2018. június 10., vasárnap

A csodálatos elsők - (Variálós vasárnap #47)


Mikor volt utoljára, hogy valamit először csináltál? A kérdést az idehaza szinte teljesen ismeretlen John Calvin Maxwellnek tulajdonítják, és egészen biztosan belefutott már mindenki, hála érte az internetnek. Nagyjából úgy ezerszer. Csakhogy valószínűleg nem tudnánk rá kapásból válaszolni.
A helyzet az, hogy annyira bele tudunk szürkülni az életünkbe, a reggeli rohanásba, napi munkába, kapkodós vacsorákba, hogy nem is nagyon vágyunk semmire. Néha felmerül bennünk egy-két olyan ötlet, amit szívesen kipróbálnánk, és ezzel a kérdés el is tűnik. Elintézzük a soha szinonimájával, és némileg megnyugtat az egyszer majd. Ez az, amit mind ismerünk. Annyira nehéz megmozdulni, a kevés szabadidőnket és pénzünket beáldozni, ugyanakkor némi irigységgel nézzük azokat, akik megvalósítanak valamit korábbi terveikből.

Miért van az, hogy az annyit emlegetett bakancslistát a halálhoz viszonyítjuk, miközben olyan tételeket tartalmaz, amit még életünkben szeretnénk megtenni? Aligha kell magyaráznom, hogy ha már haldoklunk, kicsit késő az önmegvalósításához. Ha ki sem tudsz kelni az ágyból, képtelen vagy megemelni a karod, sőt, a pislogás is erős kihívást okoz, nos, az ejtőernyős ugrással kicsit elkéstél. 


Valami mégis visszatart. Kifogásokat boldogan találunk még olyan egyszerű, pénzt nem vagy kevésbé igénylő dolgokra is, mit esténként egy kis séta, torna a kényelmes fotel helyett, vagy akár a bennünk ketyegő vers megírása. Mindent csak halogatunk. Egy barátom például maratont szeretne futni, a feladat adott, csak sajnos ahogy én sem, úgy ő sem fut. Nem állítanám, hogy lehetetlen, csak hogy még van hova fejlődni. És ha már szóba kerültem, gyerekkorom óta szeretnék megtanulni varrni, kötni, horgolni és még hímezni is. Egyetlen egy probléma van ezzel, hogy Édesanyám minden próbálkozásának dacára képtelen voltam rá. Rosszul fogtam a tűt, magamat szúrtam meg az anyag helyet, így aztán esélyem sem volt varrógép mellé kerülni.


A gombok csálék, a kötések görcsös kupacok lettek, a hímzésem sosem lett szép, előröl és hátulról nézve is csak összekócolt cérna kupac. Édesanyám meg ontotta magából a szebbnél szebb ruhákat, kötött pulóvereket, gobelineket. Mondjuk azt, a tehetséget nem egyformán osztották, s tini korom derekára teljesen fel is adtam reménytelen próbálkozásaimat. Minidig a tudatom hátsó szegletében motozott, de mivel elhittem, hogy nem vagyok rá képes, az idő pora elfedte és bekerült az egyszer majd dobozba.

Ez a doboz a legveszélyesebb. Ide már eleve csak azokat teszed, amikről igazából lemondtál. Amikről magad is úgy hiszed, lehetetlen. Mert a talánban még ott rejlik a lehetőség, de az egyszer majd olyan távolra helyez minket a vágyunktól, hogy az szinte áthidalhatatlan. 


Amikor elmeséltem édesanyámnak, hogy szabadságom majdnem teljes első hetét arra szántam, hogy beiratkoztam egy varró tanfolyamra, hangosan nevetett. Nem azért, mert meg akart bántani, hanem mert emlékezett arra, mennyire akartam és mennyire képtelen voltam rá, pedig ő megpróbálta. Komolyan meg, éppen csak nem rajta múlott. Akkor sem és most sem. A különbség annyi, hogy mostanra van egy olyan táskám, aminek az értéke felbecsülhetetlen. Nem a legszebb, legpontosabb, számomra mégis az, mert én szabtam és varrtam. Jóllehet segítséggel, mégis a saját kezem munkája, ez elvitathatatlan.


