Hisz erről szól a műfaj. A felismerésről, a görbe tükrökről és a rengeteg kiaknázatlan lehetőségről. Legalábbis Marton Gyula számára, aki afféle középszerű kis színész, több feleséggel a háta mögött, és aki arról álmodik, hogy lesz valaki a messzi Amerikában. A rendszerváltás előtt nem volt olyan egyszerű utazgatni, és a keleti blokkból egy tanuló vízumot szerezni is felért egy csodával, egy kisebbfajtával, ami nem adatott meg akárkinek. Gyula körül azonban mindig akadnak néhányan, vagy, mert a segíteni akarás, vagy, mert a számítás vezeti őket, akik támogatják nagyra törő álmait, így a színész, a véletlen magyar, aki odafurakszik mindenhova, nekiláthat megvalósítani álmait. A megvalósulás azonban nem feltétlenül halad úgy, ahogyan eltervezte, de az akadályok csak szívósabbá teszik, miközben képtelen levetkőzni otthonról hozott hozzáállását.
Kispolgári és nagyon magyar marad, néha észre sem véve, milyen kellemetlen, vagy akár ostobaság, amit tesz, és különösen ezekkel a részekkel, a gáláns, vagy éppen ártatlan füllentésekkel tudtam a leginkább azonosulni, miközben akaratlanul is az jutott az eszembe, ha ott lennék, elsüllyednék a szégyentől. Tudjátok, amikor érzitek a gyomrotokban, hogy ez most valami nagyon égő lesz, és inkább elfordítjátok a fejeteket, mert osztoztok a helyzetében, és ettől még jobban fáj. Akad olyan ember, aki mindig, minden szituációban jól reagál? Aligha. Mégis, ezek csupán apróságok, mint hogy ki hogyan reagál az újdonságokra, miként viszonyul emberekhez, mennyire vastag bőr van a képén ahhoz, hogy kérjen, és furcsa, mert az ellentéte is igaz. Ezektől a mi színészünk sebezhetőbb, esendőbb, sokkal-sokkal emberibb lesz. De most őszintén: mit nem tennénk meg az álmainkért?
Marton Gyula képes odaállni ismeretlenek fotójára, belopózni egy amerikai fim hátterébe, így elmondhatja magáról, szerepelt bennük. Kilincsel és kilincsel, mégse jut semmire, és amikor befuthatna, rendre elköveti élete legnagyobb hibáit. Színes álmokat, meséket sző valamiről, ami ott sincs, egy igazi álmodozó, és csak ezért nem törik le a sikertelen próbálkozások, mert igazából nem vesz tudomást a valóságról, amiben, még ha nincs is olyan élete, ahogyan arra számított, mégsem olyan rossz a sorsa. Talál barátokat, segítőket, van munkája, találkozik a szerelemmel, híres emberekkel, írókkal, színészekkel, olyan prominens személyekkel, akik megváltoztathatnák az életét, de azon kívül, hogy meghatódik, mégis csak arra gondol, ha majd így vagy úgy lesz. Csakhogy ez nem csupán az ő története. Rajta keresztül megismerünk egy tucatnyi embert, akikkel mind hatnak egymásra, akik a maguk módján mind kötődnek Gyulához, még ha csak egy pillanatra is.
Ez a könyv bizonyíték a „Hatlépés távolság” kutatásra, ami szerint bárki öt emberen keresztül eljuthat akárkihez, mert mind ismerünk valakit, aki ismer valakit, és így tovább. Ezeknek az ismeretlen embereknek is így fonódik össze az élete, mégpedig A New York-Budapest metrón keresztül. Egy láthatatlan járaton, és mindegy, ki hol száll fel, a szerelvények ugyanazon a sínen futnak. Egy pár sín, amik egyeneseknek a végtelenbe nyúlnak, és majd ott találkoznak, egyszer, de addig mindenki utazhat rajtuk egy ideig. És persze Marton Gyula legalább elmondhatja magáról, hogy nem adta fel, nem hátrált meg. Hajlandó áldozatokat hozni, és hajlandó dolgozni érte, kevesekre jellemző ez a fajta kitartás, ugyanakkor keresi a kiskapukat is, ami pedig tipikus magyar dolog. A szívességkérés, protekció utáni kutatás mélyen bennünk van. És valahol az is, hogy különbek vagyunk, mint mások, mert mi MI vagyunk, magyarok. Kell ezt tovább magyarázni?
Marton Gyula színész, színdarabíró, de nem különbözik annyira tőlünk, mint gondolnánk. És persze zökkenőmentesen sajátítja el a direkt amerikai stílusát, mert közéjük vágyik. Aztán, mint annyi más elvándorolt ember, ő is lógó orral summázza az eredményeket. Mert hősünk a maga módján igen naiv. Nem lát meg összefüggéseket, ott ahol kéne, de hajszol valamit, ami nem létezik, és ennek során lepereg róla minden. A hatalmas hite pedig, nos, ha hegyeket nem is, számos embert megmozgat maga körül. Mert ő Gyulus, a véletlen magyar, aki jókor van jó helyen, csak ezt nem veszi észre.
Vámos Miklós 1993-as regénye időszerűbb, mint valaha. Mesterien megírt volt már akkor is, napjainkban viszont egyenesen kolosszális. Könnyen olvasható, szinte iszod a szavakat, és csak néhány oldallal később eszmélsz rá, hogy most valami olyasmit olvastál, ami nagyon fontos. Ebben rejlik a regény varázsa, hogy érted minden rezdülését, mindent, amit sugall, amit eléd tár. Élvezed elmédben a mondatok ritmusát, és csak néha gondolsz közben arra, ez milyen igaz, majd az utolsó oldal után egyszerűen arcon csap az a felismerés, amit egy jó könyvtől remélsz. Aztán azon kapod magad, hogy képtelen vagy elkezdeni az értékelésedet, mert hogyan lehet leírni valamit, ami ennyire egyértelmű, ennyire egyben van és jó? Nehezen.
Szerencsére lesz lehetőségem gyakorolni, az Európa Könyvkiadó ugyanis újra kiadja Vámos Miklós eddigi életművét, méghozzá tetszetős, azonos stílusú ruhában, keményborítóval és fűzött lapokkal, ahogyan egy szépirodalmi könyvtől el is várható. Egészen bizonyosan tudom, hogy ezzel nem csak nekem szereznek örömet, ráadásul ilyenkor mindig elszégyellem magam, amiért kevés magyar írót, kevés magyar szépirodalmat olvasok. Sőt, mivel korántsem teljes a gyűjteményem, ráadásul egy újszülöttnek minden vicc új, úgy hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete, így én, mint szintén véletlen magyar, alig várom, hogy mi jön legközelebb…
10/10
Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése