Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

A héten megérkezett hozzánk is a tél. Hóval, meg csúszkálásokkal, ami azt jelenti, tökéletes az idő Murakami olvasására. Persze mindig tökéletes az idő egy jó könyvre, pláne, ha Murakami Harukiról van szó, mégis, hűvösebb időben jobban élvezem. Hogy is mondjam csak, igazán különös!

Tazaki Cukuru 36 éves, de képtelen komoly kötődésre, barátai sem igen vannak. Persze megvan mindennek az oka, nem tud túllépni gyerekkori barátai emlékén, akik alig húszévesen egyszerre döntöttek úgy, többé nem kíváncsiak ötödik barátjukra. A fiú mindig is úgy érzete, kevesebb, mint társai, Fekete, Fehér, Kék és Vörös, mert nincs szín a nevében, de ez az elutasítás kis híján a halál karmaiba lökte. 16 évvel később sem képes túltenni magát a fájdalmon. 

Pont tegnap írtam Nimának, ha Murakamira úgy tekintünk, mint festőre, akkor első ránézésre a képei rendben vannak. Érthető, világos, vidám és élénk. Aztán egy bizonyos szögből, egy adott pillanatban egyszerűen csak szétcsúszik, és hirtelen már egy Dali kép előtt ácsorgunk lelkesen. Semmi sem az, aminek látszik. Olyan ez, mint gyerekként nézni a látszólag mozdulatlan égbolton tovaúszó felhőket, és egymás után sorakoznak fel katonák, elefántok, denevérek és egy sereg más alak. Ezért némileg váratlanul ért, hogy a regény sok szempontból megérintett.

Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

Nem tudtam, hogy mit várok ettől a könyvtől. Abban biztos voltam, hogy nem olyan lesz, mint Murakami többi könyve. Már csak azért sem, mert nem fikcióról, hanem egy kvázi személyes gondolatokat, feljegyzéseket tartalmazó kiadványról van szó. Napló a futásról?  A legtöbb oldal egyéb kategóriába sorolja a kortárs irodalmon belül, de láttam regény és egyetlen memoár besorolást is.

Tartalmat ebből következően nehéz írni, így nem is tenném. Hiszen semmi másról nem szól, mint egy emberről, akinek a futás kapcsán, és annak során is különböző gondolatai támadnak. Bár leginkább utána, mert saját bevallása szerint nem sokat gondolkodik közben, mi mégis egy őszinte és belsősége vallomást kapunk.

Szóba kerül az élete az írás előtt, amikor írni kezdett, amikor felfedezték, és az aktív írói évei is. Hogy mikor és hol él, na és hogy miért. Elmeséli,  a sport bár az élete része, mégis mennyi erőfeszítésébe került kipróbálni valami újat. Nem hallgatja el azokat az eseteket, amikor elbukott, és természetesen azt sem, amikor diadalmaskodott. Teszi mindezt annyira kendőzetlenül, mindenféle büszkeség vagy gőg nélkül, hogy olyan érzésem támadt, mi most egy kávéházban ülünk egymással szemben, és kötetlenül beszélgetünk. Választ kapok minden kérdésemre, azokra, amiket megkérdeztem, és még azokra is, amiket nem.

Ha valaki arra számít, hogy tanácsokat kap a futás elkezdésére, némileg csalódni fog. Murakami maratonlista, ilyen szinten az embernek más problémái vannak, mint az ötszáz méter után az oldalukat markolászó kezdőknek, viszont arról mesél, milyen döntések vezettek addig, hogy egyáltalán elkezdjen futni.

Természetesen nem Murakamirról beszélnénk, ha nem kerülne szóba a zene, nagyjából számtalanszor, a futásközben hallgatottól, egészen a hatalmas lemezgyűjteményéig bezárólag. Egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató. Számtalan esetben megmolygatott, de előfordult, hogy magamba néztem közbe, és kicsit mélyebbre szálltam.

Igaz, nem célja, mégis némileg kedvem támadt a futásra, eltépelődni az élet dolgairól, darabokra szedni az életem, és közösséget vállalni az íróval úgy is, hogy megtapasztaljam az ember teljesítőképességének határait. Jóllehet az elején voltak kétségeim, de a negyedénél már biztosan tudtam, alighanem mindent elolvasnék Murakamitól. Még ha átnyergel a romantikus műfajra, akkor is. A Miről beszélek, amikor futásról beszélek? hamisítatlanul hozza azt a hangulatot, amit elvártam tőle. Intim, kitárulkozó, egy olyan világba enged betekinteni, amit máshol nem tapasztalhatnék meg. Minden sorát szerettem, de akad egy nagy hibája, sajnos rövid.

10/10

Magyar kiadó: Geopen Könyvkiadó
Fordította: Nagy Anita

Teaser kedd #111

Ez a hét kicsit szürreális. Valahogy semmi sem úgy alakul, ahogy álmaimban elképzeltem. Persze nem rossz, csak kicsit furcsácska, mintha egy koszos ablakon át nézném homályos önmagam.
Olyan dolgokat teszek, mondok, amiken magam is meglepődöm, majd éjszaka gondolkodom azon, hogy most ez tényleg szükséges volt-e. És akkor eszembe jutott: mi  mást olvashatnék, mint Murakami Harukit!?

A választott könyve most nem fikció, de épp olyan sajátságos stílusában, mint az összes többi. Lelassít, elgondolkodtat és szimplán elvarázsol. Ehhez Murakami nagyon ért, én pedig borzasztóan szeretem.

Heti teaser:

Demokrata párti pszichiáter (annak vélem) száguld tova rozsdaszínű, lenyitható tetejű Saabban a folyó menti úton.
Végül azonban, hol felbukkanva, hol visszakozva, de végül átveszi az uralmat a New Englandre jellemző, rövid, szép ősz. 

Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor a futásról beszélek?

Teaser kedd #61

Ha kedd, akkor ízelítő. Olvasás tekintetében viszonylag kicsi eredményeket könyvelhetek el. Befejeztem a 6. részét, tehát most várhatok az új kötetre, de minden más még a régi. Igyekszem ledolgozni valamit az elmaradásból, de ahhoz kicsivel több idő kéne. Addig is itt egy jó kis Murakami Haruki, akinek az új könyve most ősszel érkezik hozzánk. Vagyis nemsokára...

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.
Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.
Amit tenned kell:
- kapj kézbe egy könyvet;
- üsd fel valahol;
- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;
- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Heti kóstoló:


A különös nyár végétől a tél kezdetéig semmi sem volt az életemben, amit változásnak nevezhetnénk. Mindennap csendesen megvirradt, és szintúgy esteledett.

Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája III. kötet

Teaser kedd #19

Mivel már megjelent az új Murakami Haruki könyv, semmi okom rá, hogy tartalékoljam az egyetlen, birtokomban maradt trilógiát. Elkezdtem a második kötetet, és mivel Murakamiból sosem elég, no meg, mert újra kedd van, az idézet is tőle származik.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.

Amit tenned kell:

- kapj kézbe egy könyvet;

- üsd fel valahol;

- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;

- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Eheti idézetek:

Próbáltam valami más emléket is felidézni magamban, de a teljesen érthetetlen erővel kitört dührohamot követően kifogyott az árú az emlékezett polcáról.

Akaratom és tudatom nélkül, szeszélyesen és maguktól, értelmetlen szavak peregtek a számról.

Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája II. kötet

Teaser kedd #7

Ha a múlthéten valaki mégis a naptárra bandzsított, egy futó pillanatra szembesült a ténnyel, egy hónapban több kedd is leledzik. Igen, például a mai nap is csak egy a sokból.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.

Amit tenned kell:

- kapj kézbe egy könyvet;

- üsd fel valahol;

- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;

- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Az eheti randomság:

"Megfelelő idő elteltével nagyjából minden elveszti ártalmasságát, és méregtelenné válik, így előbb vagy utóbb meg is feledkezem róla.

Addigi életem során ezzel a technikával nagyszámú felesleges összeütközést sikerült elkerülnöm, és lehetővé vált, hogy a saját világom viszonylagos egyensúlyát megóvjam. "

Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája I. kötet

Murakami Haruki: 1Q84 harmadik könyv (Ezerkülöncszáznyolcvannégy)

Végre elérkezett a lezárás. Úgy vártam már, mint egy gyerek a karácsonyt. Érthetetlen miért, hiszen nem rágtam tövig  a körmöm az izgalomtól, de ha Murakamiról beszélünk, akkor semmi sem biztos. És ha már róla beszélünk, mivel mostanában meglehetősen sűrűre sikeredtek a napjaim, vártam már egy jó kis dimenzió váltást. Kellett nekem, akár egy falat kenyér.

Usikavának rendbe kell hoznia a hibáját. Ő világította át, majd tartotta biztonságosnak Aomamét,  és most nem feltétlen a nevén esett csorba. Ha nem bizonyít, annak súlyos következményei lehetnek. Nem számíthat másra, csakis önmagára, de ez mindig is így volt.

Aomame a napi rutinját folytatja. Tornázik, olvas és rendületlenül várja Tengo felbukkanását. Sok ideje akad gondolkodni és van is miről. Tudja, hogy egyre kevesebb az ideje, ráadásul sok változás zajlik le hirtelen. Szerencsére ő nagyon higgadt és összeszedett nő, nem fél, lélekben felkészül mindenre és csak vár.

Tengo meglátogatja édesapját. Az állapotában nem remélhető változás, de ha őszinte akar lenni önmagához, nem is feltétlen ezért maradt. Eri még mindig a lakásában van, helyettesítő tanárról gondoskodott, tulajdonképpen a rendelkezésére álló idő nem korlátozott, de a macskák városát el kell hagyni, amíg még lehet.

