülöttünk mindent, ha hagyjuk.

Ha bármit is lehet tanulni ebből a filmből, túl azon, hogy könnyesre nevettem és sírtam magam rajta, az az, hogy az élet egyszerűen csak túl rövid elpazarolni. Még ha hiszünk a lélekvándorlásban, akkor sem gondolhatjuk komolyan, hogy majd akkor jobb lesz. A mostani tudatommal ugyanis azt nem fogom tudni, én most élek, és most kell kezembe vennem az életem.

Mindegy, hány éves az ember, sosem öreg az újrakezdéshez és az álmodozáshoz. Merjük megragadni a lehetőségeket, és megmondani valakinek, hogy szeretjük. Mi baj történhet? Minden jobb, mint tépelődni és várni a végtelenségig. Ha meghalunk, már meg sem bánhatjuk a kihagyott lehetőségeket. Tény, az életnek vannak árnyoldalai, rengeteg, de erősek vagyunk, és ezért újra és újra  képesek leszünk talpra állni.

A színészekről annyit tudok mondani: TEJÓÉG! Zseniálisak voltak, tündököltek, szórakoztattak, elvarázsoltak. Nagyon féltem, hogy a végét elrontják, de sikerült eltalálni a tökéletes arányokat. A történet nem túl bonyolult, és némi kiszámíthatóságot ezúttal is tartalmazz, de annyira jó volt, hogy ez aztán tökéletesen hidegen hagy.  

Kötelező darab!

10/10

2015. április 8., szerda

Vámos Miklós: Sánta kutya – Egy élet

Egy újabb kötetet ölelhettem magamhoz Vámos Miklós életművéből, méghozzá a 2003-as Sánta kutya csodaszép új kiadását. Izgatott is voltam, meg nem is, hiszen jól tudom, mit várhatok az írótól, de a fülszöveg most valami egészen mást ígért: egy asszony életét, teli megpróbáltatásokkal, küzdelemmel és szerelemmel. Egy átlagos életet, amiben mégis van valami nagyon szokatlan.

Évike sosem szerette, hogy Vucának hívják, ahogy azt sem igazán érti, miért nincs otthona. Nem tudja, mi történt pontosan a szüleivel, de mire észbe kap, árva gyerekként emlegetik, akit két idős ember kegyére bíztak. A nagyszülei nem képesek szeretni, legalábbis nem úgy, ahogyan egy gyerek számára az normális lenne, de mivel jól tanul, ezért kiválasztják egy kísérleti lányiskolába. Innen egyenes út vezet Budapestre és egy bordélyházba, ahol bár sok mindent lát, tenni azonban nem tesz semmit, azon kívül, hogy szobalánynak áll – és akkor még messze nincs húsz éves sem...

A koncepció egyszerű és egyszersmind gyönyörködtetően bonyolult. Egyszerű, hiszen egy hétéves kislány életét követjük nyomon, ahogy felnő, tanul, változik és fejlődik. Megtapasztalja a szerelmet, hogy milyen érzés, amikor szeretik, és milyen, amikor nem. Néha a véletlenek összjátéka miatt nem mondhat nemet, s kénytelen más harcát is megvívni. A tanulás folyamata pedig kézzelfogható. Az éles tájszólásos lányka német szavakat kever a magyarba, azonban ahogy kikerül az általa ismert zárt közegből, felfedez egy egészen más világot, egy sokkal szélesebbet, tágasabbat, ahol tanulhat, lehetnek céljai és vágyai, és mégis az egész életére rányomja bélyegét a vágy, hogy szeressék és szerethessen.

Minden viszontagság ellenére legbelül vágyik a szerelemre, de amikor megkapja, az egész élete a megfelelésről kezd el szólni. Csak jóval később, idősebb korában ismeri fel a saját igényeit, szükségleteit, és közben túléli a két világháborút, ’56-ot és a hozományát, a kommunista érát. Majd egy újratemetést, a rendszerváltást, s az új világot is, amit annyira vártak.

Tehát ez volt az egyszerű rész, a bonyolult pedig mindaz, ahogyan ezt Vámos Miklós megírta. Egy élet leírható pusztán az eseményeinek felsorolásával is, azonban az író az aprólékos kibontást, és ezzel együtt a mesélő különleges megjelenítését választotta. Éva narrál, de hol egyes szám első személyben, hol harmadikban. Adott az alapszemélyiség és egy másik, a felvett, aki épp új férje nevét viseli, vagy más miatt tart érzelmi távolságot önmagától. Minden értelemben egyéniség, azonban nagyon összetett személyiség. Miközben az életét alapvető vágyak irányítják, mégis kedves, talpraesett, nagyon könnyen szerethető és mélyen emberi.

A fejezetcímek egy szóval foglalják össze az adott részben szereplő személyiség legjavát, hiszen a körülményei és vele együtt a nő is folyamatosan változik. Mindig is nagyon szerette az állatokat, velük könnyebben kijön, mint sok emberrel, és a mellé szegődött kicsiny lények különböző mértékben kötődnek hozzá, alapvetően azonban rendkívül önállóak – ahogy a mesélőnk is. Könnyen alkalmazkodik, képes egyedül is megkapaszkodni, hiszen zömében magára számíthat. Nincs családja, senki, akire támaszkodhatna, ő az erő, és egyértelműen jobb életet érdemelt volna.

Persze furcsa kérdés ez, mert én alapvetően hiszek abban, hogy minden, amin átmegyünk, mindenki, akivel találkozunk, formál és hozzánk tesz. Ebből a könyvből pedig világosan kiderül, hol vannak a kapcsolódási pontok. Talán ezért szerettem annyira, vagy azért, mert ez valóban egy élet története. És muszáj megint kiemelnem a borítót is, ami szerintem csodálatos. Igazán méltó Vámos Miklóshoz, és nem utolsó sorban csodálatosan mutat a polcon. Várom a következő darabot!

9/10

Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi.  

2015. április 7., kedd

Teaser kedd #139 - retró #14


Hát jó, töredelmesen bevallom, alig-alig olvasok, viszont van 16 félig kész posztom. Előbb-utóbb be is fejezek néhányat. Legalábbis a lehetőség adott, csak az a kérdés, mennyire tudok majd vele élni. No de, lássuk az eheti gyöngyszemet.

Az alábbi könyvet nagyjából tíz éve olvastam először, és bár szokatlannak tartottam, helyenként nehéznek is, hiszen a sok-sok éven keresztül húzódó család története, a szereplők váltakozása, a nevek szokatlansága erős fejtörést okozott, de egyetlen dolog tény, egyből beleszerettem és azóta is az egyik kedvenc írómként tartom megalkotóját számon.




Hosszú évekkel később, a kivégző osztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mi kor az apja elvitte jégnézőbe. Macondo akkor húsz vályog- és bambuszházból álló falu volt egy folyó partján, melynek áttetsző vize őskori tojás nagyságú, sima, fehér köveken hömpölygött. 

Gabriel García Márquez: Száz év magány
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...