2019. október 31., csütörtök

Csokit vagy csalunk


Sosem szerette a haloweent, beöltözni sem volt kedve, de mióta ebbe a városba költöztek, beállt a sorba, ahogy mindenki más. A helybéliek valamiért nagyon kedvelték a boszorkányok éjszakáját, csakhogy azt szokatlanul korán kezdték. Már napkeltétől "csokit vagy csalunk" kiáltásoktól zengett a környék, és csak valamivel éjfél előtt ér véget a járkálás, akkor viszont a házibulik zaja miatt vált lehetetlenné az alvás. Eddig legalább öt meghívást kaptak, bár a nap folyamán várhatóan érkezik még néhány. Hála érte az égnek! A gondolatát is utálta, hogy másnap hajnalig, házról házra járva igyanak és táncoljanak.

  - Átokverte város! - dörmögte a fa oszlopba kapaszkodva, miközben fellépett a székre. Az egyik nyavalyás díszt félig lefújta a szél, meg kellett igazítania mielőtt kitör a botrány. 
  Amit a legkevésbé értett, hogy a hagyományos cukorkák és apró csokik helyett denevér, tök és szellem alakú sütiket, boszorkányujjakat, karamellás almát és pop-cornt kínáltak. A kísérő felnőtteknek pedig egy-egy pohár málnaszörppel kedveskedtek - a harmadik ház után vajon bekéredzkednek a mosdóba? Ráadásul ahogy a süteményekből, úgy a szörpből sem volt elfogadható a bolti. Nem ittak egy korty alkoholt sem éjfélig, és húst sem lehetett enni. Senkinek. Puccos diéta vagy mi.  
  - A csudába! - szaladt ki a száján, ahogy a szék megbillent alatta. 
  - Jól vagy, Adam?
 - Persze, jól, csak nem értem, mi a francért kell minden ennyire kidíszíteni! Ez a pókháló a műanyag pókkal egyáltalán nem félelmetes, nem is néz ki jól, és az egész veranda olyan már így is, mintha felrobbant volna egy vattacukorgép. Közvetlenül a tök ágyás mellett. 
  - De a gyerekek imádják! 
  - Hát hogyne! Neked nem tűnt fel? Évről évre többen vannak. Mármint a gyerekek. Importáljuk őket valahonnan? Esküszöm a szomszédos település kölykei is mind idejárnak. 
  - Ne morogj már folyton! 
  Ezt inkább elengedte a füle mellett, hajnali ötkor elégett egy tepsi sütemény az utánpótlásnak szántak közül, ha most összevesznek, ami az ő esetükben legalább fél délelőttös program, a jelenleg sütőben piruló szintén ebek harmincadjára juthat. Akkor viszont Eric egy hétig nem beszél vele. Legalább. 
  Hangos visítással fél tucat gyerek és három magas apuka trappolt a lépcsőn felfelé. 
  - Na már csak ez hiányzott! - motyogott inkább csak magának, de széles mosollyal lepattant a székről és hangos jó reggelt után nyújtotta is a tálcát a márnaszörpös poharakkal. Az apukák nagyon hálásan pislogtak, miközben Eric a beöltözött kicsikkel foglalkozott. Míg a gondosan díszített süteményei elvesztek a kis tökalakú vödrökben, addig, a kizárólag gyerekek számára fenntartott, gurgulázó hangján érdeklődött arról, ki minek öltözött - három közönséges vámpírnak, ugyanennyi vámpírvadásznak -, és hogy eddig jól alakult-e a süti beszerző körút. Adam, hogy támogassa megpróbált barátságosban tekinteni az apákra. Nem egy erős társalkodó, viszont arra gondolt, megkérdezi, nézte-e valaki a tegnap esti hokit. Az ötlet egészen tetszetősnek tűnt, kár, hogy esélye sem nyílt megvalósítani. Néhányszor zavarában megköszörülte a torkát, ám a felnőttek a rájuk bízott csemetéket figyelték, arcukon valami furcsa, távolságtartó kifejezéssel, és ebbe a körbe Adam sehogy sem tudott bekeveredni. Minden alkalommal ez van, Eric sütkérezik a gyerekek csodálatában - híres közöttük a süteményeiről -, ő meg kukán kezeli a málnaszörpös kancsókat. 
