Elég sokáig ültettem a polcomon. Igazából nem tudom, miért. Azt írták: light fantasy és egy háborús regény keveréke. Mindkét stílust szeretem, de háborús regényt viszonylag keveset olvasok. Mégpedig azért, mert kevés az igazán jól megírt darab.
Aztán csak belekezdtem, majd azt vettem észre, hogy nem találok benne semmi fantasyt, de marha jó. Aztán jött az is, és még jobb lett.
Sztálingrádban, az elátkozott városban reménytelenül folyik a küzdelem. Lépésről lépésre foglalják el a németek, és lépésről lépésre védik és foglalják vissza az oroszok. Itt fonódik össze négy ember élete elválaszthatatlanul a várossal.
Lindt hadnagy már hozzászokott, hogy a nyár elviselhetetlen, de nem volt felkészülve rá, hogy ilyen hideg a tél. A parancsnokai gyorsabban cserélődnek, mint ahogy a front halad, és neki nem maradt más vágya, mint hazamenni.
Galler mesterlövészt előre küldik, hogy támogassa a támadást, lője a védőket. Büszke arra, hogy segíthet, nagyon hálás a magányért is, de mégis, hirtelen jól esne beszélgetni valakivel.
Vaszilij nem katona. Nem is akart az lenni, de nincs választása, védenie kell a várost, ahol leélte az egész életét. Védenie kell, mert ha nem teszi kivégzik. Akkor már csak jobb kockáztatni, hátha túléli a kalandot, csak a város... A várossal valami nincs rendben.
Galina csak repülni szeretne. Van olyan jó, mint bármelyik férfi, mégis meg kell küzdenie mindenért. Aztán váratlanul rámosolyog a szerencse, és Sztálingrád két kézzel kap utána.
Igyekeztem nem olvasni értékeléseket, de a pontszámokat, csillagokat csak megnéztem, és ezek alapján egy igazán zseniális könyvnek ígérkezett. Hittem is meg nem is, mert hát női író tollából egy háborús történet...
Tehát első feladatomként ezennel megkövetek mindenkit, kukoricára térdelek, hamut szórok a fejemre, és hajlandó vagyok nyilvánosság előtt kijelenteni: TÉVEDTEM!
Nem állítanám, hogy minden csatával kapcsolatban képben vagyok, de én is tanultam történelmet, szeretem a dokumentumfilmeket, olvastam a témában, mert érdekel, és komolyan mondom, áll-leesve olvastam. Magam előtt láttam mindent. A várost, a karaktereket, éreztem a lőporfüstöt, kerülgettem a halottakat, halottam a sebesülteket, orromba tolult a bűz, a mosdatlan embereké, az oszló tetemeké, a reménytelenségé. Állandóan éhesnek éreztem magam, miközben a szereplők éheztek, és gyakrabban rázott a hideg is, mint az indokolt lett volna. Egy kicsit realistábbra sikerült, mint azt vártam.
Hibátlan mágikus realizmus süt minden lapjáról, szépen kidolgozott, életteli és hihető karakterekkel. A váltott szempont egy időben mutat meg mindent, amit eddig, mesélőtől függően külön-külön olvashattunk.
Azon kaptam magam, hogy az utcán sétálva kenyérmorzsát keresgélek a zsebemben, és kedvem lenne motyogni magamban.
Nem gondoltam, hogy még napokkal az olvasás után is hatással lesz rám, de a helyzet az, hogy a befejezés óta eltelt több mint egy hónapban sem dolgoztam fel minden momentumát.
Függetlenül a hatásától a végét én egy pindurit furcsának találtam, de regény stílusa miatt minden belefér. Egy sereg kérdést sosem válaszol meg senki, ami szintén a műfaj sajátja, mégis a szereplőink tekintetében sebészi pontossággal eldolgozott.
Őszintén remélem, hogy az Ad Astra tavalyi mizériája ellenére hamarosan olvashatok még Lőrinczy Judittól. Az olvasok ugyanis megérdemelnek egy ilyen világszínvonalú írónőt, aki a saját nyelvünkön bűvöl áhítatba. Arról nem is beszélve, hogy a hölgy nem csak tehetséges, hanem még igen fiatal is.
A könyve mellőzi a tipikus elsőkönyves hibákat, sem nem hosszú, sem nem rövid, tökéletesek az arányok. Szépen, választékosan megírt, könnyen olvasható, de koránt sem könnyed olvasmány - nem mellékesen a borító is gyönyörű.
Imádtam minden sorát!
10/10