Az októbertől decemberig tartó könyv tagolása ezúttal kicsit eltér a megszokottól. A már jól ismert két szereplőnk mellett helyet kapott Usikava is. Elég nagy feladat hárul rá. Ő tölti ki mindazokat a hézagokat, amit a két főszereplő elvileg nem tud.

Személyisége elég ellentmondásos. Egyfelől Murakami nagyon torz alakban ábrázolja, másfelől az elemző, káoszon átlátó agya a legtöbb ember fölé emeli. Külső megjelenését lassan belső torzítások váltják fel, bár én nem tartom ezeket olyan  súlyosnak, mint ahogy ő érzi. A lelke mélyén sok dologgal tisztába van, de mégis döntött valahogyan, a legjobb tudása szerint legalábbis. Megjelenését egyfajta eszköznek és kifogásnak is használja egyszerre. Tudja, milyen reakciót vált ki az emberekből, és mivel ez ellen tenni nem tud, hát megtanulta, hogy ne is zavarja.

Akaratán kívül összeköti a szereplőket. Talán ő az egyetlen, aki mindhárom oldalt ismeri és bár csak korlátozott információk állnak a rendelkezésére, azokat alapos, szívós munkával, egyesével összegyűjtve egy kupacba halmozza. A megérzései majdnem hibátlanok, a logikája kikezdhetetlen, de torz külseje gátat szab a lehetőségeinek.

A végkifejlet nem mondhatom, hogy sokkolt. A könyv egyharmada után szinte biztos voltam abban, hogy mire megy ki a játék, bár arról fogalmam sem volt, hogy Murakami miként fogja kezelni. Mert az egy dolog, hogy józan paraszti ésszel mit gondol az ember, és aztán jön az író, akit soha sem frusztrál az az apróság, mint a boldog befejezés. Mert ugye kinek mi a boldog? A befejezések mindig illenek az adott műhöz, csak néha nem felelnek meg nekem, ami meg senkit sem érdekel. Épp ilyenekért szeretem Murakamit annyira.

Ezúttal is elmondható, hogy a hangulat, a nyelvhasználat, a fantasztikusan kitekert mondatok egyként utaztatnak. Murakami világa lassan, kimérten csorgó, de alaposan és logikusan felépített. A szereplők közti kapcsolat nem feltétlenül kézzel fogható, de ott rezeg minden oldalon.  Az elmesélt történtek egy részének látszólag nincs jelentősége a könyv szempontjából, valójában pedig mégis árulkodóak a karakterek esetében.

Nem zárt le mindent mérnöki pontossággal. Elmesélte két ember kilenc hónapját, csak ennyit tett, nem többet.  talán lesz folytatás, a lehetőség mindenesetre adott.

A magam részéről, még egy sorozat, a A kurblimadár krónikája áll előttem, és aztán kifogytam a lehetőségekből, pedig úgy elvarázsolni, más világba, realitásba vinni és közben teljesen ellazítani csak kevesen tudnak, mint Muarakami.

Kedves Geopen kiadó, tessék még hozni nekem ilyet sokat, jó?

10/10

Magyar kiadó: Geopen Könyvkiadó

Fordította: Nagy Anita

Murakami Haruki: 1Q84 második könyv (Ezerkülöncszáznyolcvannégy)

A trilógia következő kötete hasonló élményt váltott ki belőlem, mint az összes eddigi Murakami könyv. Áthelyezett egy másik dimenzióba, ahol lassabban csorog az élet, logikusabbak a történések, de épp annyira magányosak az emberek, mint itt. Csakhogy a Murakamis magány soha nem céltalan, soha nem értelmetlen. Jó okot szolgál, az én teljes és tökéletes ellazulásomét.

Aomame  élete legfontosabb és egyben utolsó megbízását vállalja el. Tisztába van vele, milyen kockázattal járhat mindez, azonban az erkölcsi szilárdsága háttérbe szorítja az egyéni érdekét. Még akkor is, ha ez beláthatatlan vagy végzetes események sorába torkollhat.

Rendőrbarátnője halála nagyon megrázza, nehezen dolgozza fel, hogy az oly sok év után beengedett emberi kapcsolattól megfosztották. A lelke mélyén tudta, talán Ajumi is tudta, hogy mi fog történni, de most, hogy már megtörtént, nincs mit tenni. El kell fogadni, tovább kell lépni, teljesíteni kell a feladatot, aztán lesz, ami lesz, már nem számít. A két hold gyökeresen megváltoztatott mindent. Így önként és dalolva készül a megmásíthatatlan végzete felé. Egyességet köt, és tartja magát az alku ráeső részéhez.

Tengo élete felfordul. A látszólagos nyugalom mögött azonban feltartóztathatatlanul zajlanak az események, amiből ő egy darabig semmit sem vesz észre. Dolgozik, ír, miközben Fukaeri még minidig nem került elő. Csupán három ember ismeri az igazságot erről a helyzetről, de az, hogy Tengo köztük van, sem nem vigasztaló, sem nem megnyugtató. A tét folyamatosan nő, a botrány, ha kipattan, még nagyobb lesz, mint az átírt könyv esetében várható volt.

Felkeresi egy titokzatos férfi, és nem elhanyagolható ajánlatot tesz, de az egész több mint gyanús, ezért szinte azonnal elutasítja. Közvetlen azután, hogy idősebb szeretője elveszik, Usikava megismétli az ajánlatot és egyúttal tudomására hozza azt a tényt is, hogy Tengo Erivel együtt elkövetett valamit. Gondolatbűnt, ha úgy tetszik, hiszen 1984-et írunk.  Nem különösebben érti ez mit is jelent,  azt azért felfogja, hogy bár neki nem árthatnak, a környezete veszélyben lehet.

A történet újabb három hónapot foglal magába, júliustól szeptemberig követjük nyomon az eseményeket, amelyek egy cseppet sem lettek érthetőbbek. Bár a történet sokat tisztul, a kapcsolatok, összefüggések értelmet nyernek, mégis az új szereplők, az új események előhoznak újabb kérdéseket, amiknek megválaszolására továbbra is várni kell.  Murakaminál azonban ez teljesen rendben van. Főleg, hogy ez egy sorozat.

Amiben végre megjelennek a macskák is. Már komolyan hiányoztak. Minden megvolt, csak ők nem, szóval nem kicsit mosolyogtam a megjelenésükön. Az író gyakran rajtuk keresztül mond el olyan összefüggéseket, magyaráz meg dolgokat, amelyek talán nem passzolnának tökéletesen a történetbe, mégis nagyon fontosak a későbbiek szempontjából. Gyakran betöltik az idegenvezető szerepét, akkor is, ha ebben a könyvben is csak mint egy újabb történet szereplői jelennek meg, de ezzel behoznak egy újabb szálat, egy fogalmat, ami a későbbiekben többször elhangzik.

Igazából a megoldás nem az utolsó ötven oldalon várható, hiszen menet közben születtek részeredmények, de még mindig kellően titokzatos minden ahhoz, hogy egyértelmű következtetések vonjunk le belőlük. Még akkor is, ha a párhuzamosan haladó két történet elénk vetít egy-egy megoldást. Most már ki kell várni türelmesen, hogy mi lesz a vége.

Nagyon szerencsés vagyok, hogy nem telik el újabb év a könyv megjelenéséig. Az utolsóval egyszerre megvettem mindhármat, és egy levezető, laza hangvételű könyv után,  rá vethetem magam a befejező kötetre. Érdekes, hogy nincs bennem az a fajta sürgetés, mint más sorozatok esetében. Az érzéseim tipikusan Murakamisok. Ki tudnám várni az egy évet, de azért jó, hogy nem kell.

Már többször írtam mennyire elvarázsol az író, de ez most, amikor fordító váltás történt az ötödik fejezetben, egyértelművé vált. Nagyon halványan megváltozott a stílus. Szinte észrevehetetlenül, azonban tökéletesen illeszkedik az előzőekhez. Mind könyvekhez, mind az eddigi fordításokhoz és az íróhoz magához.  Az összetett mondatok leheletnyit gördülékenyebbek, de a kitekert szépségük, változatos szóhasználatuk, értelmük, és akármilyen furcsa, ízük és illatuk megmaradt. Olyannyira, hogy ha nem tüntetik fel hol volt a változás, nem tudnám megfogalmazni mi az, ami más. Érezném, hogy egy halszálnyi változás állt be, de ez minden. Soha nem tudnám megfogni az eltérést, úgyhogy azt kell mondjam, nagyon szép munka. Ebből pedig kiderült, hogy a jelenlegi és eddigi fordítók nem írták át Murakamit, csak tolmácsolták.

Ismét tökéletes munka volt, hamarosan folytatom, a pontozás pedig még csak el sem gondolkodtatott. Hihetetlenül egyértelmű.

10/10

Magyar kiadó: Geopen Könyvkiadó

Fordította: Erdős György, Nagy Anita

Murakami Haruki: 1Q84 első könyv (Ezerkülöncszáznyolcvannégy)

Adjatok egy Murakami könyvet a kezembe és csöndben maradok.  Azt hiszem ez lesz az új twitter profilomban. Nincs az a hatalom, ami engem elhallgattat, de ez a zseniális író egyszerűen szótlanná tesz. Ő a cica, aki meglép a nyelvemmel. Nagyon baba...

Aomame ( zöldbab) a dugó közepén ül, egy különleges és szokatlan taxiban. Fontos találkozóra siet, a helyzet pedig reménytelennek tűnik. A sofőr tud egy megoldást, mégpedig a szervizlépcsőt. Mivel a híd közepén rostokolnak ez korántsem veszélytelen vállalkozás, ráadásul a nő talpig üzletasszonynak van öltözve.  Mégsem marad más választása. Nem késhet el, tehát leveszi a körömcipőjét, keresztet vet a harisnyájára és mászni kezd.

Közben újra átél egy kellemes emléket tinikorából és  csapongnak a gondolatai is. Miután lejut, vásárol egy új harisnyát, rendbe szedi magát, majd folytatja az útját. Az első furcsaságot itt tapasztalja. Az utcán szembejövő rendőrnek új uniformisa és automata pisztolya van. Esküdni merne rá, hogy legutóbb még a régi volt az öltözékük és forgótáras a pisztolyuk. Valami nem stimmel. A lehetőségek gondos mérlegelése után arra a következtetésre jut, ez már nem 1984. Legalábbis nem abban a formában, ahogy megismerte. Miközben látszólag minden ugyanolyan, valami történt a múltban, ami kifejti hatását a jelenre. Vagy, és ez a valószínűbb, most ezerkülöncszáznyolcvannégy van. Vajon mi a csuda történt?

Tengo matek előkészítő órákat tart és közben kisebb irodalmi munkákat lát el egy kiadó számára. Ennek során talál egy művet, amit valaki beküldött a könyvnélküli írók pályázatára. Egyből megragadja a könyv témája, bár a nyelvezete és a stílusa hemzseg a hibától. Mégis van benne valami, amitől képtelen szabadulni. Mivel Komacu, a szerkesztő szerint is így van, előáll egy ajánlattal. A történet zseniális, de valakinek át kéne írnia. Álmodjanak nagyobbat, menjenek egy nagyobb díjra, amit biztosan meg is nyernek, ha Tengo lesz az, aki átírja ezt a csodálatos történetet. Tengo álla leesik, ez csalás, de hatalmas benne a késztetés, hogy átírja a Légből szőtt gubót, és bár nem döntötte el, hogy morális alapon helyes-e a terv, mégis beleegyezik, hogy találkozik Fukaerivel a 17 éves íróval.

A lánnyal való találkozás elindít benne valamit. Eri tőmondatokban beszél, nem hangsúlyoz, így Tengo csak érzésre válaszol a szerinte kérdésként elhangzó mondatokra. Arról nem is beszélve, hogy az ifjú író gyönyörű és körbelengi valami különös atmoszféra.

Mire észbe kap, meglátogatja a lány gyámját is és persze beleegyezik a munkába, sőt megtud Fukaeri múltjáról egy csomó dolgot, amit nagyon különösnek tart.

Nos, kétféle könyvsorozat létezik. Az egyik esetében minden résznek van egy különálló története (Percy Jackson és az Olimposziak), csupán a kerettörténet azonos, és vannak azok a sorozatok, amikor minden mozzanat egy bizonyos célt szolgál, és még ha vannak is apró kilengések, a fő szál adott ( A Gyűrűk Ura). Nos az 1Q84 ez utóbbihoz tartozik. Ezért kicsit problémás beszélni az első részről, miközben kitudja mi fog történni a következőben.

A könyv áprilistól júniusig felváltva meséli el egy férfi és egy nő történetét. Mindketten huszonkilenc évesek, mindketten a saját világukban élnek, de hogy mi bennük a közös, az sokáig nem derül ki. Ahogy a történet halad, lassan sejteni lehet valamiféle párhuzamot, amit Murakami nem is ágyaz kétértelmű köntösbe. Gondolunk, amit gondolunk. Ennyi.

A misztikum gőzerővel tombol, a fülszöveg pedig lelőtte a poént, szóval miközben Tengo olvas és ír a két holdról, Aomame azt is látja az égen, tehát tuti biztos, hogy valahol, valami nagyon elcsúszott.

Van női fül, szexualitás, fiatalabb fiú, idősebb szerető, kék ruha és egy sereg más Murakamis elem. Egyenlőre nincs macska, bár ez csak az első könyv, kitudja, mit hoz a többi?

Pont a héten mondta egy barátnőm, hogy sorozatba tartozó könyveket nem olvas egymásután. Ez nálam nem feltétlen van így. Gyakran olvasok több részt is, de Murakaminál más a helyzet. Idő kell ahhoz is, hogy leülepedjen. Mert megesik, utólag már máshogy látok néhány dolgot.  Ha egyből új részbe vágok, nincs idő kellően elveszni a részletekben. Így meg van egy újabb más könyvnyi szünet a másodikig, és addig sok minden változhat.

Beszélhetnék még a nagyvárosi magányról, a hatvanas évek egyetemi lázadásáról és még egy sereg dologról, amit a nálam okosabbak az író sablonjainak tulajdonítanak, vagy esetleg ellenpárkánt olvassák őket az élettel szemben. Elemzik Murakamit órákon át, szeletelve, kiforgatva minden mondatát, de én nem vagyok profi kritikus. Csak azt mondhatom, amit érzek és értek.

Változatlanul imádom a mondatszerkesztéseit. Az a csoda, ahogy a szavakat egymáshoz fűzi, sokszor kissé furcsa módon, számomra lenyűgöző. Újra és újra elvarázsol. Nem is feltétlen számít a történet. Sokáig csak a szöveg varázsáért olvasom, aztán hirtelen valami megváltozik. Az agyamban helyére billennek a dolgok és a szavak háttérbe kerülnek. Már csak a történet él.