  A kérdezősködés sokáig tarthatott, mert az egyik kísérő elunva a dolgot idegesen topogni kezdett, és tenyerével, mintha izzadna, megtörölte a homlokát. Jó, hát nem volt éppen hideg, de a 12 fok nem is különösebben meleg, a mozdulatot mégis másik kettő követte, és az érintése nyomán valami zöld kezdett terjedni. Adam először csak arra gondolt, rosszul lát, de amikor újra odanézett a zöld folt már az apa fél arcát uralta. Épp szóvá akarta tenni, amikor az egész kompánia megfordult, és vidám integetés mellett elnyargalt a szomszédba. 
  - Láttad? - kérdezte döbbenten. 
  - Micsodát? 
  - Az egyik apuka arca teljesen zöld volt.
  - Biztos elrontotta a gyomrát.
  - Nem! Zöld volt, a bőre, mint egy békának. 
  - Rosszul láttad! - hessegette odébb Eric türelmetlen mosolyainak egyikével. 
  - Az egyik apa zöld volt, ha mondom! Olyan fű színű.   
  - Az előbb azt mondtad béka. Most akkor melyik? 
 - Nem mindegy?! Egyik sem természetes. Azt hiszem, hogy valami nagyon nincs... - a mondat félbemaradt, mert újabb csapat lepte meg őket. Rengetegen lesznek, ahogy minden éveben. Erik eddig ötször töltötte újra a kínáló tálakat, a kancsók pedig gyorsabban pörögtek, mint oktoberfesten a felszolgáló lányok, pedig még tíz óra sem volt.    
  A hármas csoportot egyetlen felnőtt kísérte, aki úgy szívta magába a szörpöt, mint homok a vizet. Legalább Ericnek nem kellett megkérdeznie, minek öltöztek a gyerekek, mert világosan látszott rajtuk, hogy ők a három kismalac. 
  - Nagyon jó a kosztümötök! - szaladt ki Adam száján. Határozottan úgy néztek ki, mint három, két lábra állt malacka, még a kunkori farkuk is kikandikált a nadrág alól, és a testüket pihés, fehér színű szőrszálak fedték. Az aprólékos munkától elképedve érintette meg az egyik kis fülecskéjét, mire az megrándult.
  Megrándult?! A keze a levegőben maradt, a döbbenettől pedig hirtelen elfelejtett levegőt venni. Az apa kihasználva a csendet sietve terelte a kis jószágokat a következő ház felé. 
  - Erik - kezdte csendesen -, azt hiszem, ezek igazi... igazi...
  - Mi ütött beléd ma? Nem érzed jól magad? 
  A férfi fontoskodva simította puha tenyerét a homlokára, ott is tartotta pár másodpercig, majd elmosolyodott, ahogy megsimogatta az arcát. - Nincs semmi bajod, drágám, talán csak egy kicsit elfáradtál. Nem is csoda! Borzasztó sokat dolgoztál a díszítéssel. Nem akarsz lepihenni kicsit? 
  - Nem, én... Esküszöm, hogy igazi fülei voltak, hogy igazi malacok...
 - Tudom már, mi a baj! Hiszen még nem is reggeliztél! Biztosan leesett a cukrod vagy a vérnyomásod. Esetleg mindkettő.
  A reggelire végül nem került sor, mert újabb csoport érkezett, Eric udvarias kérdései után kötelező nevetgélés,  majd a vödörbe vándorló sütik következtek, és a karamellás almát majszoló gyerekméretű farkasok búcsút intettek. Remegő ujjakkal tapogatta meg az egyik elhaladó apróság puhának tűnő bundáját, és maga is összerezzent a szőr alatti bőr rándulásától. Lerogyott a székre és tenyerét arcára téve meredt maga elé. A következő gyerekcsoportot nézte, akik ránézésre boszorkányoknak tűntek. Vajon vasorrúak? Nem mert megszólalni, attól tartott, hogy sikítani kezd. A keze remegett, ezért inkább ökölbe szorította. Biztosra vette, lassan, míg nem figyelt oda, megőrült. 
  - Nem is gyerekek! - mutatott csüggedten a távozó banyák után vidám csiviteléssel érkező új csapatra.
  - Hogy mondtad?
 - Nem is gyerekek! - üvöltötte ültéből felpattanva.  - Nem látod, hogy azok igazi pikkelyek?! Sárkányok! Valódi sárkányok! - hangja elvékonyodott, és hisztérikus magasságba csapott. Inkább sivított már mint kiabált, és a kotkodácsolóan előtörő nevetés sem segített senkit meggyőzni épelméjűségéről. Amiben egyébiránt, ahogyan előre s hátra hajlongva a haját tépte, maga sem hitt többé. Igen, biztosan elment az esze, gondolta, aztán elsötétedett a világ.


  - Adam! Adam, drágám! - Eric hangja egyszerre tűnt aggódónak és rosszallónak. Elképesztőnek tartotta azt a tulajdonságát, miszerint a rosszallását mindenbe, még a nevetésébe is bele tudta csempészni. 
  - Itt... itt vagyok! - hörögte erőtlenül.
  - Hála az égnek! Fel tudsz ülni? De csak lassan!
  - Ülni?
 - Elestél, amikor leugrottál a székről. És úgy tűnik, csúnyán beütötted a fejedet is. Lett egy szép kis puklid.
  Nyöszörögve megmozdította a fejét és valóban, az egész úgy dübörgött, mint egy üres gyárépület rave parti idején. Pislogott néhányat, a fény fájdalmasan szúrt szembogarába, és érezte, ahogy valaki lassan megemeli. Saját erőt nem is kellett kifejtenie, amiért kimondottan hálás volt. Kételkedett abban, hogy bármire képes lenne egyedül.
  - Majd én segítek!  -  az ismeretlen hang a hirtelen fölé hajló apukához tartozott. A férfi gyakorlatilag pillanatok alatt talpra állította, a rattan fotel elé tette, amibe aztán egyszerűen csak belenyomta. A bútordarab megnyekkent a hirtelen érte erő miatt, mégis kényelmesen fogadta magába. Eric aggódva párnát tett mögé, pokróccal takarta be, majd belediktált egy fél pohár szörpöt is.
  - Szeretnél valamit? Hozzak egy kis brandyt?
  - Nem kérek semmit, csak... Csak ülök itt egy kicsit - suttogta hányingerrel viaskodva.
  Szédelegve nézett körbe, az aggódó párján kívül három apuka, három közönséges vámpír, és ugyanennyi vámpírvadász pislogott rá. Mind kicsit furcsán, viszont hatalmas érdeklődéssel nézték, így már nem kizárólag a mozgó veranda miatt érezte kellemetlenül magát.
  Mikor a gyűjtögetők meggyőződtek róla, hogy Adam megmarad, illetve biztosan ül a fejére pakolt hatalmas borogatás alatt, folyattatták útjukat. Az alacsony lugaskerítés mögül még visszaintegetek, és az egyik felnőtt feje... zöld volt. Teljesen zöld.
  Kimeredt szemmel figyelte, ahogy befordultak a szomszéd udvarára. A mostanra egészen enyhe lüktetéssé szelídült fejfájása erősödni kezdett, mikor észrevette a szökdécselve érkező három kismalacot az őket kísérő férfivel. Halk nyikkanás után beharapta a száját, és gyerekkora óta először csendesen imádkozni kezdett.

  

2 megjegyzés:

  1. Ez most nem volt annyira beteg, de engem nagyon jól elszórakoztatott. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök neki! :) Úgy tűnik, öregszem, mert pont ez volt a cél is. :D

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...