Erőnek erejével

The Last Stand

színes, magyarul beszélő, amerikai akcióthriller, 107 perc, 2013

rendező: Jee-woon Kim
forgatókönyvíró: Andrew Knauer, George Nolfi
zeneszerző: Mowg
operatőr: Ji-yong Kim
producer: Lorenzo di Bonaventura
vágó: Steven Kemper

szereplő(k):
Arnold Schwarzenegger (Ray Owens Sheriff)
Eduardo Noriega (Gabriel Cortez)
Johnny Knoxville (Lewis Dinkum)
Forest Whitaker (John Bannister ügynök)
Jaimie Alexander (Sarah Torrance)
Rodrigo Santoro (Frank Martinez)
Genesis Rodriguez (Ellen Richards ügynök)
Zach Gilford (Jerry Bailey)

Amikor először megláttam a trailerét, már nagyjából tudtam, mire számíthatok. Egy nyolcvanas éveket időző klasszikus akciófilmre, amiben lehet kritizálni a hibákat, de lőnek benne mint állat.

Persze mivel Schwarzenegger filmről van szó, várható volt egy viszonylag normális, legalábbis érthető kerettörténetet is kapunk, még akkor is, ha nem a színészetéről híres. Szóval az a lényeg, fel voltam készülve mindenre.

Ray Owens egy Mexikói határ melletti kisváros seriffje, aki élvezné a szabadnapját. Persze a dolgok nem mennek mindig terv szerint. Míg neki feltűnik egy gyanús páros kamionnal, addig az FBI őrizetéből megszökik az egyik legveszélyesebb kartellfőnök. Az első halott után lehet sejteni, hogy hamarosan sokkal több lesz, mert a szökevény épp feléjük tart. Az az utasítás, hogy álljon félre, no de ez az ő városa, mégis hogyan tehetné meg tiszta lelkiismerettel?

Kölcsönvettem egy kifejezést, mert ezzel leírható minden: Joy ride. Igen, a hecc kedvéért töltöttem 107 percet a moziban, és igen, élveztem.

Nyilván senki sem pályázik Oscarra a készítők közül, egyértelműen a volt kormányzóra építették az egész filmet. Bár az tény, hogy Forest Whitaker most is nagyszerű volt. Johnny Knoxville-t legtöbben a Jackassből ismerik, de nekem teljesen új volt, mert sosem ragadott meg az a műfaj, szóval furának találtam, hogy az ő nevét emelték ki és nem Whitakerét, de ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem az amerikai tömeg ízlésformáló hatását?!

Gyermekkorom kedvenc akcióhősét látni így, kissé öregesen, kevesebb közelharcban, de épp olyan zord ábrázattal, olyan volt, mint az első napsütéses, langyos tavaszi nap a hosszú és hideg tél után. Hiányzott! És bár nem éri el a Conan, Ragadozó, Terminátor, Kommandó vagy esetleg az Ikrek színvonalát, én mégis imádtam. Sőt, úgy láttam, több film is várható a közeljövőben. Hajrá!

A megszokottnál több poén nyilván jó okkal került be, hiszen a főhős mégiscsak elmúlt hatvanéves, talán a járása is komótosabb, lassabb lett, azért van egy olyan megjelenése, ami semelyik másik srácra nem jellemző. Mindig is szerettem az akciófilmeket, de az annyit emlegetett nyolcvanas éveket nem igen lehet felülmúlni.  A mostaniak sok szempontból korrektebbek, látványosabbak és néha még színészileg is pontosabbak, de soha, soha nem lesznek számomra ugyanolyanok, mert nem ezeken nőttem fel, mert mindből hiányzik valami. A Fantázia. Ugyanis most a látvány a lényeg, akkoriban, mivel a technika természetesen nem érte el a mai szintet,  az agyunk egyéb dolgokra koncentrált.

A The Last Stand sok szempontból csak annyi, mint a régi klasszikus filmek, de mivel a közönség nem feltétlen ugyanaz, feldobták jó pár üldözéssel is. Szerettem. Jó, nem egy Expendables, de határozottan kár lett volna kihagyni. Nem vártam többet, csak amit kaptam. A magam részéról élveztem minden pillanatát.

8/10