Kevin Hearne: Scourged (The Iron Druid Chronicles #9)

Elérkeztünk a Vasdruida befejező részéig, és bár a közbenső kötetet igazán kedveltem, a rövid kis novellák szórakoztatóak voltak, mégiscsak eljött az ideje a lezárásnak. Amitől persze tartottam is. Hearne gyakran az elvárttól ellentétes irányba csavarja a sztori és mivel nem régiben egy új sorozatba kezdett, érezhetően tovább is lépett.

A történet nagyjából ott folytatódik, ahol a Staked véget ért. Atticus kiderítette mikor kezdődik a Ragnarok és mindenkit meglátogat, akitől segítséget remélhet. Granuaile Lengyelországot tisztogatja az ellenálló vámpíroktól, amikor váratlan segítsége érkezik, Owen mindeközben kis tanítványaival a tasman ördög gyógyításával foglalkozik. Csakhogy mindannyian változtatni kényszerülnek a terven, amikor a világvége már a küszöbön kopogtat. 

Atticus még mindig meggyőződéssel viseli, hogy az ő hibája az egész kavalkád, amiben persze senki sem cáfolja meg. Hiszen a halottakon aligha lehet elverni a port, és minek is, ha ő maga is így gondolja?! Annyira idegsítő a logikája, miszerint úgy hozott meg egy döntést, hogy nem vette figyelembe, milyen következményekkel lehet az a világra. Jézus volt az egyetlen, aki figyelmeztette erre, még az első kötetekben, de az a helyzet, hogy az akkori körülmények között nem tehetett máshogy. Pl. a bacchánsnőktől meg kellett tisztítani a várost, ha akarta, ha nem. A szívességeknek pedig ára van, amit hiába törlesztett, a végére csak a nyakába varrtak mindent. Nem mondom, hogy teljesen alaptalan, de egyáltalán nem kizárólagos felelősségről beszélünk.

Ő az egyetlen, aki begyújt minden infót, mozgósítani próbálja az összes, valaha megismert szövetségesét, újabb szívességeket kér, ráadásul néhány meglehetősen nagyot. És csak miatta csatlakoznak néhányan a csatába, és megint csak neki köszönhető, hogy Loki néhány terve már a kezdés előtt elbukik. De ez sem számít, nem teheti jóvá azt az egyetlen halált, amit ő maga nem is kívánt, csak hát számos személynek tartozott számos szívességért csatába indult a keményfejű, kegyetlen és gőgös Thor ellen, aki ezerszeresen rászolgált a halálra. Nos, ez is Atticus hibája, maradt volna otthon... #irónia

Ez a regény sajnálatos módon bebizonyította, hogy úgy van, ahogyan sejtettem, Granuaile egy igazi petúniafej, és akkor még enyhe voltam. Soha, egy másodpercig nem volt érezhető az a nagy szerelem, a karakterek között nem vibrált a kémia, egyszerűen elvette, amire szüksége volt. És ez azért fura, mert végre, határozottan mondom, végre élvezetesek voltak a saját fejezetei, különösen az elején. De nem, még mindig nem érzem, hogy a józan ész bármennyire is a sajátja lenne, amit be is mutatott azon a ponton, mikor egyenlőséget vont két olyan esemény között, aminek semmi köze nincs egymáshoz, ugyanis döntés és döntés között igen nagy a különbség a meghozását övező szándék és körülmények miatt.

Owen megtette, ami tőle elvárható, kicsit többet is, mert szállított néhány poént, akkor, amikor különben már nem lehetett számítani rá. Új kis lajhár barátjával közösen és külön-külön is szállítanak kellemes, izgalmas és meglepő pillanatokat. A druidák pedig bármi történik, nem hallnak ki, hála a hat kis nebulónak.

Spoilerek nélkül igen nehéz beszélni a befejező részről, de azt egészen biztosan állíthatom, hogy erős érzelmeket váltott ki belőlem. Hearne ugyanis lezárta a legtöbb szálat, de nem feltétlen úgy, ahogy a legtöbb rajongó tette volna. Volt egy pont, amikor a falhoz vágtam volna, azonban az utolsó néhány oldal enyhítette a korábban felmerült felemás érzéseimen, és itt láttam meg egy esetleges folytatás lehetőségét is, de nem tudom, hogy akarnám-e olvasni. Valószínűleg az író ragaszkodna hozzá, hogy visszahozzon olyan szereplőket, akiket megalkotni sem kellett volna soha, amivel többet ártana megint, mint amennyit használ.

Jelenleg még mindig egyensúlyozok a tetszett és a tehetsz egy bitang nagy szívességet Hearne között. Nem is nagyon megy a pontozás, vagyis leginkább a dühömet reprezentálja. Szétszabdalta a történetet a három külön szállal, Granuaile egy szívtelen, érzéketlen és hálátlan... tanítvány, ráadásul Owen és Oberon nélkül alig lett volna szórakoztató pillanat. A kilencedik kötet alapvetően nem volt rosszabbul megírt, mint a többi, csak a történet csapnivaló, de legalább rövid. Nagyon olyan érzésem van, hogy az író egyszerűen már hátra hagyta kedvenc druidáját, és nem igazán érdekelte, ki és mit gondol erről. Egy feladat lett, amit le akart tudni, hát gratulálok hozzá! Kilenc kötetet vágott haza. Ha ez volt a célja, akkor elérte.

4/10