És persze az első benyomások is fontosak. Amikor megpillantottam a borítót, egyből az 1984 ugrott be George Orwelltől. És ez a képzettársítás sem véletlen. Az író maga épít rá, megemlíti, pedig a történet eddig nem sok párhuzamit mutat. Mégis úgy érzem, később még lehet jelentősége. Majd kiderül. Mindenesetre én izgatottan várom a következő rész eseményeit. Ugyanis eddig kitűnő.

10/10

Magyar kiadó: Geopen Könyvkiadó

Fordította: Erdős György

Erdős György műfordító hosszú betegség során 66 évesen hunyt el. Ez a könyv volt az utolsó befejezett és egyben tizedik Murakami fordítása. A második részben csak néhány fejezetig jutott, amit a kiadó jelölt is.  Nagyszerű ember volt, köszönöm!

Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország

Ismét egy Murakami, tehát a cicás könyvjelzőm aktív használtra jelentkezett.

Most, hogy már vége, nehéz megfogalmazni a könyv lényegét. Murakamival mindig így járok, mert annyira a lényemmé válik, hogy nehéz lefeszegetni az apró kis részeket és megnevezni, ez lenne csodaország. Jó, lehet, meg tudom különböztetni a könyv elemeit egymástól, de leírni, hogy más is értse... Nos, ehhez kevés a tehetségem.

A könyv páros és páratlan fejezetekből áll. Párhuzamosan két történet fút egymás mellett, helyenként válaszolva, kiegészítve a másikat, mégis teljesen elszeparáltan.

A páratlanok A keményre főtt csodaország címén nyomon követik főhősünk, a numerátor életét. A helyszín Tokió, bár egy kissé furcsa aspektusból. A Rendszer létrehoz egy új titkosítási eljárást, hiszen az információ hatalom, amit a numerátorok végeznek átmosással vagy keveréssel. Az így kapott adatok feltörhetetlenek. A kulcs a numerátor agyában van, de mivel ő maga sem ismeri, elárulni sem tudja.

Hősünk kap egy megbízást, ami kissé szokatlan úton jut el hozzá, de a megbízóhoz vezető út is nagyon különös. Nem elég, hogy szinte hihetetlennek tűnő kutatási anyagokat kell kezelésbe vennie, az ügyfél az adatok keverését kéri, azt az eljárást, amit a Rendszer maga letiltott. A fizetés azonban búsás, a papírok látszólag rendben vannak, így neki lát a munkának.

Az adatoknak azonban komoly értéke van, és mint ilyenért, mindig akad valaki, aki harcol. A Rendszer ellenlábasa a Gyár. Ez utóbbi mindent megtesz, hogy megszerezze az adatokat. Hősünk mire észbe kap, nyakig ül a numerikusok (Rendszer) és a szemiotikusok (Gyár) között folyó küzdelemnek. Az életéről van szó, tehát próbál talpon maradni, miközben menthetetlenül sodródik a végzete felé.

A páros mellékletek Világvégére vezetnek. Érdekes hely. Magas falak védik. Hogy mitől pontosan az rejtély. Csupán a madarak jutnak át rajta, és talán nem is kint, csak bent akarják tartani az embereket.

Az új jövevény, mint minden új, az álomfejtés feladatát kapja.  A városban ugyanis mindenkinek meg van a maga dolga. Nem kérdezik miért, csak végzik, mert nem az eredmény, csupán a munka lényeges. Az őr felügyeli a ki és bejárást, ez az ő területe. Behajtja az egyszarvúkat, akik békésen legelésznek, őrzi a várost, eligazítja az újonnan érkezőket és a legfontosabb, leválasztja róluk az árnyékukat.

Az immáron árnyéktalan álomfejtő megpróbál beilleszkedni a nyugodt életritmusú helyre. Talál új ismerősöket, talán még szerelmet is, de nem olyan mint a többiek. Amíg él az árnyéka, addig a lelke csak a sajátja, de a többiek már nem rendelkeznek lélekkel. Nem lesznek ettől rossz emberek, csak kevésbé értik meg őt, mert nincs mivel együtt érezni.

Tipikus Murakami. A misztikum már az első lapoktól jelen van. Mindkét szereplő neve ismeretlen, ahogyan másé sem derül ki, és bár minden fejezetet a főszereplők szemszögéből ír, az igeidők különbözőek.

Rengeteg a zenei és irodalmi utalás. Numerátorunk főz, tudjuk mit eszik, mit szeret, megismerjük a gondolatait. Ahogy megszokhattuk teret kap a szexualitás és épp ez a pont, ahol a páratlan jeleneteket is két csoportra lehet osztani. Kapunk ugyanis két női karaktert. A könyvtárosnőt és a professzor unokáját. A nők felváltva jutnak szerephez. Az egyik a valósághoz, míg a másik csodaországhoz köti hősünket.

Természetesen egy nyúlfarknyi mondatot áldozunk a macskáknak is.

Az elején felmerülő kérdésekre néhány későbbi fejezetben kapunk választ, de ez egyáltalán nem zavart. Fogalmam sem volt arról miről beszélnek, mi az a  numerátor, kik a szemiotikusok, arról meg pláne nem, hogy hogyan kerülnek képbe a setétek. Rejtély, mi a csuda van az egyszarvúakkal, és miért nyugtat meg valakit, ha elveszíti a lelkét. Ahogy a párhuzamos életek haladnak, mindenre megérkezik a válasz a maga sajátos, lassúdad, Murakamis módján.

9,5/10

Magyar kiadó: Geopen Könyvkiadó

Fordította: Erdős György

Murakami Haruki: Szputnyik szívecském

Nem is értem miért nem írtam Murakamiról eddig. Tagadhatatlanul a legkedvesebb íróim közé tartozik. Gyakorlatilag minden könyve megvan, ami magyarul megjelent, bár még A kurblimadár krónikájára nem jutott időm. Elég régóta vágytam rá és egy ideig nem vettem más könyvet, de végül egy akcióban beszereztem. A Világvége és keményre főtt csodaországot pedig épp most rendeltem meg. Holnap megyek átvenni. Azzal pedig teljes lesz a gyűjteményem.

2006-ban ismerkedtem meg vele, amikor találomra levettem a Kafka a tengerparton című könyvét egy könyvesbolt polcáról. Akkor még nem tudtam, hogy ez egy olyan lavina, amit meg sem próbálok megakadályozni, és úgy magával ragad, mint kalózt az alkohol mámor, de így történt.  Tudja csuda, de nem bánom.

Murakamiról mindenhol azt mondják: a világ egyik legnépszerűbb kortárs szerzője, a misztikus realizmus kiváló képviselője.
Na! Ezt tessék jól beosztani! Mert ez mind igaz, de hogy  számomra mit jelentenek az ő könyvei, azt nem lehet ennyire egyszerűen, frappánsan és szépen megfogalmazni. Nyilván mert a tehetségem is hiányzik hozzá, és azért is, mert mindenkinek mást jelenthet egy adott mű. Emlékszünk az irodalom órák fáradságos elemzéseire? Sosem értettem. Mi van, ha a szúró rózsatövisek nem a költő lelki fájdalmát jelentették, hanem hogy szorított a cipője, vagy bevágott a gatyája? Honnan a csudából kell tudnunk, mire gondolt egy már nem élő költő? Ez ugyanúgy igaz a könyvekre is. Ami számomra evidens, lehet másnak nem az, és az is előfordulhat, hogy én siklok el az igazi lényeg felett, mert a részletek jobban megragadnak.

Nekem Murakami Haruki nem kevesebbet, mint egy különálló dimenziót jelent. A Dimenziót. Amikor elkezdem olvasni, szép lassan átcsúszom egy másik világba. Egy olyanba, ahol lassabban folyik az élet, nyugodtabbak a viszonyok, még akkor is, ha a felszíni alatt hatalmas csaták dúlnak.
Ahogyan az ázsiai filmek felépítése is más, úgy a könyveké is. Meghatározó az író stílusa is, de én még nem találkoztam kapkodó japán íróval. Soha nem éreztem, hogy le akarják dugni a történetet a torkomon. Néha a könyv felén is túljutok, mire egyáltalán körvonalazódik a probléma. Van idő a kibontásra.

Murakami Haruki gyakran visszatérő motívumai egyediek, csak rá jellemzőek. Minden műveiben megjelenik a magány.  A társas, vagy tényleges, a nagyvárosi élet, az értékrendek, prioritások viszonya. Az őszinte, sokszor feltétel nélküli szeretet, szerelem, a szexualitás, amiről nem feltétlen részletesen, de nyíltan ír. A női fül szépsége. A zene és a könyvek szeretete épp annyira természetes, mint a macskák jelenléte. Eddig a legtöbb könyvben szerepeltek macskák, néha csak egy történet erejéig, mint ebben könyvben, de valahogyan mindig érezhetőek. Legmarkánsabban a Kafka a tengerparton-ban jelentek meg, és azóta nekem Murakami egyenlő a macskákkal. Ezért, anélkül, hogy gondolkodtam volna, terméseztessen fogtam könyvjelzőnek azt a darabot, amit Annaleetől kaptam, rajta azzal a felirattal: " I have studied many philosopher and many cats. The wisdom of cats is infinitely superior." Hippolyte Taine
Azt pedig nem is említettem, hogy egy tejesüvegbe kukucskáló cica lóg a végén.

Tehát nekem, Muarakami Haruki ezt a könyvjelzőt, egy más dimenziót, mérhetetlen nyugalmat, sok építő, vagy éppen szétboncolni való gondolatot jelent. Olyan részeit éri el az agyamnak, amiket egy ponyva olvasása közben nem használok. Ezzel pedig meg is adtam a választ, hogy eddig miért nem írtam róla. Képtelen vagyok szavakba önteni ezt a fajta érzést.
Lelassulok, lelassít a világ is. Befogad, körül ölel, dajkál, miközben az arcomba olvassa a bűneimet, szembesít önmagammal. Mindezt úgy, hogy nem érzem bűnnek. Elmerülök bennük, ízlelgetem a szavakat, és a varázs nem enged elszakadni.

