Rick Riordan: The Lost Hero (The Heroes of Olympus #1)

Nyilvánvalóan Rick Riordan rajongó vagyok. Ezért, bár meg voltam elégedve a Percy Jackson és az Olimposziak sorozat magyar kiadásaival, mind árban, mind igényességben és fordításban jónak találtam, mégsem tudtam várni egy örökkévalóságig arra, hogy belekezdhessek a Heroes of Olympus sorozatba. Lehet, hogy a Könyvmolyképző már megvette a jogokat, de nincs előkészületeben, a türelmem elfogyott, elvonási tüneteket produkáltam, szóval megrendeltem angolul, aztán vártam vagy hét hónapot, mire kézbe is vettem. Hogy miért húztam ennyi ideig, na azt nem tudom, de elolvasni semeddig sem tartott. Riordan, én imádlak!

Jason egy iskolabusz hátsóülésén ébred. A barátnője, Piper kezét szorongatja, a legjobb barátja pedig Leo, aki nagyon tehetséges bütykölő. Épp egy tanulmányi kirándulásra tartanak, de az egész összképpel csak egy probléma van, nem emlékszik arra, hogy kicsoda és mit keres a buszion. Nem emlékszik a barátaira, de a jelek szerint őt mindenki ismer.

Hamarosan kicsit odébb teszi a saját rejtélyét, mert az életéért harcol.  Hedge edző feláldozza magát, hogy megvédje a gyerekeket, aki nem mellesleg szatír, és megérkezik Annabeth, aki nagyon dühös, mert arra számított, hogy megtalálja Percyt, aki viszont nyom nélkül eltűnt. Minden reménye ellenére elszállítja a triót a Félvér Táborba, ahol megkapják az első és rendkívül veszélyes küldetésüket. Junonak/Hérának szüksége van az ifjú héroszokra.

A történet majdnem egyből pörögni kezd. Riordan nagyon jól tudja, a hosszas bevezetés eltántoríthatja a fiatalabbakat, különösen a fiúkat az olvasástól, így mindig csak annyit magyaráz, amennyit feltétlenül szükséges. Persze mivel egy már megkezdett szériát folytat, a magyarázat még kevesebb, szinte nincs is.

Épp csak elgondolkodunk Jasonon, már el is kezdődik a harc, aztán hipp-hopp a táborban találjuk magunkat, ahol pedig estig mindenkiről kiderül, melyik isten gyereke. Ez utóbbit Percynek lehet köszönni, aki a titánok leverése után kikötötte, hogy minden isten ismerje el a gyerekeit. Akiről különben esik némi szó, említik itt és ott, de senki nem tudja, hogy hol van.
Szóval amíg a trió küldetésben jár, addig a többiek Poszeidón fiát keresik, amiből viszont nem kapunk ízelítőt, és ez jó is így.

Tudtam mire számíthatok, mert követem az írót számos fórumon. Mivel a második széria harmadik kötete jelent meg tavaly októberben, eleinte aggódtam kicsit, hogy nem fog lekötni a Percy nélküli kezdet.  Valóban kockázatos lehetett volna, viszont annyira erősek a karaktereke, a motivációja,  a három barát problémái, titkai, amit nem osztanak meg a többiekkel, legalábbis eleinte, hogy arra eszméltem, már a könyv felén túl vagyok és aggódni kezdek, amiért mindjárt vége.

A félelmem nem volt alaptalan. Nagyon rövid volt pedig 558 oldalt kóstált. A szöveg változatlanul könnyen olvasható, nem túl bonyolult, érezhető, hogy a fiatalabb korosztálynak készült. Riordan humora most is megvett kilóra, és fantasztikusnak találtam a görög és római istennevek keverését, emlegetését.

A borító gyönyörű, és külön öröm, hogy a The Demigod Filesban feltünt sárkány visszaköszön. A történetben csakúgy, mint a fedlapon. Ezekből látszik, hogy bár nálunk nem szeretik kiadni a közbenső köteteket semmiből, mert általában vékonyabbak és  nem lehet értük elkérni egy vagyont, mégis jó ha ismeri az ember ezeket. Ugyan néhány mondatban összefoglalják a sárkány történetét, de mégis csak jobb, hogy az ember pontosan ismeri a hátteret.

Ismét tanít és szórakoztat egyben. Egyáltalán nem meglepő, hogy szinte azonnal megrendeltem a széria következő kötetét. Viszont annyira erős volt a kezdés, hogy akármilyen lesz a többi kötet nem lehet majd mihez képest pontozni, ugyanis nekem ez, Percy ide vagy oda, így is maximális pontot ért.

10/10