Ügyetlenebb voltam, mint a legtöbben, úgy másfél napig nem igazán sikerült az egyenes, a millis vagy a cikk-cakk varrás, a negyedik nap végére mégis csak táska született belőle. Azt az örömöt, amit az első majdnem egyeneskor, aztán tényleges egyenes varrásnál éreztem, vagy ahogy elkezdtem látni, miként lesz a kiszabott anyagdarabokból táska, leírhatatlan. Egy tételt, egy eddig tejesíthetetlennek tűnő tételt félig kipipálhattam. Félig, hiszen varrni azért még nem tudok. Kiszabni egy ruhát vagy akár felvarrni biztosan nem állnék neki, nem is tudom, hogyan kéne, viszont kaptam néhány jó alapot, és kizárólag rajtam múlik, mihez kezdek vele.

Azért halogatunk dolgokat, mert egyformán félünk tenni és nem tenni. Szeretünk feketén-fehéren gondolkodni, ellenben a szembesítést, miszerint hosszas készülődés után valamibe mégis belebukunk, elkerülnénk. A belénk nevet magyar virtus, a környezet, ami körülvesz meghatározza életünket, lehetőségeinket és némileg a vágyainkat is. A gondolat, hogy nem fog sikerülni, pedig gonosz kis démonként kísér akármerre is megyünk. Vajon mégis mitől rettegünk?! Ha nem megy elsőre, majd sikerül másodikra. Nem tragédia, mindig van lehetőségünk újra kezdeni, hiszen a  kudarcaink a siker kapujáig visznek. 


Nem szeretjük a változásokat, így aztán mi magunk is nehezen látunk hozzá, pedig egy apró újdonság, még apróbb siker annyi energiával láthat el, ami elegendő lehet hetekre. Büszkévé tesz saját eredményeinkre, valamint az új ismeretek behozatala frissen és üdén tartja agyunkat.  Kiszakít a rutinból, felszabadít és bebizonyítja, igenis képesek vagyunk olyasmikre, amikben már nem is reménykedtünk. Segít átlépni a korlátaidon, s végső soron mindünknek erre lenne szükségünk. Szóval a kérdés adott: Mikor volt utoljára, hogy valamit először csináltál?

5 megjegyzés:

  1. A kérdésedre nem tudok válaszolni, de nagyon jó lett ez a táska! :D Elfogadnék egy hasonlót. ;) Nem ugyanilyet, mert a táskára kényes vagyok. :D De nagyon-nagyon jó lett. Ha vannak is hibái, a képeken nem látszik, és teljes joggal vagy magadra büszke. :)

    VálaszTörlés
  2. A hasonlóból sejtettem, hogy nem ugyanilyet. ;) A baglyokat én választottam, az én mániám. :)
    A büszkeség mostanra eltűnt, de átvette a helyét egy kellemes kis elégedettség. Főleg, hogy Édesanya is megdicsérte. :) És igen, ő is elfogadna egy hasonlót. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A bagoly tökéletes, csak nekem kellene az elejére két zseb a mobilnak és a kulcsaimnak. :) És legyen olyan hosszú a szíja, hogy át tudjam vetni keresztbe a vállamon, hogy így szabaddá váljon a kezem. Ez az alap nálam minden táskánál, minden más jellemző csak ezek után jön. :D

      Az elégedettség jó érzés. Akkor folytatod a varrást? :)

      Törlés
  3. Három zsebet és egy tolltartót varrtam bele. Abba azért lehet pakolni. :D Igen, a szára nekem sem elég hosszú, én is inkább a kereszteben átvetős fazonokat szeretem, de most ez jutott, és e formán is tökéletes ;)

    Majd folytatom, igen. A tanfolyamot is szeretném, de lehet, csak a következő szabi alatt lesz rá lehetőségem. Illetve nincs varrógépem, ami az itthon varrás lehetőségeit nagyban nehezíti. Ámbátor már dolgozom a megoldáson. ;)

    VálaszTörlés
  4. Szuper! :) Én kívülre szeretem a zsebeket, hogy könnyen elő tudjam kapni a telefont pl. Viszont ez kétségkívül nem minden táskán mutat jól.

    De jó! :) Örülök neki.

    VálaszTörlés