Murakami elaltat, viszont az unalomnak ehhez semmi köze. Egyszerűen annyira képes lelazítani, kikapcsolni, hogy amikor becsukom a könyvet, ha nem is vagyok álmos, képes vagyok aludni. Persze magamtól nem fekszem korán, de ha ránézek az órára és azt látom, hogy éjfél van, ideje az alvásnak, öt percen belül tudok aludni, a gyakran másfél- két óráig tartó kínlódás helyett.

A misztikum részét is imádom. Gyakran csak  a végén, avagy az utolsó harmadban jelenik meg, de végig tudom, hogy jönni fog, ezért várom. Soha nem érzem kilógónak vagy erőltetettnek. Passzol, mint kézre a kesztyű. Stílusa kötetlen, nyelvezete érthető, utalásokban gazdag, néhol a keleti stílusra jellemzően homályos. Azaz, nem szájbarágásos, de ettől eltekintve nem klasszikus japán mű.

Szeretem a sajátságos, fanyar, gyakran ironikus humorát. Erre a fajtára sokszor azt mondják, intellektuális humor. Nem feltétlen értek vele egyet. Magamat nem tartom intellektuális alkatnak, mégis értem és kimondottan mulattat.

Még van valami, amit fontosnak tartok és tipikusan Murakamira jellemző. Azokban a könyvekben, amelyekben mint mesélő és résztvevő/főszereplő jelenik meg, nem ad nevet magának. A karakterének. Mindent tudhatunk róla. Mikor és hol tanult, mik a kedvenc zenéi, könyvei, hogy szeret főzni, milyen ruhát visel, mert ez fontos. Hogyan beszél az emberekkel, milyen a viszonya  a környezetével, a családjával, mi a foglalkozása, mit vásásról, iszik és a többi, de a nevét nem árulja el. Mert a név nem lényeges. Bár ebben a könyvében egyetlen egyszer elhangzik, hogy ő K. Csak ennyi, K.

Gyönyörű szép, összetett, kerek mondatokban fogalmaz. Választékos nyelvezettel, bár gyanítom ehhez a fordításnak is köze van. Leggyakrabban Erdős György fordítja. Ha az ő nevét látom, vagy Horváth Krisztináét, akkor megnyugszom, mert japánból készült a fordítás. Sajnos pont ez a könyv, az angol kiadás alapján készült. Igazából egy rossz szavam sem lehet rá, de tagadhatatlanul bennem van, hogy mi maradhatott ki, hogy egy kicsit más. Talán beképzelem, nem tehetek róla.

Na, ideje lenne a könyvről is írni valamit!

K beleszeret Szumirébe (Ibolya), akivel ugyanarra az egyetemre jártak, bár a lány fiatalabb nála. Véletlenül ismerkednek meg és egy szoros, érdekes barátsággá fejlődik a kapcsolatuk.

Szumire arra tette fel az életét, hogy író legyen, az egyetemet is félbehagyta, miközben K. némi sodródás után elemi iskolában kezd tanítani.  A lány szórakozott, elsuhannak mellette a számára lényegtelen dolgok, felemás zoknit visel, több számmal nagyobb férfizakót.  A fiú normális életet él, alkalmi nőismerőseivel melegíti fel az ágyát és elfogadja a dolgokat olyannak, amilyenek. Nem egy lázadó típus. Mégis összetartoznak, miközben mindketten mást várnak ettől a barátságtól. K szerelmes és vágyik a lányra, aki észre sem veszi ezt, vagy ha igen, akkor sem képes viszonozni, mert ő huszonkét évesen lesz először szerelmes, Miuba, egy koreai származású üzletasszonyba.

A nő munkát, normális életet ajánl Szumirének, aki lángra lobban tőle, K. Ibolyáért ég, Miu viszont nem szerelmes senkibe. Egy tizennégy évvel ezelőtti esemény megváltoztatta az életét, személyiségét. Kapcsolata a fiatalabb lánnyal, K. kapcsolata Szumirével adja a történet vázát, a lányon keresztül pedig mind ismerik egymást.

A vágyakról, vágyódásokról, bizalomról, a feltétel nélküli szeretetről, az elfogadásról és titkokról szól ez a könyv. Arról, hogy nem akkor ismersz meg valakit, amikor a ruháitól szabadul meg, hanem amikor a lelkét mezteleníti le érted.
Kitűnően megírt, olvasmányos, ironikus, misztikus mű. Nem várható kevesebb attól az írótól, akit Nobel-díjra jelöltek, vagy akinek John Updike írt kritikát.

10/10

Magyar kiadó: Geopen Kiadó
Angolból fordította: Komáromy Rudolf